Filmvilág blog

Piaf

Tévéajánló ma estére

2010. december 18. - filmvilág

La Môme – francia-angol-cseh, 2007. Rendezte: Olivier Dahan. Írta: Isabelle Soberman és Olivier Dahan. Kép: Tetsuo Nagata. Zene: Christopher Gunning. Szereplők: Marion Cotillard (Edith Piaf), Sylvie Testud (Momone), Pascal Greggory (Barrier), Gerard Depardieu (Leplée), Emmanuelle Seigner (Titine). 140 perc.
Vetítik: M1 - 21:00


Csakugyan, micsoda élet! Cirkuszi akrobata apa, utcai énekes anya – a kislány (akit eredetileg Edith Gassionnak hívnak, csak a felfedezőjétől, Louis Leplée-től kapja majd a „veréb” jelentésű Piaf nevet) részben külvárosi utcákon, részben a nagymama normandiai bordélyházában cseperedik fel, aztán a siker és az egymás után születő lemezek és dalok előterében? hátterében? a szerelmek, csalódások, tragédiák sorozata; majd a korai öregség, és végül negyvenhét esztendősen, 1963. október 10-ének éjszakáján, a halál... Csakhogy a rendezőnek nem az életrajz a kiindulópontja, hanem a mítosz: nem a rekonstruált valóságot látjuk, hanem a klisét, a mesét, az álmot.

Ráadásul a film nem az időrendiség klasszikus útján halad; zaklatottan széttöri az időt. Nem kronológia, hanem kaleidoszkóp; az 1959-es emlékezetes New York-i incidens után például (az énekesnő összeesik a színpadon) a bordélyban töltött boldog gyermekévek következnek és így tovább. A koravén, vézna, hajlott hátú és reményvesztett Piaf így előzi meg a gyermek Piafot és a sugárzóan fiatalt. Az élet különböző szakaszai sajátos érzelmi logika szerint ötvöződnek, kapcsolódnak össze, és a szeszélyes váltásokat csak felerősítik, tagolják és értelmezik a visszafogottan, ha ugyan nem szűkmarkúan adagolt jól ismert sanzonok.

 

A rendező nem törekszik teljességre, csak néhány fontosnak tartott mozzanatot emel ki a legendából, és tapintatosan elhallgatja azokat az epizódokat, amik a bálványra árnyékot vetnének (például a megszállás éveit). De ha szigorúan a legendát követi is, a film azért szembesít néhány zavaró igazsággal: az önpusztító (morfinomániás és alkoholista) Piaf mellett másik képet is felvillant: a misztikus-ájtatosságig vallásos művészét. Itt nem az élet hozza világra a művészetet, hanem a művészet ad formát az életnek, és mintha az önpusztítás hajtóereje egy tőről fakadna Piaf művészetével; a rendező nagyvonalúan mixeli össze a jót a rosszal, a vallásost a profánnal, a boldogságot a kétségbeeséssel, a sikert a tragédiával.

A filmnek azok a legerősebb pillanatai, amikor az álom és valóság határán egyensúlyozó történet teljesen átbillen a fantáziába (ilyen például Marlene Dietrich álomszerű New York-i felbukkanása vagy az a jelenet, amelyben Piaf értesül Marcel Cerdan haláláról). Amikor közlik vele a légi szerencsétlenség hírét, Piaf kétségbeesésében ide-oda tántorog a kietlen lakásban, egy előszobának látszó folyosón látjuk, de ez a folyosó, amely még része a lakásának, már a megvilágított színpadra vezet: a magánéletet többé semmilyen fal, semmilyen határ nem választja el a színpadtól. Mintha, legalábbis a film szerint, Édith Piaf is ennek a változásnak lett volna az áldozata...


Ádám Péter
 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr902523190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása