Filmvilág blog

Norvég maffiózók - Lilyhammer

Daráló

2013. május 20. - Huber Zoltán

A kulturális különbségek és az ebből fakadó komikus félreértések, az eltérő hátterű figurák között megszilárduló barátságok és a legkülönfélébb karaktereket is összefűző mély emberség rendkívül hálás alaptémái lehetnek egy televíziós sorozatnak. A norvég-amerikai koprodukcióban készülő Lilyhammer (Lillehammer) alkotói pontosan értik, miként vázolhatók fel olyan szituációk és dramaturgiai helyzetek, melyek aztán lehetőségeket teremtenek a fenti motívumok humoros kiaknázására. Az egykori főnökei elől egy aprócska skandináv faluba menekülő New York-i gengszter fokozatos beilleszkedése a Miért éppen Alaszka? és a Maffiózók keresztezéséből született. Az írók nemcsak a nagydumás olasz-amerikai városlakó és a szótlan vidéki norvégok kommunikációs nehézségeiből csinálhatnának viccet, de a semmi közepére csöppenő nagyvilági figura elveszettségét is kiaknázhatnák. Az első évad nyolc epizódja alapján úgy tűnik, a Lilyhammer stábja sajnos nem birkózik meg a remek alapötletek megfelelő kibontásával, és az említett elődökkel ellentétben gyakran felszínesebb félmegoldásokat választ.

lilyhammer.jpg

A ‘94-es téli olimpia fagyos helyszínén boldoguló maffiózó kalandjai meglepően keveset foglalkoznak a valós mentalitásbeli különbségekkel, és inkább a direkt komikum, az egyoldalúan ábrázolt, közvetlen karikatúra felé veszik az irányt. A gyönyörű és békés új lakóhelyén a régi, bejáratott módszerekkel egy abszurd, szedett-vedett bűnszervezetet építő Frank Tagliano története gyorsan elrugaszkodik a realitásoktól, majd a vaskos előítéletek használatából (hallgatag északiak - simlis, kedves bűnözők) egy bájosan elrajzolt, de néhol kissé lapos szatíra születik. A norvégokat bürokratikusan gondolkodó, nehézkes és bogaras nyárspolgárként bemutató fogalmazásmód rendben lenne, ha ezt a sajátos életvitelt a főhős lassú jellemfejlődése, az elkerülhetetlen és szívmelengető integrációja kísérné (ahogy történt a Miért éppen Alaszká?-ban Dr. Joel Fleischman esetében). Az északi fény alatt rendkívül gyorsan és sikeresen boldoguló, sőt, már-már helyi hőssé avanzsáló Frank túlzottan idealizált hős a kétdimenziósra hagyott mellékszereplők között, így a széria épp a jótékony kiegyensúlyozottságot mellőzi. Az alkotók e módszere nemcsak vitatható, de egy idő után határozottan zavaró: az egyszerűsítés és a célzott humor működik ugyan egy bizonyos pontig, az aszimmetrikus amerikai fölény, a kiszámítható fordulatok az évad vége felé kifullasztják, majd kényszerpályára lökik az ígéretesen induló eseményeket.

lilyhammer1.jpg
A civilben Bruce Springsteen bandájában gitározó Steven Van Zandt a Maffiózókban megismert figurát játssza újra, azzal a különbséggel, hogy a szereplőnek ezúttal gyakran megered a nyelve. A norvég mellékszereplők viszont már korántsem ilyen szerencsések: az alulírt karakterek általában egy-egy tulajdonságot, klisészerű típusfigurát vagy épp egy unalomig ismert előítéletet testesítenek meg, melyekből aztán hol rosszabb, hol jobb gegek születnek. Míg a kiinduló szituáció érdekessége gond nélkül elviszi a hátán az első néhány részt, az évad vége felé már egyértelműen láthatóak a kifáradás jelei. A Lilyhammer karaktervezérelt dramaturgiájában azonban még egyértelműen ott a korrekció lehetősége, a főbb mellékszereplők elmélyítésével például az írók akár új lehetőségekkel, új poénforrásokkal is gazdagíthatnák a készülő második évadot. Bízzunk benne, a hosszabb szünetet tartó stáb levonja majd a szükséges tanulságokat, a szerethető receptúrában ugyanis még mindig ott egy valóban remek sorozat ígérete.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr835308377

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2015.04.12. 18:30:26

méltatlan ez a sorozat a Maffiózókhoz.
ahogy kezdődik az első rész már az primitív, soha nem lenne spicli, és olyan szájbarágósan történnek a dolgok, aki ismeri a filmes eszközöket, vagy kicsit is igényes, az már a kezdőmotívumtól is rosszul lesz.
hát még a folytatás, egy rakás félhülye nagyranőtt gyereknorvég a gyerekagyával, ez most valami debil családifilm?
most komolyan nézni kell a oktatásokat?
mintha az életben is ott kellene ülnöm az órát, olyan deprimáló. pisztollyal (!) lelövi a problémás farkast, mintha csak egy igénytelen, összecsapott mesében lennék, míg a Maffiózókban eltévednek a téli erdőben.. realistán, emberien, hitelesen. hát ezek a lilihammerre nem jellemzőek.
hosszasan lehetne sorolni a hihetlen bénaságot, mely minden másodpercet átsző. de minek?
és már az szánalmas, hogy ezen sorozatot keresztül szólnak be a multikultinak, tömeges bevándorlóknak, mikor a politikában kéne ezt intézni.
süti beállítások módosítása