Filmvilág blog

A test a tudat szemének retinája

David Cronenberg: Painkillers - Forgatókönyvkritika

2021. június 07. - Szabó G. Ádám

cronenberg_star_trek.jpg

 

Nyáladzó, kiszolgáltatott gyerek: 1970-ben egy kislány, a 3 dekáddal később jegyzett szkriptben egy Brecken nevű 8 éves fiú. És hallani egy karakterről, aki üvegekben tárolja az eltávolított belső szerveit. Pusztán ezek a kis motívumok szövik össze Cronenberg némafilmként, hangalámondással rögzített minimálmoziját (A jövő bűnei) és frissen bejelentett, régről leporolt - anno más címre hallgató -  projektjét. Látszik, hogy a biohorrorok fejedelme cseppet sem Hitchcockként (vö: Az ember, aki túl sokat tudott) gyártana remake-et, hanem csak origóként használja az 50 évvel ezelőtti mű zárlatát a 20 éve hánykolódó és majdnem a rettegett Scott Rudin-Paramount konjunktúrájában elkészült eredeti forgatókönyv (spec script) nyitányához. Új, még izgalmasabb premisszákból készít rémfilmet, amennyiben lehet, napjainkra aktualizálva a nem túl távoli évek fenyegetéseit. Remek ok, hogy kezünket tördelve várjuk a görögországi forgatás augusztusi kezdetét Viggo Mortensen, Lea Seydoux, Kristen Stewart, Scott Speedman (Underworld), Don McKellar (Exotica), Robert Lantos producer és remélhetőleg a régóta Cronenberg-állandó operatőr, Peter Suschitzky részvételével.

Elég egy gyors pillantást vetni a Painkillers szinopszisára és úgy tűnhet, ebből a könyvből már az öreg mester fiának, Brandonnak kellene forgatnia. E hasonlat azért is helytálló, mert a sarj eddigi két rendezése, a Vírusgazda és a Possessor csak úgy sugározták magukból az apuka '70-es, '80-as évekbeli csúcshorrorjainak (Veszett, Videodrome) hangulatát. Húzódik azonban közöttük egy lényeges különbség: míg Brandon vaskos kapitalizmuskritikával illette a celebmániát és a bérgyilkoscégek machinációit, ráadásul úgy tűnik, az Infinity Poollal és a Super-Cannes-nal a zárt közösségek perverzióinak vizsgálatára tér át, addig David ott folytatja, ahol a '99-es eXistenZzel abbahagyta. A Painkillers antihősei ugyanis immár az evolúció újabb csapásirányát kutatják, vagyis ami a Veszettben a nemi betegség, a Videodrome-ban a média, a '86-os A légyben pedig teleportációval egybekötött kafkai testhorror volt, ahhoz itt a body art-szubkultúra nyújt alapot. Sztorijában egy Saul Tenser nevű performanszművész (korábban Nicolas Cage, majd Ralph Fiennes játszotta volna - az áprilisi cselekményleírások információi abszolút valósak, lényegileg nem különböznek a forgatókönyv részleteitől) Caprice nevű kolléganője oldalán távolítja el a testéből rendellenesen kitüremkedő szerveit. Olyan jövőben bolyongunk, ahol az ún. említett deformációkat okozó Gyorsított Evolúciós Szindróma ütötte fel a fejét: Cronenberg szkriptváltozata nem tisztázza a biológiai átalakulás pontos okait, ez valószínűleg a transzformációt - aligha véletlenül - vírusfertőzésként definiáló filmváltozat célja lesz. 

Gyakran állítjuk, egy bizonyos darab olyan világokba kalauzol, ahol még sosem jártunk. Hatványozottan igaz a felvetés a Painkillersre. Múzeumi kinccsé, archaikus torzóvá formálódik a Test, a negatív jövő polgárai radikálisan kitolódott ingerküszöbük folytán nem éreznek többé fájdalmat. Tenser azonban más. Rémálmokban gyötrik tovább a fizikai kínok, plusz idővel erkölcsi kérdésfelvetővé válik, míg vele és kollégájával szemben a világ tökéletesen elfogadta a testi gyötrelmek létezését, netán a bennük növekvő, groteszken torzult gyomrok, nyelőcsövek, hús-és bőrdarabok éktelenkedését. Vagyis Cronenberg részben a fejlődés és a tudás, helyesebben az emberi állapot stációira bök rá: készpénznek vesszük-e immunitásunkat vagy ráeszmélünk, itt valami hibádzik, és tenni kell ellene? Sőt, a vérbáró tizenkilencre is lapot húz: a Painkillers pesszimista, öntudatlanra szedált világképében a plebsz ugyanis bátran fogyasztja a trash-t (ki is mondják: "A műtét az új szex"), a szemétesztétika magasművészetté növekszik, így David Cronenberg (aki a tanulságos Veszettet a néhai pornósztár Marilyn Chambersszel forgatta, amolyan John Waters-Divine-modorban) úgy törli el a tömeg- és elitkultúra fals határvonalait, mintha hús olvadna össze a fémmel vagy ahogy az itteni török orvos cipzárt applikál Tenser hasi sebére. Kijelenti, aberrált és kanonizált művészet végképp egymást átjáró minőségek, vagyis a midcultok (szerzői műfajfilmek) működési elvét hozza a képbe és az auteur-teóriákon csavar, Tensert saját alteregójának nevezve. Artsploitation nyomai sejlenek fel a lapokon. Miután Tarantino giallókat, harcművészeti filmeket hozott köztudatba, Edgar Wright posztmodern vígjátékokkal fricskázza a műfajokat, Nicolas Winding Refn az Andy Milligan-féle gutter trash, a Jodorowskyhoz és Angerhez köthető pszichomágia és experimentalizmus, illetve a '80-as évek synthwave-je örvén nyílt exploitationként gyártja a műveit, világossá lesz, Cronenberg története nagyon is fedi a valóságot.

Társaival ellentétben viszont fenntartásokkal viszonyul az egyre inkább jelenné alakuló jövőképhez. A Tenser-performanszok résztvevői státuszfüggetlenül, hivatásos újságírót és utcáról beesett rajongót összegyűjtve csorgatják nyálukat az aktuális szervek kinyesésén, vagyis a Painkillers ilyen rangban a mediatizált-infantilizált csordaszellem és technokrata felfogás súlyos vádirata. Gyűrűkamerát visel a főalak gyomrában matató Caprice, régi kameratípusok, vagyis Bolex, Eclair, Bell and Howell-kamerák vakui villannak, ahogy Cronenberg írja, "mindenki adó vagy vevő, a szem és a fül már nem elég." Innen nézve a 2000-es forgatókönyv a Videodrome kalózadás-függőségét és az eXistenZ (napjainkban egyre relevánsabb) VR-térnyerését veszi górcső alá, de másra is utal. A Painkillersben ugyanis Saul Tenseren kívül csak két bálványozott Művész-Szerzőről olvasunk. Elég azonban az interneten "drogfüggőként" bogarászni ahhoz, hogy ráébredjünk, 2021-ben már több milliárd véleményvezér dörgölőzik a húsosfazékhoz: a Painkillers felvetése ebben az olvasatban ha nem is feltétlenül naiv, de óvatos duhajként tételeződik. YouTube-csatornákat nyitnak a vloggerek hatmillió tevékenységet (macskasimogatás, főzés, pénzügyi oktatás) népszerűsítő profillal, a kifutók helyett az Instagramon vonulnak a 21. század modelljei, külön népszónok-frakciók születnek Brazíliától Japánig, Szirmai Gergőtől Logan Paulig, a világhálón egymás mellett létezik a szopoalarc.hu hardcore szado-mazo pornója és a The Criterion Collection művészfilm-esszécsokra. Az ezredfordulón is utalt rá Cronenberg, hogy az átlagember végképp átveszi az uralmat, nyakig merülve a fekáliába, de mostanra, amikor a valóságshow-k a szexet, vagyis egy álrealitást tekintenek igazinak, bloggerek milliói gyűjtenek fanokat, terjednek a like-ok és ki tudja, még mi, a Painkillers évszámmal, helyszínnel soha meg nem jelölt negatív látomása nemhogy avulna, szabályosan utat tör magának. 

Cseppet sem lepődhetünk meg azon, hogy olyan, valóban létező body art-nagyságok cameóznak a forgatókönyvben, mint az arcát szétbontó ORLAN vagy a test elavultságát zengő, pucéran horgokon lógatott, a saját gyomrában, tüdejében, végbelében is felvételeket készítő Stelarc. A Painkillersben a Test és annak kiterjesztése tölti be az Új Hús szerepét. Írhatnánk, Cronenberg pornografikusan fetisizálja a jövő vívmányait, de ez nem igaz, sőt, pontosan az ellenkezője valósul meg, az oldalakon ugyanis tort ül a jelentését vesztett materializmus. Tenser és Caprice porcelánozott, rozsdamentes acéllal bevont lakásban élnek, egy SleepWare nevű cég munkatársai hoznak létre fémből EatWare-t, vagyis evésapplikációt és egy Tenser szervtorzulásaihoz idomuló fémszéket, a BreakFastert, plusz a művészünk egy PókHáló-ágyban durmol, nem szólva a legféltettebb ereklyéről, a boncolómodulos, pengékkel, szikékkel tűzdelt, vasszűz és szarkofág (vagyis halál és élet) fúziójaként leírt koporsóalkalmatosságról, a Sark-dobozról, alias a Tenser-donorprodukciók netovábbjáról. Ez már a Karambol vagy az Amerikai Psycho világa: Ballardnál az ütközés a szexuális eksztázis záloga, Ellisnél a márkaőrület, míg itt a SleepWare két, férfias overallba bújt női munkatársa, Router és Berst jönnek úgy izgalmi állapotba a műtőszarkofágtól, mint az önkielégítés rejtelmeit felfedező kiskamaszok. "Olyan sóvárgással nézik, mint Volkswagen-szakik egy régi Ferrarit" - vallja Cronenberg. Ugyanazt olvassuk, amiről Vaughan, az autóbalesetek pápája szónokolt. Ellenmítosz születik: míg a fősodor a Star Warsok lényeire, bolygóira, fénykardszíneire ejakulál, addig Cronenberg pontosan ezt az ösztönszerű lesüllyedést dokumentálja a tárgyak perverzzé invertálásával vagy egy olyan gesztussal, amikor a jövő futurisztikus épületei mögé zokszó nélkül odailleszt egy viktoriánus bankot, egy kihalt autópályáját vagy egy lepusztult, kartondoboz-darabokkal piszkolt öltözőt, újfent összeolvasztva az elit- és a populáris kultúrát, illetve esetünkben az önmegtartóztatást és a szexet.

Persze, Cronenberg nem volna önmaga, ha a tárgyszerűség bírálatát ne metaforizálná filozófiai szinten. Tradicionális szemlélet ütközik össze a haladó-progresszív szemlélettel. Még sincs egyetlen kőbe vésett igazság, kizárólag szubjektív igazságtartalmak. Vége a nagy narratívák korának, a Painkillersben különböző csoportok, egyének fanatikus meggyőződései szabnának irányt a 21. század high-tech-tendenciáinak. Underground művészet és az autoritás intelmei között nincs jelentős különbség. Cronenberg azt mondja, hirdesse az igét egy földalatti, új egyedfejlődési lépést hirdető csoport, végezze a munkáját illegalitásba vonulva Tenser, rázza a mutatóujját az Új Bűnüldözési Egység, e három tábor így vagy úgy csak a saját igazát kergeti, gyakran a többiekre legyintve, érveiket félresöpörve, így az információs társadalom örökre pervertálódott, az Ember - tartozzon bárhová - csak a saját erkölcstelenségét igyekszik különféle nézetekkel igazolni. Tensert imádják, holott szó szerint a bőrét viszi vásárra. Lang Daughtery, a földalatti mozgalmár szentül hiszi, hogy fia, vagyis a felütésben az anyja által megölt Brecken az új evolúciós láncszem, míg a rendőrség úton-útfélen szabályozni próbál, így a Painkillers rend és törvénytelenség etikai képlékenységéről sem feledkezik meg. Cronenberg ismét már-már didaktikus, de elevenünkbe találó passzusokat ír. Tenser és Daughtery hitvitájában két "beszélő fejes", olykor színpadias hatást keltő ideológia feszül egymásnak. Hús- és műanyaghívők vívnak eszmepárbajt, a Painkillersben az előbbi reflektál a régi időkre, míg az utóbbi az új szintre lépés jelölője, a szkript ráadásul egy lila gumicukorral szemlélteti az Új Szervek, így az Új Ember létrejöttét. Vagyis a testpiercing áttevődik az ipari termelésre, hovatovább, az ember útjának lehetséges alternatíváját mutatja be. Cronenberg még itt sem áll meg. Tanulmányában az identitásválság dilemmaköre is visszatér: a főszereplőről kiderül, valójában beépített zsaru, akit egy korrupt hatalmasság rángat zsinóron, vagyis a Két test, egy lélekből, a Meztelen ebédből, az Erőszakos múltból és az Eastern Promisesből ismert kettős identitású, osztott hősök a Burroughs-adaptáció és a gengszterthriller után szabadon ismét a tágabb értelemben vett hatalom (földalatti-illegális, rendőri-legális) elleni szkepszisként fogalmazódnak újra. Ekképpen a Painkillers egyszerre az előttünk álló lehetőségekről értekező soft sci-fi, pontosabban disztópia, hamisítatlan biohorror és a személyiségek felcserélhetőségén búslakodó noir.

Genderszempontból is érvényesek a fenti olvasatok. Tenser a maszkulinitás válságát éli át, miközben több mestert szolgál, ráadásul a sebészshow-kat nem ő, hanem Caprice végzi. Máshol uralkodói-elfojtó szerepet tölt be a patriarchális tekintet, ezt Chaulk nyomozó, a főkarakter felettese jelképezi. Ugyancsak férfikrízis vehető észre a fia eredetét kutató, válaszokat hiába kereső Daughtery fokozatos passzivizálódásában, esetleg a Nemzeti Szervregisztrációs Iroda munkatársa, Wippet izgágaságában. Összeolvad a male és a female gaze a munkásruhákból kibújó, meztelenre vetkőző, kéjvágyukban fémszarkofágba fekvő Router és Berst leszbikus aktusakor, Brecken anyja, Djuna (neve valószínűleg utalás a Cronenberg által nagyra becsült író Djuna Barnesra, akinek Éjerdő című gótikus regénye a modernista és a queer irodalomban is áttörést hozott) férje elárulásával emancipálódó végzetasszony és diszfunkcionális családtag, a Wippet munkatársaként ügyködő Timlin pedig egyszerre kelti egy alávetett nő és egy szexuális elfojtásokat felszínre engedni próbáló szexbomba androgünbenyomását. És ugyan csak két nyílt színi halálesetet látni, a Painkillers végig nyomasztó ellen-sci-fi marad. A fináléban sem tragédia üt be, hanem egy mindent felülíró csavar értelmezi újra az addigi eseményeket, ám a hagyományos, cselekményt lezáró, keretbe illesztő fordulatok helyett ez a befejezés határozottan nem biggyeszt pontot a mese végére. Újabb kérdéseket vet fel, tovább gondolkodtat bennünket, leginkább önmagunkról. A Painkillerst (fájdalomcsillapítót senki nem vesz be, a cím a fájdalommentesen élő polgárokra ugyanúgy vonatkozik, mint a boncológépbe fekvő Tenserre) ugyanis valószínűleg azért keresztelték megint Crimes of the Future-re (ami egyébként a 2000-es vázlat alcíme is volt), mert kiderül, 20-30 év múlva sem leszünk képesek szadizmusunk, tekintélyelvűségünk, undorkeltő ösztöneink fékezésére, ráadásul paradox módon egy halott gyerek belső szerveivel kívánjuk megteremteni a szép új világot, holott egy kisfiú zsigerelésével (akárcsak a '70-es, alig egyórás előtanulmány nemi erőszaknak kitett kislányával) csakis a jövő születését gátoljuk és ezt, mint a valóságát soha meg nem kérdőjelező nép önáltatása mutatja, jóvá is hagyjuk.

Maga Cronenberg úgy nyilatkozott, a sztorit egy saját kezét levágó előadóművész, illetve Schopenhauer A világ mint akarat és képzete inspirálta. Ahogy a forgatókönyvben Tenser is visszhangozza, a közönség a testművészettel nem érzékfelettiségre, hanem valóságra és jelentésre vágyik, ami összecseng a német filozófus azon felvetésével, mely szerint a test percepciónk elsődleges színtere. De a Painkillers kitekint Nietzsche dionüszoszi-tudattalan dimenziójára A tragédia születéséből (lévén a főkaraktert ilyen rémálmok gyötrik és ebből csihol művészetet), Jean-Francois Lyotard nézetei sem tűnnek olyan távolinak a részegységekre bomlott narratívákat űző antihősök forgatagában A posztmodern állapotra hajazva, ahogy e könyv folytatása, a gépiesített társadalmat ábrázoló Az embertelen is megfelelő párhuzam a médiacentrikus világkép miatt, nem szólva a tőkeszemlélet és a tömegmédia kolonizáló erejét fejtegető A kései kapitalizmus kulturális logikájáról, Baudrillard szimulákrumáról vagy megannyi Philip K. Dick-referenciáról.

Zseniális, alkotójához totálisan hű szkript a Painkillers, a remélhetőleg jövőre érkező filmnek lesz miből táplálkoznia. Legfeljebb néhány apróság miatt sopánkodhatunk. A kanadai magyar Robert Lantos kiügyeskedhette volna, hogy a disztopikus jövő díszleteinek a Korda vagy Origo-stúdiók adjanak otthont, még ha saját cégén kívül a görög és francia pénzcézárok érthetően nagyobb húzópartnereknek is bizonyultak. Így azért is morzsolhatunk pár könnycseppet, hogy az újra hazánkba látogató sztárok (Mortensen a Gooddal, Seydoux A feleségem történetével, Speedman a vérfarkas-vámpír akcióval járt itt, Stewart a Bel Amit forgató Robert Pattinsont látogatta meg és a fővárosban ünnepelte a 20. születésnapját, Cronenberg '92-ben Pesten és Balassagyarmaton forgatott kevéske nyersanyagot a Pillangó úrfihoz) nem rendeznek filmes világtalálkozót premierrel, sajtórendezvénnyel. Oscar Isaac, Ethan Hawke és Marvel (Moon Knight) ide, Yorgos Lanthimos, Emma Stone, Mark Ruffalo, Willem Dafoe, Ramy Youssef és feminista Frankenstein (Poor Things) oda, öröm lett volna őket újra, egyszerre látni, pláne ha ennyire kezükre áll az alapanyag. Legalábbis egy jobb PR-és anyagi feltételeket biztosító országban.

Év: 2000

Terjedelem: 84 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr9516580558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása