Filmvilág blog

Poppy és Scottie autóba ül

Hajrá, boldogság!

2010. augusztus 28. - filmvilág

Hajrá, boldogság! (Happy-Go-Lucky) - brit, 2008. Rendezte és írta: Mike Leigh. Kép: Dick Pope. Zene: Gary Yershon. Szereplők: Sally Hawkins (Poppy), Andrea Riseborough (Dawn), Alexis Zegerman (Zoe), Eddie Marsan (Scott). 118  perc
Vetítik: HBO - 20:00 (aug. 28.)


Mike Leigh hősnője tudatosan és programszerűen próbál gyerek maradni a rideg, gyakorlatias felnőtt-világban.

Mike Leigh filmjének eredeti címe, a Happy-Go-Lucky nagyjából könnyelműt jelent, ám a magyar fordítás nem adja vissza a háromtagú angol kifejezés valódi ízét, merry-go-roundra (ringlispíl) hajazó szerkezetét, azt az elnéző, játékos könnyedséget, amit ez a csöppet sem pejoratívan használt szófordulat takar, a mögötte rejlő humort, amely olyannyira illik e mű csélcsap (alighanem ez volna a találó magyarítás) hősnőjéhez. A film abszolút főszereplője, Poppy igazi happy-go-lucky, vagyis sorsában ott rejtezik a boldogság és a szerencse, elsőből következik a második, alkat dolga ez meg elhatározásé is, hogy dacolva a kordivattal nem hajlandó boldogtalan lenni, miért is lenne az. Ez még a ködös Albionban is hetyke provokációnak számít, hát még mifelénk, ahol ha létezik egyáltalán kortól, helyzettől és rendszertől független kulturális tradíció, az a panaszkultúráé. Nem mindig volt ilyen vidám Mike Leigh sem, pályája fokozatos araszolás a horatiusi derű felé, melynek meleg fénye még legsötétebb munkája, a Mezítelenül pokoljárása mögül is elő-előtör, később jótékonyan bevilágítja a Titkok és hazugságok, a Két angol lány és a Minden vagy semmi képsorait, míg a Hajrá, boldogság!-ban teljesen elönti a vásznat.

Utóbbi négy mozgókép akár sorozatba is illeszthető: mai történetet mesél el mindegyik, látszólag jelentéktelen köznapi eseményeket látunk, átlagemberek élik átlagéletüket, lent, a mélyben azonban súlyos létdráma lüktet, amely hol tragédia, hol komédia formáját ölti, attól függ, honnan nézzük. Talán csak a Mike Leigh-nél generációval korosabb Eric Rohmernek sikerült ilyen finom érzékenységgel megörökíteni az élet semmitmondó pillanatait, a modern nagyvárosi élet rituáléit, amelyekből etnográfusi pontossággal rekonstruálható a kor emberének gesztus- és szokásrendszere. Legutóbbi művével, a Vera Drake-kel a brit rendező látszatra mellékösvényre kanyarodott, ám annak címszereplőnője (mert nő-film az is, akárcsak a Titkok és hazugságok, a Két angol lány vagy a Hajrá, boldogság!) közeli rokona a legújabb Leigh-film hősnőjének, Pauline-nak (utalás volna Rohmer felejthetetlen nőalakjára?), aki kizárólag a mókás Poppy becenévre hallgat, s akinek ennél csak a vezetékneve beszédesebb: Miss Cross, azaz Kereszt kisasszony. Önfeláldozó alkat mindkettő, naivan és gyermetegen, ám míg ez Vera Drake-nél tragédiához vezet, Poppy kacagva lebeg a világ fölött, mintha ismerné a súlytalanság titkát.


Hősnőnket először egy könyvesboltban pillantjuk meg, amint megpróbál szóba elegyedni a morcos eladóval, akinek láthatóan nincs ínyére a bizalmaskodó kuncsaft. The Road to Reality – elsőként ezt a kötetet emeli le a polcról, majd gyorsan vissza is rakja, azzal a megjegyzéssel, hogy „Oda nem akarok menni”. A következő beállításban a gyerekkönyvek osztályán találjuk, ahol mese- és játékalbumokat lapozgat buzgón. Poppy tudatosan és programszerűen próbál gyerek maradni a rideg, gyakorlatias felnőtt-világban. „Kíséreljen már meg végre felnőttként viselkedni”, mordul rá a cselekmény egy pontján Scott, a folyton sértett, ember-, világ- és öngyűlölő autósoktató. „Úgy, mint maga?” – kérdez vissza Poppy, s ebben nem az a tény sokatmondó, hogy láttuk, milyen szörnyű figura Scott, s hogy mennyire szenved ettől, hanem az, hogy a film végére kiderül (ha eddig nem sejtettük volna): a rendezett életű és tudatú, talpig felnőtt férfi a lelke mélyén sérülékenyebb gyermek, mint bolondosan jókedvű és jólelkű infantilis hősnőnk. „Felnőttől kéne tanácsot kérned” – javasolják máshelyütt Poppynak. „Nem ismerek egyet sem” – válaszolja mosolyogva. A záróképen, amelyen a két barátnő (Rohmer kortársát, Jacques Rivette-et idézőn) tavon csónakázik, Zoé kisasszony megjegyzi: „Rögös, hosszú út a vezet a felnőttségig”. „Szólj, ha elértük” – mondja mosolyogva Poppy, a kamera a magasba emelkedik, a csónak a benne ülőkkel egyre kisebb lesz, felcsendül a hatvanas évek könnyű filmjeit idéző hangulatos esztrádmuzsika, amely végigkísérte a történetet, így ér véget a Hajrá, boldogság!

Báron György kritikájának folytatása a Filmvilág honlapján olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr372254000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása