Filmvilág blog

Még egy év - Négy évszak meséi

Ma estére

2014. április 26. - filmvilág

Mike Leigh bölcsessége és színészeinek kiválósága mit sem változott.

Another Year – brit, 2011. Rendezte és írta: Mike Leigh. Kép: Dave Pope. Zene: Gary Yershon. Szereplők: Jim Broadbent (Tom), Ruth Sheen (Gerri), Leslie Manville (Mary), Oliver Maltman (Joe). 129 perc.
Vetítik: M2 - 21:40

Mike Leigh angol rendező legújabb művében nem a minimalista munkásmozik (Mezítelenül, Titkok és hazugságok, Minden vagy semmi stb.), és – szerencsére – nem is legutóbbi alkotása, a kicsattanó Hajrá, boldogság! nyomvonalán halad. A Még egy év sokkal inkább vegyíti ezt a kétféle utat, sőt nyomokban tartalmazza a 2004-es Vera Drake egyes megoldásait is (ugyanolyan míves és letisztult). És van itt még valami, pontosabban még valaki, akinek ihletése felfedezhető a filmen: a 2010 elején elhunyt francia direktor, Eric Rohmer az, aki a Négy évszak meséi (A tavasz meséje, A tél meséje, A nyár meséje, Az ősz meséje) ciklusában térképezte fel az emberi természetet.

még egy év.jpg

A párhuzamot erősíti, hogy a Még egy év egyetlen teljes, tavasztól télig tartó esztendő egy-egy jellemző epizódját ragadja ki a főhősök életéből – évszakonként tagolva az emberi színjátékokat. A hatvanas házaspár tagjai, Tom és Gerri békés, boldog megelégedettséggel morzsolgatják mindennapjaikat. Még mindig aktív életet élnek: mindketten kielégítő és magas presztízsű munkát végeznek (a férfi geológusmérnök, a nő egy egészségügyi intézménynél tanácsadó), és élénk társasági életet folytatnak. Kényelmes házukban állandó a vendégjárás. Rendszeres látogatóik közt találjuk Gerri kollégáját és barátnőjét, a szétszórt, egyedülálló Maryt, egy közös régi barátjukat, Kent, felnőtt, a családi fészekből már kirepült harmincas fiukat, Joe-t, de ha kell, befogadják Tom magára maradt, elmagányosodott idős bátyját is.

még egy év1.jpgA felsoroltak közt zajló folyamatos párbeszédek adják a Még egy év gerincét – bizony: az új műben nincsenek nagy hallgatások, a színészek elejétől a végéig átbeszélik a filmet, úgy is mondhatnánk, be nem áll a szájuk. Ezekből a hétköznapi (de hétköznapiságukban is érdekfeszítő), fecsegős beszélgetésekből kell a nézőnek kihámoznia a lényeget. Ám nemcsak szavakban zajlik a kommunikáció: mindentudó pillantások, árulkodó testbeszéd, apró jelek segítenek a közönségnek eligazodni azt illetően, hogy az „elégedett vagyok az életemmel” adott esetben azt jelenti, hogy „csalódott, boldogtalan és magányos vagyok”, a „fussunk össze egy italra” pedig közel sem arra utal, hogy az illető közösen akar iszogatni a másikkal (sokkal inkább segélykiáltás). A szózuhatag és a rezdülések keverékéből pedig mi magunk leshetjük ki az igazságot – valahogy úgy, ahogy a való életben is jó, ha értünk a finom vagy kevésbé finom utalásokból.

Az interperszonális kapcsolatok ábrázolása tehát lélektanilag és társas lélektanilag nagyon pontos. Leigh pedig továbbra is a hétköznapi pillanatok mestere (a mindennapi mozzanatok még azokban a műveiben is hangsúlyosak és hitelesek voltak, melyekben amúgy rendkívüli dolgok történnek, mint például a Minden vagy semmiben vagy a Vera Drake-ben); ezek a hétköznapok pedig – akárcsak a valóságban – hangos röhögésre ingerlő jelenetekben, kínos momentumokban és szomorú percekben egyaránt bővelkednek (lásd az elkeseredett, szívbemarkoló felütést vagy a nyugtalanító, szívszorító befejezést). A film alaphangulata ugyan a szelíd derű, de van, hogy szinte észrevétlenül, jelenet közben, akár egyik mondatról a másikra fordul át a boldogság boldogtalanságba (a jelek szerint a két állapot között ugyanolyan vékony a határ, mint a szociális ivás és az alkoholizmus között). De ugyanilyen gyakori az is, hogy már az atmoszféra, a zene és a színek egyértelműsítik a helyzetet: az utolsó felvonásban a szereplőknek például meg sem kell szólalniuk ahhoz, hogy tudjuk, temetésre érkeztek. A Még egy év további zseniális megoldása, hogy nem kell elköteleződnünk egyik fél mellett sem. Az alkotó egy cseppet sem elfogult a főhősökkel, Tommal és Gerrivel szemben: ugyanúgy megmutatja az ő hibáikat is (például tenyérbemászó mindentudásukat és irritáló tökéletességüket) – sőt több minden is arra utal, hogy az sem biztos, hogy (egyedül) ők a főhősök.

A Hajrá, boldogság! „csakazértis-boldogsága” után tehát a rendező azt mutatja meg, hogy ugyanolyan könnyű elérni a boldogságot, mint egy életre boldogtalannak maradni; de beszél a másik ember boldogtalanságának elviselhetetlenségéről és arról is, hol a segítségnyújtás határa. Mindez persze közel sem lenne ilyen tökéletes a színészek játéka nélkül (Leigh visszatért régi, jól bevált kedvenceihez), akik így szinte társalkotókká válnak.

Vajda Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr705626117

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása