Filmvilág blog

Viking brigantyk

Tévéajánló ma estére

2010. augusztus 16. - Sepsi László

Max Manus - norvég-dán-német, 2008. Rendezte: Espen Sandberg, Joachim Ronning. Írta: Thomas Nordseth-Tiller. Kép: Geir Hartly Andreassen. Zene: Trond Bjerknes. Szereplők: Aksel Hennie (Max Manus), Agnes Kittelsen (Tikken), Nicolai Cleve Broch (Gregers Gram). 118 perc.
Vetítik: CINEMAX: Péntek (Augusztus 20.) 3:50,  Kedd (Augusztus 24.) 18:05, Szombat (Augusztus 28.) 1:00
         CINEMAX 2:  Hétfő (Augusztus 16.) 20:00,  Szombat (Augusztus 21.) 3:50, Szerda (Augusztus 25.) 18:05, Vasárnap (Augusztus 29.) 1:00


Az utóbbi években a második világháborús tematikát elsősorban a frontvonalak mögötti eseményeket feldolgozó mozik képviselték: Edward Zwick gerillaharcot folytató lengyel partizánjai (Ellenállók) vagy Tarantino brigantyjai mellett a közelmúltban Paul Verhoeven kémmelodrámával tért vissza (Fekete könyv), miközben Bryan Singer is minden idők egyik legmerészebb merénylet-kísérletét próbálta vászonra vinni a Valkűrben. A szégyentelenül fikcióban utazó Tarantino és Verhoeven filmjein kívül az említett alkotások megtörtént események többé-kevésbé hű feldolgozásai, s a legismertebb norvég szabotőr történetét elmesélő Max Manus is ebbe a sorba illeszkedik – ám alkotói képesek voltak túllépni azon, hogy szimpla képeskönyv-illusztrációját adják egy nemzeti hős életútjának.


Hasonlóan Paul Verhoeven 1977-es remekéhez (Futás az életért, lényegében a Fekete könyv maszkulin párdarabja) a Max Manus is a világháború éveit felölelő karriertörténet, mely során a címszereplő a propaganda-pamfletek terjesztésétől eljut a britekkel való kollaborációig, hogy végül hősként fejezze be a háborút. Bár a finálé utáni, a hősök további életéről szóló inzertek újra emlékeztetik a nézőt a tényre, hogy megtörtént események feldolgozását látta, a Joachim Rønning–Espen Sandberg rendezőpáros bravúrjának titka, hogy a történetet el merték tolni az egyértelmű fikció irányába. A valóban élt Siegfried Fehmer személyében kegyetlen antagonistát állítanak szembe Maxszel (egy újabb alak a karizmatikus Gestapo-tisztek sorában), a történelmi tények apró módosításain túl pedig thriller- és akciófilm elemekkel dúsítják a szüzsét (előbbit Fehmer párhuzamos cselekményszála, utóbbit pedig például a front eseményeit bemutató flashback-szekvenciák szolgálják).

Miképp a Becstelen Brigantyk körül kialakult diskurzus is mutatja, napjainkban a háborús film műfaja fikció és valóság harcának szolgáltat kiváló hadszínteret. A terepasztalon a Max Manus tűnik az egyik legfontosabb tisztnek: miközben felmondja a szabotázsfilmek szinte összes kötelező toposzát, és a legnagyobb természetességgel működik szórakoztatófilmként, címszereplőjének életét műfaji keretek közé szorítva mondd le a szimpla történelemleckéről. Hogy a kínosan steril vetített képmást kapott Bielski fivérek és von Stauffenberg, a rajzfilmszerű Tarantino-kompánia vagy éppen az arany középutat képviselő Max Manus jelenti a műfaj jövőjét, az egyelőre kérdés – bár utóbbiak szembetűnő kritikai és anyagi sikerei már az unalmas történelemórák végét jelzi.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr822167657

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jott/ment 2010.08.25. 01:41:07

Néha úgy érzem, hogy már az összes második világháborús filmet láttam, ezért örülök, ha az utamba akad egy-egy olyan, ami eddig kimaradt. Pár hónapja írtatok a Play Dirty-ről (1969, r.: André De Toth, fsz.: Michael Caine), megnéztem, pont azt kaptam, amire vágytam, sőt, messze felül múlta a várakozásaimat.
Végig az járt a fejemben, hogy mekkorát ütött, amikor pár hónapja végre sikerült megnéznem Melville-től az Árnyékhadsereget. Reméltem, hogy hasonló lesz ez is, ráadásul a norvég helyszín még izgalmasabba tette. De csalódtam, a Max Manus nagyon kiábrándító volt: vontatott sztori, csupa azonosulásra alkalmatlan szereplő/antipatikus színész, nulla izgalom. Kb. hasonló, mint a finn Talvisota, bár az eggyel jobban tetszett, pedig több mint három órás.
Másnap valahogy helyre kellett állítanom a skandinávok becsületet: korrepetáltam Lars von Trier Európáját. Igaz, hogy '45 őszen játszódik, de sebaj, de egy ennyire tökéletes film kellett, hogy helyreálljon a lelki békém. :)
süti beállítások módosítása