75 éve született az ember, akinek Garfieldet köszönhetjük

2020. július 28. - filmvilág

jim_davis2.jpg

Az 1978-as év egy unalmas, Jimmy Carter elnökségével fémjelzett időszakot zárt le az amerikai politikában. Az előző évtized közepén megkezdődött „enyhülés” még tartott az amerikai-szovjet viszonyban, a diákmozgalmak és a különböző (afroamerikai, indián, spanyol ajkú, meleg stb.) polgárjogi mozgalmak részben kifulladtak, részben megszelídülve maguk is beépültek a társadalomba és a politikai rendszerbe, és a szociális, oktatási és egészségügyi törvények révén a szövetségi kormányzat egyre többet tett a hátrányos helyzetű és kisebbségi csoportok egyenjogúsításáért. A következő évben az iráni forradalom és a szovjetek afganisztáni intervenciója kavarja föl majd ismét az amerikai politika állóvizét, beharangozva a hektikus 80-as éveket.

A tágabb értelemben vett filmkultúrát tekintve: Roman Polanski ebben az évben költözött Franciaországba, hogy elkerülje a felelősségre vonást kiskorú szexuális zaklatása miatt; elindult hódító útjára a Dallas, a texasi olajvállalkozó família története, és ebben az évben végre bilincs kattant Ted Bundy, megannyi horrorfilm sorozatgyilkosának ihletője kezén. S az év közepén, 1978. június 19-én jelent meg először a narancssárga alapon fekete csíkos bundát viselő, álmos, nagy szemű és hatalmas tappancsú macska az amerikai újságokban. Garfield vált a Carter-időszak legmaradandóbb örökségévé.

jim_davis.jpg

Jim Davis, a lasagna-imádó, tévéfüggő, narancssárga macska-kópé, Garfield és a hebehurgya, de szeretni való malac, Orson alkotója idén július 28-án ünnepli 75. születésnapját. Ezen alkalomból áttekintjük röviden Davis pályáját, különös tekintettel a „Garfield-korszak” megalapozására.

Nehéz indulás

Jim Davis 1945. július 28-án született az amerikai Középnyugaton, Indiana államban. Az amerikai politika, gazdaság és kultúra számos nagy alakja farmercsaládban látta meg a napvilágot, például olyan nagyságok, mint Abraham Lincoln, Henry Ford, Jimmy Carter, vagy a sajtómágnás William Randolph Hearst nagyapja. Jim Davis is farmon született, és gyerekként arról álmodott, hogy a szülei munkáját végezheti. Asztmája azonban nem tette lehetővé számára a nehéz fizikai munkát. Gyakran kellett ágyban feküdnie, s hogy ne teljék unalmasan az idő, anyjától kapott színes ceruzákat és papírlapot, hogy rajzoljon. A gyerek Davis egyáltalán nem volt rajzoló tehetség. Rá kellett írnia a papírra, hogy az egyes figurák mit ábrázolnak. A farmon nem kevesebb, mit 25 macskát tartottak. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy Davisre nagy hatást gyakoroltak a macskafigurák.

gnom_gnat.JPG

Az egyetem elvégzését, illetve az üzleti és művészeti diploma kézhez vételét követően egy reklámügynökségnél helyezkedett el. Első képsora az 1972-ben indult Gnom Gnat (Gnom, a szúnyog) volt, amely olyan, az ember által kevéssé szeretett lényeket ábrázolt humorral, mint a szúnyog, a kukac vagy a meztelen csiga. A Gnom Gnat-képsorok az indianai Pendleton város újságjában, a Pendleton Times-ban jelentek meg 1972 és 1975 között. Ahogyan a Garfield esetében, minden képsor egy jelenetet mesélt el, három négyzetben megrajzolva.

gnom_gnat1.jpg

Davis sok helyzetkomikummal rajzolta meg a rovaruniverzumot. Kiderült, hogy nemcsak remek humorral és szatirikus vénával rendelkezik, de ügyesen képes kifejezni a „kisember” vonásait, vágyait és félelmeit az állati tulajdonságokon keresztül. Ezekben a kis komikus történetekben megjelenik a későbbi Garfield- és Orson-sztorikra jellemző motívumok némelyike: például a Lyman név (itt egy hangya, a Garfield-képsorokban Odie kutya eredeti gazdájának neve), vagy az Orson-történetekből ismert okos, furfangos kukac karaktere. Az anekdoták szerint a Gnom-sztoriknak az tett be, amikor egy képregényrajzoló megkérdezte Davistől: „Na jó, de ki szereti a rovarokat?” Davis értett a kritikából, és az utolsó képsorban „megölte” a szúnyogot: egy hatalmas láb eltapossa Gnom figuráját. Ez a záró képsor hatással volt Garfield előszeretettel gyakorolt póköldösésére is.

garfield4.jpg

Garfield születése

Jim Davis következő képregényhősének macskát szeretett volna. Az 1960-as évek közepétől a 70-es évek végéig tartó időszakban a szuperhősök picit hátrább szorultak a mindennapi élethelyzeteket megoldó állati és „kisember” figurákkal szemben. Maci Laci és Bubu, Foxi Maxi, Kandúr Bandi, Snoopy és Charlie Brown, valamint a Flintstone és a Jetson család történetei ügyesen vegyítették a humort a hétköznapi élethelyzetekkel (munkavállalás, vállalkozás, vásárlás, fogyasztási cikkek halmozása és élvezete stb.), amelyeket az amerikai átlagpolgárok nap mint nap megéltek. Az enyhülés a külpolitikában, a diákmozgalmak és a polgárjogi mozgalmak rendszerkritikája, a fogyasztói társadalom kialakulása újfajta, „antihős” hősöket kívántak, akikkel az újonnan kialakult nagyvárosi és kertvárosi polgár azonosulhatott, mert magára ismerhetett bennük. Az ellenségképek is módosultak. Már nem a szuperképességekkel rendelkező félőrült vagy teljesen elmebeteg gonoszok fenyegették az amerikai „kisember” világát, hanem egy elromlott hűtőgép, egy szemcsés képernyőjű televízió, egy lejárt szavatosságú szendvics, vagy éppen a rosszindulatú postás, a kekeckedő bürokrata, a túl szigorú vadőr vagy a pökhendi kuncsaft. A velük szembeni helytállás, a rosszindulatúság és a technikai fölény keverékéből adódó hierarchia kicselezése, az élni akarás az izomerő helyett a rafkósságot kívánta az új, kispolgári és fogyasztói civilizációs környezetben. Az új emberi hősök, sokszor állati bőrben, leképezték az új problémákat.

jim_davis3.jpg

A Gnom-történetek illeszkedtek ebben a folyamatba, ám szúnyog helyett új állatot kellett találni, amely része az amerikai polgárok mindennapjainak. Davisnek pedig eszébe jutottak gyermekkora macskás élményei a farmon. Így találta ki a macska és gazdája, a képregényrajzoló karakterét. Eredetileg Jon Arbucle lett volna a főszereplő, ám a macska mondta el a poénokat. Így Davis megfordította az eredeti koncepciót, és a macska lett a főhős.

Davis, ellentétben a közhiedelemmel, a Garfield nevet nem James A. Garfield, az Egyesült Államok 20. elnöke után választotta (aki egyébként a második meggyilkolt elnök volt, tehát semmi poénos nem lett volna benne), hanem nagyapjáról nevezte el, akit ugyanúgy hívtak, mint az elnököt. A Garfield-univerzumban felismerhetőek Davis családtagjai: Jont magáról, míg Jon bátyja, „Doki bátyó” karakterét saját testvéréről mintázta. Idővel Garfield és az Arbucle család mellett mások is feltűntek a képsorokban: Odie (a magyar olvasóknak Ubul), a sárga színű, fekete fülű, állandóan lógó nyelvű kutyus, Nermal, a „világ legcukibb cicája”, Heléna, a rózsaszín macskalány, Liz, az állatorvosnő, Lyman, Jon barátja, Binky bohóc, a postás, az egerek, a pókok és mások. Később Davis kitalálta Orson, a malac és a farmon élő állatok karakterét. Az eredeti változatban ők Arbucle szüleinek farmján élnek (van is egy képsor, ahol a farmon látogatóba érkező Jon a bátyjával nézik, amint Garfield a visítozó Orson hátán lovagol), később önálló történeteket kaptak.

garfield_valtozasai.jpg

Garfield több macska-őssel büszkélkedhet, ami a karakterét illeti. Az egyik távoli ős mindenképpen a „mesék macskája”, Csizmás Kandúr és Kacor Király. Az okos, ravasz, bátor macska, aki mafla gazdája helyett cselekszik, és egymásnak ugrasztja a balgákat, régi toposz a mesevilágban, s egyenesen a mitológia macskáiig vezethető vissza (pl. Básztet, a háztartás, a család egyiptomi istene). A macska, mint védelmező jószág szinte minden mitológia alakja. Másrészt a macskáról elterjedt, hogy okos is. De nem úgy okos, mint a kutya, hanem önfejűen. Ravasz is, sokszor gonosz. Elkóborol mindenfelé, ezért sokat tud, többet, mint gazdája. Mivel szeret éjszaka élni és vadászni, összehozták alakját a sötétséggel, a misztikummal. Nem véletlen, hogy se szeri, se száma a boszorkányok, varázslók, cigány jósnők macskáinak, vagy éppen a maffiózók cicáinak a filmvásznon.

A másik vonulatot Ralph Bakshi felnőtt animációs meséje, a Fritz, a macska jelenti. Fritz egy korhely, hedonista macska, aki cinikus természetét és az állandó beszólogatást illetően hasonlít Garfieldhoz, csakhogy Garfield karakterétől eltérően szexmániás is. Garfield a hedonizmust a mértéktelen étel-, különösen lasagnafogyasztás által gyakorolja. Harmadikként Top Cat, azaz Turpi úrfi, az utcamacskák vagány vezetője is szóba jöhet, aki szintén borsot tör az emberek orra alá, bár jóval aktívabb, cselekvőbb figura, mint Garfield.

fritz_the_cat.jpg

A képsorból aztán idővel képregény-sorozat lett, majd rajzfilmek, végül a 2000-es években két egész estés filmvígjáték. Davis 1984-ben saját céget alapított Paws (Mancsok) néven, ahol ma is dolgozik. Az Indiana állambeli Muncie városában alapított vállalatnak otthont adó házat bárki fölismerheti a mancsszerűen kidudorodó homlokzatról. Davis ötven rajzoló és szerző munkatársat foglalkoztat. Ma már nemcsak képregényeket, zsebkönyveket adnak ki, hanem úgyszólván minden marketingterméket, még Garfield-arcképpel díszített palackos borokat is. Hiába, a marketingért mindent!

Garfield sikerének oka

Garfield népszerű figura lett az Egyesült Államokban, sokak szerint a legnépszerűbb képregényalak. Népszerűségének egyik oka mindenképpen a „kisemberi” földhözragadtság. Jon jellegzetes „kisemberi” karakter, ahogyan macskája is. Másrészt az amerikai kultúra macskabarátsága is oka lehet a sikernek. A Garfield-történetekben nincsenek a szó valódi értelemben vett negatív szereplők. Illetve ez nem teljesen pontos: minden szereplőnek van negatív és pozitív tulajdonsága. Garfield cinikusságával sokszor fején találja a szöget. Jon ügyefogyott, de tiszta szívű. Nermal cuki, ő az idős nénik „mintacicusa”, de cukiskodása sokszor jogosan idegesítő. Mindenkinek van olyan tulajdonsága, amely – miként az életben – a helyzettől függően lehet pozitív és negatív. (Gyakorlatilag egyetlen teljesen negatív szereplő van, de ritkán bukkan fel a következőkben, majd szó lesz róla).

garfield0.jpg

Végül az is a siker oka, hogy az olcsó poénokat, szóvicceket kerülve a Garfield humora valóban intellektuális, finom humor. Davis tudatosan kerüli az aktuális politikát a történetekben. Nincsenek sem vallási, sem kulturális utalások, amelyek megnehezítenék befogadását más kultúrákban. Aki azonban odafigyel, találhat bőven az amerikai életre – s nem a direkt politikára – utalásokat.

Számos képsor karikírozza a fétisként tisztelt fogyasztási cikkek (hűtőgép, mérleg, autó) „kispolgári” kultuszát, vagy a bugyuta televíziós show-kat (a Garfield-történetek leginkább irritáló figurája, a showman Binky bohóc, Joker és AZ „kistestvére” képviseli ez utóbbiakat, bár Binky, eszelős tekintete és vigyora ellenére nem gonosz, csak simán félbolond). Visszatérő téma a környezet védelme és a barátság minden „faji”, ez esetben állattani határon felülemelkedő értéke. Garfield, bár gonoszul bánik Odie-val, segít megtalálni, amikor elvész (a 2004-es Garfield filmben), és partnerségre törekszik a ház egérlakóival, bár ebben a paktumpolitikában a lustasága a fő motivációs hajtóerő. Az egerekkel együtt megmenti a ház pincéjébe költözött mosómedve-családot, akik az erdőirtás elől menekülnek. Egyszóval, Garfield egyszerre lusta, gonoszkodó, cinikus és ugyanakkor, ha kell, pragmatikus szempontból cselekvő, jószívű és józan.

garfield2004.jpg

Ehhez képest meglepően sokat kellett várni, amíg nemcsak rajzfilmen, hanem részben élőszereplős játékfilmen is viszontláthattuk kedvenc cicánkat. 2004-ben és 2006-ban került képernyőre Garfield digitális technikával alkotott figurája, élőszereplős színészekkel együtt. A 2004-es Garfield egy valódi Garfield-kalandot mesél el, kissé átalakítva. Az eredeti történetben nem Odie, hanem Garfield tűnik el, szó sincs rablásról, és az utcán Garfield találkozik egykori családjával. A filmben Odie-t rabolja el egy gonosz műsorvezető. Mindenesetre a történet alapvonala megegyezik. A 2006-os film a klasszikus Koldus és királyfi-történet parafrázisa, ezúttal macskamezben: Garfield és a hozzá hasonló méretű és természetű királyi sarj helyet cserélnek. Az utóbbi film nem lett sikertelen ugyan, ám visszhangja jóval elmaradt a 2004-es mozitól. Valószínűleg ennek oka, hogy nem egy szokványos, a Garfield-képsorokból ismert történetet mesélt el, mint a 2004-es film, hanem a Garfield karaktereit csak ürügynek alkalmazta egy helycserés sztorihoz.

jim_davis4.jpg

Davis ma is aktív. A környezetvédelem támogatójaként és az írni-olvasni tudás, valamint a digitális tanulás támogatójaként is ismert, nemcsak rajzolóként. Utóbbi célból alapította meg a Professor Garfield Foundation-t, mert megijesztették az adatok az amerikai gyermekek és felnőttek hiányos műveltségéről és a funkcionális analfabetizmus terjedéséről. Jim Davis remélhetőleg még hosszú ideig velünk lesz, és alkotó csapatával megörvendeztet kicsiket-nagyokat kedvenc macskánk kalandjaival!        

Paár Ádám

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr2616012642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zord íjász · https://zordidok.blog.hu 2020.07.28. 16:08:13

Áldja őt az Isten még 75, aztán 275 évig! Zseniális minden képkockája, a képregény egyik legnagyobb mestere, pedig abból sok van, de neki önkorlátozóan, 3 kockája van csak arra, hogy mindent elmondjon. A világ legnagyobb macskaszakértője, bár tévesen hiszik azt róla, hogy ezek a történeteket mulattatásból írta/rajzolta meg...az legfeljebb mellékhatás. Jim Davis egy komoly tudományos munkát tár a világ elé a rajzsorozataival, mert minden, amit a macskákról elmond, az véresen komoly. Ezek teljesen ilyenek. Tulajdonképpen tudományos folyóiratokban kéne megjelentetni a rajzait. Jim Davis: etológus.