Filmvilág blog

Tisztességes hakni: A feláldozhatók 2.

Expendables 2.

2012. szeptember 01. - Huber Zoltán

Az önirónia igen nehéz műfaj, hisz a szerethető paródia és a szánalmas bohóckodás között rendkívül vékony a határvonal. Sylvester Stallone hatvan felé közeledve bölcsen hallgatott az új idők szavára, és jó ütemérzékkel fordult újra a legendás szerepei felé, kilendítve pályafutását a súlyos holtpontról. Az ikonikus karakterek (Rocky, Rambo) visszatérései, a nagy csinnadrattával összetoborzott akció-álomcsapat első bevetése mind-mind tisztességes (és nyereséges) próbálkozások voltak ugyan, de a vicc és a komolyság kényes egyensúlya valahogy nem akart maradéktalanul összejönni. Az efféle aránytévesztés alól a Feláldozhatók második felvonása sem kivétel - a jó hír azonban az, hogy Sly minden eddiginél közelebb jutott a megfelelő receptúrához.

expend2.jpgAki vett részt mostanság Aradszky László vagy Korda György valamelyik fellépésén, az pontosan el tudja képzelni, milyen hangulat uralkodott a hűtött multiplex teremben az Expendables 2 vetítése alatt. A húszas/harmincas korosztály férfitagjai zsúfolásig megtöltötték a termet, majd szisszentek a sörösdobozok, pattant a szotyi és torokból harsant fel a nevetés. A közönség nem filmre ült be, hanem egy hamisítatlan retró-műsorra váltott jegyet, ahol kamaszkori hősei, a kőkemény izommacsók és pörgőrúgó-bajnokok gépfegyvert ragadnak, majd ész nélkül trancsíroznak. Amikor villan az acél, fröccsen a vér és záporoznak a fogak közül kipréselt, egysoros beszólások, a cirkusz olajozottan működik - amikor a filmesek valami mással próbálkoznak (pl.: sztori, karakterábrázolás, színészi alakítás), az egész kínos unalomba fullad.

Nem lehetett könnyű dolguk az íróknak, hiszen itt nem egy kész ötletből vagy figurából, hanem a rendelkezésre álló sztárokból kellett kiindulniuk. A csapat nagy része ráadásul a jó oldalon, rögtön csatárként képzelte el önmagát, ami miatt a kimódolt forgatókönyv hemzseg a hősöktől, miközben az ellenfél tábora vészesen üres, lehetetlenné téve egyúttal a hihető konfliktus felvázolását is. Az alkotók nem is vacakolnak sokat a mészárlásokat egybefűző narrációval. A nemes egyszerűséggel csak Főgonosznak keresztel ellenfél (Mr. Vilain) egy kapzsi, lelketlen plutónium tolvaj, aki gyorsan leöli a szimpatikus jófiút, a stáb egyetlen színészét (tette akár szimbolikusnak is tekinthető). Ennyi lenne maga az alapszituáció, ami nem is zavarja különösebben az akciókat, az önreflexív beszólásokat, de a felesleges üresjáratokat sem fedi el.

A fő attrakciót nyilván nem a narratív bravúrok, a hiteles karakterábrázolások vagy a realista kamaradráma képezik. Maga a film tulajdonképp két monstre-akciójelentből (egy az elején, egy a végén), illetve az ezeket összekötő töltelékből áll: míg az eszement gyilkolászások kellő túlzással és humorral kerültek a vászonra, addig a karakterek keménykedései, a jópofoziós párbeszédek legtöbbször izzadságszagúak és vérszegények. Igaz, a mélypontokon végül mindig kapunk egy-egy eltalált beszólást, illetve az eseménytelen percekben elcsodálkozhatunk a sminkesek és plasztikai sebészek emberfeletti teljesítményein - a vászon igazán mégis a torkollattüzek és robbanások fényében ragyog.

expend2a.jpg
Bár hihetően verekedni egyedül már csak Jason Statham képes, a tapasztalt akció-rendezőnek (Simon West) nagyrészt sikerül a bravúr, és úgy képes lefilmezni a nyugdíjas korú veteránokat, mintha még mindig fürgék és kemények lennének. A kissé meghízott Jet Li balett-összecsapása vállalható, a feledékeny kisnyugdíjasok tekintetével csodálkozó Schwarzenegger gépfegyver-sorozatai szórakoztatóak. Bruce Willis energikus pisztollyal a kézben, de a bajusszal büntető Stallone izmai is kellően dagadnak a vásznon. Bár JCVD felvarrott szemei kifejezetten sokkolóak, a belga bajnoknak jól áll a napszemüveggel súlyosbított, cinikus rosszaság, a könnyfakasztóan nosztalgikus végeharc (raktár, láncok, kékes fények) pedig egész egyszerűen telitalálat. A legkellemesebb élmény azonban mégis Dolph Lundgren és Chuck Norris jelenléte: miközben a svéd vegyészmérnök karcos lazasággal keveri a fikciót és a valóságot, addig az egykori texasi kopó elsősorban saját mém-kultuszán viccelődik, amivel menthetetlenül ellopja a show-t a többiek elől (ami nem véletlen, hiszen valóságos népmesei hősként kacsint össze velünk).

Egy olyan filmnél, ahol a nézőtéren hangos taps csattan fel Norris minden egyes megmozdulásakor, a legkevésbé sem számít, ha a röhejesen gyenge történet csak alibi, ha a viccek túlzottan is kimódoltak, ha az önreflexív kiszólások modorosak és erőltetettek. Stallone és csapata pontosan tudja, a dicsőséghez elég felvonulni a vásznon: minél nagyobb nevek kerülnek egy képre, annál hangosabban vigyorog a közönség, annál jobban csilingel a kassza. A hakni szabályai szerint a többi már csak körítés, puszta indok, ami tulajdonképpen senkit sem érdekel. Az Expendables 2 pontosan azt az előadást nyújtja, amit a jegy áráért ígér: a kiöregedett sztárok egymást váltják a színpadon, eltátogják a nagy slágert, és közben összemosolyognak velünk. Igen, mindez kissé steril, kissé gyengécske és nem lehet komolyan ítélkezni felette - egy ilyen műsortól azonban nem várhatunk se többet, se kevesebbet!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr314745477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kelta 2012.09.02. 00:36:39

Nekem az volt feltűnő, hogy az első részt Stallone mennyivel jobban rendezte meg. Sokkal dinamikusabb, pörgösebb, egyenletesebb volt.
Amit nagyon hiányoltam az az, hogy Randy Couture nem bunyózott,az első részből az a kedvenc részem, mikor Steve Austin - nal verekedett. Meg ő róla el is lehet hinni, hogy tényleg tud még verekedni.

dutch 2012.09.03. 08:58:35

Remek összefoglaló, megragadtad a lényeget!

Nekem nagyon tetszett, ezeken a fickókon nőttem fel. Az első öt saját(!) videokazettámból négyen valamelyikük filmje volt, és akkor szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy akár ketten is összeálljanak egy közös alkotásra.

Nekem jobban tetszett a második rész, mert az első azért a marketing ellenére mégsem egy 80-as évek all star-volt (Arnold és Bruce 2 percet szerepel, így csak Sly, Dolph és Eric Roberts a korszak gyermeke, Rourke sosem volt igazán akciósztár, Statham meg inkább 2000 után). Úgy gondolom, hogy ennek a második résznek kellet volna az először jönnie, és akkor még nagyobbat durrant volna. Sajnálom, hogy nem teljesít jól a pénztáraknál.

Az utolsó 20 percet fültől fülig vigyorral ültem végig, azt viszont el tudom képzelni, hogy 25 év alatt ez nem élvezhető. A filmet tényleg azoknak lehet ajánlani, akik szeretik a Kommandót, a Kobrát vagy a Tökéletes Katonát. De azoknak nagyon :)
süti beállítások módosítása