Filmvilág blog

Multi-kultúra: A hivatal

Daráló #1

2013. április 15. - Huber Zoltán

A mai naptól kezdve a Filmvilág blogon a hétfőt a sorozatoknak szenteljük. Új rovatunkban hetente 1 még futó, vagy már befejezett, de valamilyen szempontból elemzésre méltónak ítélt szériát vesézünk ki. A következő pár hétben Ricky Gervais munkássága kerül terítékre.

Heves érzelmi érintettség, a poszt-imperializmus és Marx felemlegetése, az évszázados kelet-európai csinovnyik-hagyományok megpendítése nélkül rendkívül nehéz hitelesen mesélni a multi-lét viszontagságairól. E sorok írójának közel egy évre és néhány komolyabb pánikrohamra volt szüksége ahhoz a felismeréshez, hogy ha túl akarja élni a lélekölő szellemi kizsákmányolást és a pozitív mosoly kényszerzubbonyát, csak és kizárólag az iróniára, a cinikus humorra számíthat - a racionális belátások, a motivációs lózungok és az ész-érvek az irodai pokolban előbb vagy utóbb biztosan csődöt mondanak. Egy tökéletesen abszurd léthelyzetet csak tökéletesen abszurd nézőpontból lehet feldolgozni, így aki nem dolgozott még „multinál”, aki nem tudja, milyen egy átlagos nap a „pingvingulágon”, az általában értetlenül áll a „droidok” bizarr élménybeszámolói előtt. Az önként vállalt intellektuális rabszolgaság személyiségtorzító következményei, a steril üvegkalitkák rémtörténtei merő túlzásnak, nyápic sirámnak vagy egyszerű hazugságnak tűnhetnek a szerencsés kívülállók számára - a valóságban azonban az új idők új hivatalai néha tényleg képesek felülmúlni akár Gogol, Kafka vagy Örkény látomásait is.

hivatal.jpg

A legendás irodalmi elődökhöz hasonlóan a Gervais-Merchant duó hibátlanul azonosítja, tipizálja és nagyítja fel azokat a típustüneteket, melyek a napi robot során megkeserítik az egyszeri dolgozó életét. A hivatal pimasz zsenialitása, hogy a valóság és a szatíra határvidékére kalauzolja a közönséget, ám az iroda elé tartott görbe tükör segítségével  a széria alkotói olyan stratégiát adnak a néző kezébe, mely száztíz százalékban hatékony a felgyülemlő munkahelyi feszültséggel szemben. Az alkotópáros remek érzékkel tapintott rá arra, hogy a monitor előtt görnyedő, apró dobozokban pötyögő hivatalnokok a napi színjátékok, a színlelt munkakedv és a ctrl+c/ctrl+v frekventált használata után ugyanazért ülnek le a televízió elé, mint mindenki más. A feltálalt szappanoperák, reality-műsorok és sorozatok történeteiben a hivatalnokok is a saját dilemmáikra keresik a választ, a szereplők viszonyrendszerét pedig a kollégákra, a hülye főnökre, a szép recepciósra próbálják kivetíteni. Minél több időt tölt valaki az irodában, annál jobban vágyik egy ideális, azaz „objektív” nézőpontból kapott megerősítésre, azaz mindenki azt szeretné hallani, hogy a hiba tényleg nem benne, hanem a rendszer logikájában van. Ezért akarja viszontlátni a képernyőn, hogyan viselkednek más aktatologatók vagy milyen módszerekkel vészelhető át az apró részfeladatokra bontott robotmunka. A kollégák kicsinyes húzásai, a főnök tolakodó korlátoltsága, a megjátszott szakértelem és a valódi feladatok között tátongó szakadék a valóságban ugyan rendkívül frusztráló - ám kívülről, nézőként szemlélve már kifejezetten vicces. A sorozat világsikere, a burjánzó nemzetközi mutációk jól mutatják, hogy a receptúra tényleg telitalálat.

hivatal5.jpg
Gervais és Merchant ál-dokumentarista fogalmazásmódja közel hozza és valószerűvé varázsolja az egy-egy munkahelyi motívum, ismerős tulajdonság köré épített figurákat, ráadásul lehetővé teszi a már-már természetfilmes megfigyelésüket is. A kamera előtt esetlenül pózoló, ripacskodó, a mindent látó kamera jelenlétéről jótékonyan elfeledkező, ezért „ömagukat” adó karakterek, a kínos szituációk és politikailag inkorrekt viccek a kimódolt hivatali komédiákkal szemben kifejezetten életszerűvé varázsolják a szituációkat, a gegekbe csomagolt, kiábrándult és bölcs társadalomkritika pedig telibe talál. Az alkotók nemcsak az erőszakkal fenntartott látszat és a tragikomikus realitás borítékolható ellentmondásaiból csinálnak viccet, de ezt a poénforrást az előírt viselkedési szabványokkal elfedett, de törvényszerűen előbukkanó sztereotíp gondolkodásmód kifigurázához is felhasználják. A stílusos mockumentary ezért mutat túl a multi-szindróma, a hivatalnok-lét vizsgálatán, hiszen egy sokkal univerzálisabb társadalmi tünetre tapint rá. A kollektív irodai színjátszás és a díszletek mögül kikandikáló, a sugallt normákat mindig eldeformáló gyarlóság az emberi kapcsolatok általános kísérőjelensége - az életidegen vállalati kultúrák csak felerősítik és koncentrálják a kisstílű manővereket. (A Futottak még ugyanezt a receptúrát a statiszták világára alkamazza, ahol hőseink szintén egy szabályozott, ígéretekkel teli hierarchia alján tanyáznak).

hivatal4.jpg
A hivatal elsősorban azért felszabadító, mert emberarcúvá varázsolja a merev irodai viselkedési paneleket. A két komikus megfosztja a mindenkori hivatalt a modoros sterilitástól, levetkezőteti és pellengére állítja az idióta szabályzatot, a maga valóságában mutatja be a pökhendi főnökök és a szégyentelen opportunisták látszathatalmát. Gervais és Merchant a munkahely komolyságát forgatja ki - az irónia eléréséhez azonban elég néhány meghökkentően hiteles szituációt és típusfigurát felvonultatniuk, a képlet tökéletesen működik. Aki esetleg úgy gondolná, a sorozat valójában túloz és elrajzol, az bizony téved: saját tapasztalatból is megerősíthetem, az élet néha még az írói fantáziánál is bizarabb, kínosabb helyzeteket produkál. Az önnön tehetségtelenségét és a magánéleti kudarcát a szánalmas munkahelyi packázásokban kiélő kolléga és főnök sajnos ugyanolyan valóságosak, mint az ablaknyitogatással, tűzőgéppel vagy körlevelekkel kapcsolatos, agyzsibbasztó konfliktusok. Minden üvegtoronyban ül egy-két Garett vagy Finch - és igen, mellettük számtalan David Brent létezik. Ricky Gervais minden oldalpillantása, nyakkendő-igazítása hátborzongató, mert esszenciális tisztaságában idézi meg azt a vezetői mentalitást, mely globálisan fenntartja az életidegen, ezért rendkívül groteszk nagyvállalati klímákat.

A mértéktartó módon két évad és egy mesteri karácsonyi különkiadás után befejezett széria sokkal erőteljesebb, leleplezőbb és cinikusabb, mint a némileg lekererített és megszelídített amerikai átdolgozás, ezért komoly ellenérzéseket szülhet a bejáratottabb szórakozásra vágyó nézőben. A hivatal kíméletlenül őszinte és épp ezért lehet hatása: a céges guruk és a felsőbb emeleteken trónoló vezetők által megálmodott, a mindennapi realitástól elrugaszkodott, mégis a beosztottakra kényszerített hozzáállás hazugsága csak így mutatható be. A sorozat vehemens támadást indít a természetellenes irodai felszín ellen, ezért David Brent olcsó és szánalmas vezetői módszerei végül önmagukat leplezik le, és a sokszínűség, a kreativitás, az önálló gondolkodás ellen támadó bürokráciát teszik nevetségessé. Gervais és Merchant látlelete alapvetően mégis pozitív, az öltöny-uniformis, a standardizált szófordulatok mögül előbb-utóbb ugyanis óhatatlanul előbújnak a hús-vér emberek, a jótékony nevetés pedig segíthet túlélni a gyakran végeláthatatlannak tűnő munkaórákat.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr105223102

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.04.15. 20:13:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

virtualdog 2013.04.18. 11:04:21

Teljesen egyetértek, szintén saját tapasztalat (egyik legnagyobb Mo-i német multinál): csakúgy, mint mondjuk a háborús filmek vagy horrorok esetén, az irodai őrületben is túlszárnyalja a valóság a hihető szintet, így még egy szatírának is enyhíteni kell itt-ott...
süti beállítások módosítása