Filmvilág blog

Csúnya, gonosz bácsik - Big Bad Wolves

Best of 2013 - #12

2014. április 02. - Huber Zoltán

grav.jpgAharon Keshales és Navot Papushad az első izraeli slasher elkészítése után tovább folytatja a műfaji szabályok átrajzolását, az ismerős panelek kifordítását. Míg a bemutatkozó (a 2012-es Titanicon is vetített) Veszettség a zsáner dekonstrukciójára épült, a jóval letisztultabb és átgondoltabb Csúnya, gonosz bácsik (Big Bad Wolves) az erős alapszituáció, a morbid atmoszféra és a karakterek egysége miatt működik. Az alkotópáros második rendezése markáns, azonnal felismerhető alkotóelemeket használ és a közönség elvárásaira játszik rá. A pedofil gyilkossággal gyanúsított tanár, a saját szakállára dolgozó rendőr és a pszichopata bosszúálló drámai háromszöge a háztáji thrillerek, az erdei faházas horrorok és a torture porn eszköztárából merít, ám az alkotók mindig a legváratlanabb pillanatokban váltanak zsánert vagy hangnemet. A drámát és az erőszakot groteszk humor, a súlyos morális dilemmákat pimasz helyzet- és karakterkomikum váltja. A film bizarr húzásai folyamatosan rácáfolnak a bevett befogadói sémákra, a történet mélyén csillogó masszív társadalomkritikát pedig az éjfekete viccek húzzák alá. A Big Bad Wolves meghökkentő zsánerdarabként, kegyetlen paródiaként és kiábrándult szerzői látleletként is kiváló.

big-bad-wolves.jpg

Keshales és Papushad mindent megtesz azért, hogy a néző a saját mintái és sztereotípiái mentén gondolja tovább a történetet. Az író-rendezők vaskos típusfigurákkal dolgoznak, jól láthatóan elrajzolják a szituációkat és visszatartják a fontosabb információkat. Már-már banális klisékkel indul a sztori: az öntörvényű rendőrt kirúgják, a megvádolt tanárt eltanácsolják, a gyászoló apa becsavarodik és a semmi közepén vesz egy elhagyott faházat. Sokáig úgy tűnhet, a jelenetek kiszámíthatóságát a szemtelen poénok és kevert hangnem ellensúlyozzák. Amikor azonban a három főszereplő útjai keresztezik egymást, hirtelen minden a helyére kerül. A film időről-időre felülírja az uralkodó hangulatokat, kiröhögi a tipikus műfaji megoldásokat és helyzeteket, így a komoly erkölcsi feladványból groteszk szatírát farag. Az alkotók játszanak a közönségükkel és kaján vigyorral a szájuk sarkában a saját várakozásainkat és előítéleteinket fordítják ellenünk.

A popkulturális referenciák és leegyszerűsítő vélemények biztonságot ígérő támpontjai nélkül a néző kénytelen rádöbbenni az elcsépelt elbeszélői receptúrák alapvető hazugságára. Keshales és Papushad az érdeklődést és a feszültséget a váratlan meglepetésekkel és fordulatokkal tartja fenn, de a történet vicces kiszámíthatatlansága megvilágító erejű is egyben. A felszín mögött mindig lappang valami, a látszatok önmaguk ellentétébe fordulnak, a tragédia fesztelenné, a humor véresen komollyá válik. A hidegvérű igazságosztót az áldozat lábujjkörmeinek akkurátus tépkedése közben az anyja hívja telefonon, a veterán értelmiségi papa az égett emberi bőr szagáról a letűnt nyarak kellemes barbecue-illatára asszociál. A Big Bad Wolves világában a hétköznapok normalitása és a vérgőzös, téboly abszurd természetességgel csúsznak egymásba, a szimpatikus figurák egy szempillantás alatt megszállott fanatikusokká válnak. A pillanatok alatt elszabaduló, önmagát exponenciálisan gerjesztő őrületet egy sztoikus nyugalmú arab férfi lóhátról figyeli – ezek után talán nem is kell tovább ragozni, miért fontos adalék, hogy a művet izraeli filmesek készítették.

big-bad-wolves-1.jpg

Keshales és Papushad a maguk sajátos módján szembesítenek a velünk élő sztereotípiák káros hatásaival, ám filmjük e mélyebb kontextusaitól megfosztva, vérbő thriller-komédiaként, szórakoztatóan sötét zsánervariációként is kiváló. Hollywoodi társaikkal ellentétben ők nem hivalkodnak az íratlan műfaji törvények áthágásával, nem hangsúlyozzák a komikus elemek felbukkanását és nem pakolják ki a látványos idézőjeleket. A színészek nem karikírozzák a figurákat, a forgatókönyv nem ágyaz meg a fordulatoknak és a poénoknak, a történet komótosan halad előre, a kamera már-már szenvtelenül rögzíti az eseményeket. Az alkotók szemtelen kegyetlensége természetesen vitatható és sokak számára a műfaji szabályok tudatos kijátszása is keresettnek tűnhet, a végeredmény unalmasnak azonban semmiképpen sem nevezhető. Quentin Tarantino nem véletlenül emlegette 2013 legjobbjaként a művet, hisz ez a fajta alkotói hozzáállás rá is nagyon jellemző. A Big Bad Wolves elsősorban mégsem az ő műveit, hanem inkább a Coen-fivérek és Park Chan-wook látásmódját, illetve Alfred Hitchcock gyilkosan száraz humorát idézi. Bár Keshales és Papushad e neves kollégáikkal még nem veszik fel a versenyt, filmjük igen üde színfoltja a tavalyi kínálatnak.

A filmet május 8-tól vetítik a magyar mozik.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr95883973

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2014.04.02. 13:41:39

Jó kritika és kiválóan jó film, pont most jövök a sajtóvetítésről (ami nagy szerencse mert nem nekem kellett volna menne, de örülök, hogy így alakult). Azonban a fent említett alkotókon kívül nekem még Wes Anderson is eszembe jutott, hiszen nagyon sok a - főleg rájelemző - szimmetrikus beállítás.

Huber Zoltán 2014.04.02. 13:53:52

@The Man Who Laughs: én még a GBH előtt néztem, de valóban vannak wesandersonos beállítások, sőt, rá jellemző kamerakezelés is

Pernecker Dávid · http://abeewithherpes.tumblr.com/ 2014.04.03. 09:20:13

Szemérmetlen OFF, de már rég gratulálni akartam a The Man Who Laughs nickért, hatalmas olvasmány.

Beyonder 2015.01.01. 23:39:58

A fináléval egy kicsit mintha kilépnének a készítők az objektív szemlélő pozíciójából. Az utolsó fordulat gyakorlatilag igazolja a kínzást és az önbíráskodást.
süti beállítások módosítása