Filmvilág blog

David Lynch bemutatja: Chrysta Bell - This Train

Lynch-hangulat

2012. szeptember 24. - Huber Zoltán

chrysta bell.jpgHat év telt már el a felemásra sikeredett Inland Empire óta, ám nagyon úgy tűnik, David Lynch újabb filmes látomására még hosszú ideig várnunk kell. A várakozás nehéz időszakát azonban a rajongóknak nem feltétlenül kell kedvencük összetéveszthetetlen alkotói világa nélkül elviselniük, hiszen ha a látóidegeket nem is, a hallójáratokat ki-ki a saját igényei szerint ingerelheti a rendező különböző zenei produkcióival. A keményvonalasok, a merészebb érdeklődők megpróbálkozhatnak például a tavaly megjelent szólóalbummal (Crazy Clown Time), bár ez a lemez inkább tekinthető extrém alkotói kísérletnek, mint hagyományos zenei produkciónak. Lynch világa hangjegyekbe kódolva érdekes ugyan, de finoman szólva is erősen próbára teszi a hallgatót. Az arany középutat választó többség számára ezért sokkal inkább Chrysta Bell This Train című lemeze lehet a tökéletes befutó.

Lynch kifogástalan atmoszféra-teremtő képességét az elfogulatlan kritikusok, sőt, még az ellentábor képviselői is készséggel elismerik, így nem meglepő, ha a produceri felügyeletével rögzített dalok is tobzódnak a masszív, szürrealizmusba hajló hangulatokban. A dolog különösen azért hatásos, mert a már említett szólólemezzel ellentétben a meditatív dallamfutamok, a széttört jazz-foszlányok, a sötét hanghatások ezúttal egy frivol, mégis törékeny énekhang mögé kerülnek. A Crazy Clown Time legnagyobb problémája éppen az, hogy Lynch markáns zenei ötletei kétségtelenül érdekesek ugyan, ám önmagukban még nem állnak össze valódi dalokká, illetve egymásra halmozva túl tömények, azaz végül nem képesek a hanghullámok segítségével visszaadni az alkotói szándékot. A megkínzott blues alapok, az gyönyörűen elnyújtott dallamfoszlányok és horrorisztikus zörejek, a mániákusan elsuttogott monológok azonban rögtön új értelmet nyernek, ha hagyományos dalformákba rendeződnek, majd koronaként egy éteri női hang kerül rájuk. Ha Lynch zenéje azt az aurateremtő, kísérő-aláfestő szerepet játssza, amit a mozivásznon is szokott, akkor létrejön a csoda.

Chrysta Bell előadói stílusa és énekhangja leginkább Julee Cruise misztikusan csengő, magával ragadó orgánumára emlékeztet. A lassan kígyózó, cigarettafüstbe és sötétségbe csavart balladák elsősorban a Kék bársony, a Twin Peaks és a Mulholland Drive legendás betétdalait idézik, ami azért különösen jó hír, mert a finom női énekhangok ezekben a művekben hibátlanul épültek rá Lynch filmnyelvi eszközeire. A titokzatos kémia itt is létrejön, hiszen Lynch nemcsak szövegíró-dalszerzőként, de produceri minőségében is nagyban meghatározza a végeredményt. Tulajdonképp ő volt az, aki „megrendezte” ezt a lemezt, és nemcsak a dalok előadásmódját felügyelte, de a lehető leghatásosabb körítést is megtalálta az énekhang mellé. Chrysta Bell pedig hiba nélkül alakítja a „főszerepet”. A búgó, meleg, tiszta tónusokkal előadott szerzemények szerelemről, erotikáról, halálról mesélnek, a gyönyörű énekesnő pedig olyan természetes eleganciával, drámai feszültséggel és szenvedéllyel tölti fel őket, mintha épp valamelyik enigmatikus Lynch-mozi túlvilági bárjában lépne színpadra.

A teljes lemez meghallgatható: itt. Aki pedig élőben is szeretné meghallgatni a dalokat, október 16-án azt is megteheti az A38-on.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr854799284

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása