A Filmvilág folyóirat Cinema Paradiso rovatában filmesek mesélnek életük meghatározó mozijáról, és az ott átélt élményekről. A lapban megjelenő szövegek később ide, a blogra is felkerülnek. Sokszor – mint jelen esetben is – kibővített verzióban.
Egyetlenegyszer voltam a nagymamámmal moziban, de azt a meghatározó élményt biztos, hogy sosem felejtem. „Ó, ha én még egyszer 70 éves lehetnék!” – mondta sokszor a nagymamám, hiszen ő a hetvenes éveiben még egyedül utazott hátizsákkal Európában. Minden nyarat egy vitorláshajón töltött, még élete utolsó évében, 93 évesen is. Lilla egészen különleges valaki volt, akit én csak Lillának hívtam, hiszen a Nagymama megszólítás öreges lett volna, gondolta, és az biztos, hogy ő nem volt soha öreg.
Tízéves lehettem, amikor Lilla kitalálta, hogy elvisz moziba, mert a Cirko-Gejzírben adnak egy fantasztikus filmet, amit ő még régen Párizsban látott, és ezt a filmet látni kell. Marco Ferreri A nagy zabálás című filmje volt az a bizonyos fantasztikus film. Egy történet arról, hogy egy társaság összegyűlik, hogy halálra zabálja (és közben nem utolsósorban szexelje) magát. Mentünk tehát a 4-6-os villamoson a 85 éves nagymamámmal a Cirkóba A nagy zabálást nézni. Azt a botrányos filmet, aminek a főszereplőit a Cannes-i bemutató után hónapokig nem engedték be éttermekbe, és amire maga a zsűri elnöke, Ingrid Bergman is azt mondta, hogy alantas.
NEKROLÓG