Filmvilág blog

Elégia egy parasztáldozatról

John le Carré: Tükrök háborúja

2014. november 28. - Orosdy Dániel

Kereskedelmi járat pilótája ad át előhívatlan fényképeket egy reptéren a katonai ügyekkel foglalkozó Részleg ügynökének, Taylornak – 20 évvel a II. Világháború után, a hidegháború derekán, amikor Nagy-Britannia biztonsága felett már egyértelműen a Körönd, George Smiley szervezete őrködik. A képek eldönthetnék, orosz rakéták fenyegetik-e az NDK-ból Angliát, csakhogy Taylor nem sokkal a reptér elhagyása után gyanús baleset áldozata lesz. A Részleg vezetője, Leclerc részben erre, részben néhány homályos felvételre és elemzésre, részben (főleg) saját becsvágyára építve veszélyes játékba kezd: megpróbálja visszahozni a háborús évek rég megfakult dicsőségét, méghozzá úgy, hogy a Köröndöt szinte teljesen kihagyja a játékból. A szent cél érdekében reaktiválják a lengyel származású ex-ügynököt, Leisert, akinek rövid felkészülési idő után, némi pénz reményében (és, kimondatlanul, a „valódi britté” válás álmával) kellene a megszállt országból egy elavult készüléken jelentéseket adnia a rakéták (hol)létéről. Leclerc illúzióit érdemben csak az asszisztense, Avery osztja, aki – a cinikus és ellenséges Haldane oldalán – maga is Leiser egyik kiképzője lesz. A lengyel férfi abban a hitben teszi kockára az életét, hogy ő csak egyike a felkészült és hatékony Részleg számtalan terepen dolgozó ügynökének, miközben valójában ő az egyetlen. És közben persze nem pihen Smiley sem, a háttérben a Körönd sokkal többet tud, mint Leclerc hinné és szeretné…

A két legismertebb kémregényíró (és ex-hírszerző), Ian Fleming és John le Carré művészete között számtalan nyilvánvaló különbség van, de ha egy szóban kéne összefoglalni, mi különbözteti meg őket leginkább, a sikerhez való hozzáállásukat emelhetnénk ki. Fleming emblematikus hősének, James Bondnak a történetei sem nélkülözik (teljesen) a tragikus elemeket és a (viszonylagos) veszteséget, alapvetően mégis egy sikeres férfi sikeres tetteiről szólnak, különös tekintettel az abszolút sikerre (és közhelyre), a világ megmentésére. Le Carré művei realizmusukkal, javíthatatlan valóságba ágyazottságukkal eleve teljesen eltérően közelítenek a témához, legfőbb sajátosságuk pedig – függetlenül a szereplők ilyen-olyan területeken elért kisebb-nagyobb eredményeitől – a kudarc bemutatása és elemzése. És kevés mű szól annyira egyértelműen, egyben hitelesen a kudarcról, mint le Carré negyedik regénye, a kiváló Tükrök háborúja.

tükörútvesztő1.jpg

A cím a látszat(ok) szerepét és a különféle ellenpontok (Kelet-Nyugat, Körönd-Részleg stb.) harcát hangsúlyozza, ám valahol utal arra a jelenségre is, amit magyarul a „veszett fejsze nyele” szólásmondással szoktunk kifejezni. Ugyan a regény egyértelműen tartózkodik attól, hogy bizonyos – fontosnak tűnő – körülményekről fellebbentse a fátylat (sem rakétákról, sem Taylor haláláról, sem Leiser sorsáról nem tudunk meg semmi biztosat), azt már az első oldalaktól kezdve érezhetjük, hogy „ebből semmi jó nem fog kisülni”. A szereplők egyszerre kisszerűek, valóságosak és rejtélyesek, és talán az egyetlen Leisert kivéve egyikük sem jár egyenes úton. Ő az egyetlen „igazi” ember a tükrök háborújában: távolról sem szent, de hazugságok sem terhelik a lelkét, sőt, a különböző látszatok „haszonélvezői” (a tükrök mögött állók, akik többnyire önmagukat is becsapják) éppen őt jelölik ki arra, hogy kikaparja nekik a gesztenyét, azaz feltárja az igazságot. Más nem is lehet ebben a sakkjátszmában, mint gyalog, ahogy az őt átverő Részleg sem lehet valódi vetélytársa a Köröndnek, legfeljebb kihívója. A görög drámákból ismerős hübrisz fogalma is megfeleltethető Leclercék viselkedésének, csakhogy a kemény árat nem ők fizetik az istenkísértésért, hanem (természetesen) a bevándorló, a kisember, az alig-angol. Le Carré írói bravúrja pedig mindezzel kapcsolatban az, ahogy a pesszimizmus, sorsszerűség, rosszkedv ellenére fordulatos, elgondolkodtató, kritikus és – szokás szerint – komoly morális kérdéseket boncolgató regényt tett le az asztalra. Olvasmányosságban nem ér fel pl. Az üldözötthöz, viszont ezúttal annak vádja sem érheti, hogy lózungokat puffogtat, vagy a grafománia nyomait hordozza magán (ld. A panamai szabó).

Hasonló jókat sajnos nem mondhatunk el a nemrég elhunyt Frank Pierson adaptációjáról, mely a magyar keresztségben a Tükörútvesztő címet kapta. Nem mintha Pierson filmje – egyben rendezői debütje – rossz lenne, éppen csak nem kapta el olyan jól a témát, mint akkoriban a mesterek: Sidney Lumet az Ébresztő a halottnakkal és – különösen – Martin Ritt A kém, aki a hidegből jöttel. (Nem mellesleg Pierson íróként pár évvel később együtt dolgozott Lumettel Az Anderson-magnószalagokon és a Kánikulai délutánon, utóbbi forgatókönyvéért Oscart is nyert.)

tükörútvesztő.jpg

A Tükörútvesztő – címével és a regénnyel ellentétben – nem tartja különösebb bizonytalanságban a nézőt sem a rakétákkal, sem Leiser sorsával kapcsolatban, viszont ügyesen játszik el az elvárásokkal (Pierson többek között az Ártatlanságra ítélvével is bizonyította, ért a sok szinten drámai és feszült történetek filmre írásához). Az író-rendező nem ügyelt kínosan le Carré művének követésére (főleg a karakterek térnek el jelentősen, pl. Smiley teljesen kimaradt a moziváltozatból), ami nem feltétlenül hiba, viszont a regény inkább szomorú hangvétele nála ridegséggé válik, legalábbis a szürkés-kékes alapszínű első részben (talán amerikaiként élte így meg a produkcióban dolgozó dolgozó brit „kuzinok” hagyományos távolságtartását?). A film második fele (amely jelentősen kibővíti a regény vonatkozó, szinte epilógus-szerű részét, méghozzá hamisítatlan thriller-jelenetekkel), már barátságosabb – sárgás-zöldes – képi világú és élettel telibb, dacára annak, hogy az orosz fennhatóság alatt lévő Németországban játszódik. Jól jelzi azonban a Pierson és le Carré elképzelései közti alapvető összhangot, hogy előbbi meg sem próbálta elmismásolni utóbbi művének lehangoló fináléját, sőt, egyértelművé tette, hogy a titkosszolgálatok játszmájában az ügynök nem laza sztár á la James Bond, hanem kiszolgáltatott vad, aki/amely bármikor vágóhídra kerülhet, és még csak nem is feltétlenül a saját hibájából, vagy éppen a megbízói akarata ellenére. Bár a Tükörútvesztő filmként nem annyira jól sikerült, mint a Tükrök háborúja regényként, bőven figyelemreméltó darab, nem utolsó sorban a remek angol színészeknek (köztük a fiatal Anthony Hopkins-nak) és néhány erős jelenetnek köszönhetően. Pierson tehetségét dicséri az is, hogy utóbbiak jelentős részét hiába is keresnénk a regényben. Nehéz lenne feledni pl. azt a részt, melyben – a környezetében már-már az ismert viccet idézően idegennek tűnő – Leiser teherautóját friss szerelme a partról a hideg vízbe küldi, az ügynök nagy szívfájdalmára. Ha a Tükörútvesztő több hasonló pillanatot kínálna, majdnem-jó film helyett hamisítatlan elfeledett gyöngyszemet tisztelhetnénk benne.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr406937879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása