A bíró szeme - Vébéközvetítés és a VAR

2018. július 20. 15:41 - Baski Sándor

var.jpg

A labdarúgás világának mindig is része volt a pantomimművészet, de a láthatatlan akadályokban felbukó vagy kezüket rázva piros lapot reklamáló játékosok repertoárja idén egy minden korábbinál népszerűbb koreográfiával bővült. Aki nem követi a labdarúgás szabályváltozásait, az a 2018-as világbajnokság közvetítéseit nézve aligha értette, miért rajzol a bírótól a játékosokon át az edzői stábig mindenki láthatatlan téglalapokat a levegőbe.  

A helyzet már csak azért is ironikus, mert a játékvezetőknek eddig úgy kellett eljátszaniuk a szerepüket, mintha a negyedik fal, a közönség szemeként funkcionáló több tucat kamera nem is létezne, és mintha nem tudnák, hogy döntéseiket azonnal kinagyítják, lelassítják, visszajátsszák az egész világ számára. A VAR, vagyis a videóbíró (video assistant referee) bevezetésével a FIFA nem áttörte, hanem egyből le is dózeroltatta a negyedik falat. Míg korábban szentségtörésnek számított a videotechnika alkalmazásának még a gondolata is, az idei világbajnokságon a videózás aktusa került fókuszba. A bírók, a játékot megszakítva, átvedlettek nézővé, a több százmillió tévénéző pedig élőben követhette a képernyőn, ahogy a játékvezetők a pálya szélén képernyőket néznek, miközben bepillanthattak a videószobába is, ahol még több asszisztens figyelt még több kijelzőt.  

A VAR bevezetésének borítékolható tanulsága, hogy a fizikában és a pszichológiában is jól ismert „megfigyelési-effektus” hatványozottan érvényesül, vagyis a megfigyelés ténye, illetve tudata megváltoztathatja a megfigyeltek viselkedését. A játékosok eddig is tisztában voltak vele, hogy a kamera leleplezheti a fair play szabályait zárójelező trükkjeiket, de nem izgatták magukat emiatt – nem a nézőket, hanem a játékvezetőket kellett meggyőzniük. Azzal, hogy a bíró is nézővé vált, a futballistáknak új helyzethez kell adaptálódniuk.

var1.jpg

Köztudott, hogy lassítva minden apró kontaktus 8 napon túl gyógyuló sérülésnek tűnik, erre az optikai illúzióra apellálva követelik sokan még az ártalmatlanabb ütközéseknél is a VAR használatát a videóbíró egyezményes jelét mutogatva. Az intelligensebb játékosok már rájöttek, hogy a szuperközelik árnyaltabb alakításokat kívánnak, de a többségnek, köztük a brazilok legnagyobb sztárjának ez még nem esett le. Nem azért vált Neymar az oroszországi világbajnokság végére közröhej és közmegvetés tárgyává, mert megpróbálta megtéveszteni a bírókat – a szurkolók, ha kelletlenül is, de elfogadják, hogy a győzelemnek néha ez az ára –, hanem mert ripacskodása rossz fényt vet a sportágra. Míg a többség igyekszik a realista színjátszó iskola hagyományait követni, addig a látványos műesések után métereket guruló Neymar a némafilmek hagyományaihoz nyúl vissza, mintha csak parodizálni akarná a közeget, és leleplezni azt a hallgatólagos konszenzust, hogy a pályán minden játékos színész is egyben. A brazil sztár egyelőre úgy viselkedik, mint az a színész, aki élete első filmszerepét megkapva a kamera előtt is ugyanazokat a teátrális gesztusokat próbálja használni, mint a színpadon, elfelejtve, hogy már nem élő közönségnek (a játékvezetőnek), hanem a képernyők előtt ülőknek (a VAR-nak) játszik. És amíg a szuperlassítások az ártatlan összekoccanásokat is súlyos ütközéseknek láttatják, addig az ügyetlen műeséseket és az indokolatlan fetrengéseket is hasonlóképpen torzítják el, vagyis még röhejesebbé teszik – így élhet tovább főműsoridőben a burleszk rég halottnak hitt műfaja. A futball imázsát a rossz alakítások rombolják, de közösségeket is teremtenek: a játék taktikai elemeit nem mindenki érti, de a csetlő-botló focista komikusokon életkortól, származástól, nemtől függetlenül együtt nevethetünk. 

A videóbíró létezése ugyanakkor ismét rávilágít arra a problémára, hogy a pályán belüli „valóság” megismerhetőségét az eseményeket pásztázó kamerák száma nem feltétlenül szavatolja, azaz egy-egy ítéletet különböző szögekből visszanézve nem hogy oszlana, de inkább sűrűsödik a köd. (Bővebben a témáról: Arcjáték, Futball a tévében.) Korábban a „játékvezető is csak ember”-felkiáltással kaptak felmentést a hibázó bírók, és a futballisták is így tudtak a kötelező reklamálás után napirendre térni a vitatott eset fölött. A VAR bevezetésével a valódi, nem eljátszott szabálytalanságot gyanító játékosok, edzők felháborodása sokkal elemi erejűbb, talán mert úgy gondolják, hogy a technika alkalmazásával 100%-os hatékonysággal megállapítható az objektív igazság, vagyis az a bíró, aki ennek megismerése után sem hoz kedvező ítéletet, vagy nem is hajlandó kikérni a videóbíró segítségét, az nem gyarló ember, hanem közönséges csaló. 

var2.JPG

A hibázás lehetősége persze eleve bele van kódolva a VAR rendszerébe. Kidolgozása során az elsődleges szempont az volt, hogy a játék ritmusát ne törje meg feleslegesen a videóbíró, ezért csak kiemelt szituációkban – gólok, vagy azt közvetlenül megelőző helyzetek, tizenegyesgyanú, piroslapos incidensek, összetévesztett játékosok – lehet használni. Az elgondolás dicséretes, és működik is a módszer, hiszen a VAR miatt alig pár perccel lettek csak hosszabbak a mérkőzések. A gyakorlatban viszont értelmezhetetlen a videóbíró szabályzatában szereplő „clear and obvious error” (egyértelmű és nyilvánvaló hiba) kifejezés, amely elvileg a technika alkalmazásának feltétele. Ha van egyértelmű és nyilvánvaló tanulsága a VAR eddigi működésének, az éppen az, hogy ritkán adódnak egyértelmű és nyilvánvaló helyzetek.

Ha a játékosok közül nincs is mindenki elragadtatva a technika megjelenésétől, a nézőknek nem lehet okuk panaszra. Sokan tartottak tőle, hogy a mérkőzésmegszakítások unalmas holtidőkhöz vezetnek, de ennek az ellenkezője történik. A közvetítések rendezői osztott képernyős megoldással fokozzák a feszültséget, a fő ablakban az ítéletre váró, tanácstalanul toporgó, ideges játékosokat láthatjuk, a második képernyőn a bírót, amint visszanézi az akciót, a harmadikban pedig az edzőket vagy a VAR-szobát. Alig egy perc alatt az érzelmek minden skálája lejátszódik az arcokon, és a drámát kivételesen nem gyártja, hanem közvetíti a kamera.

Nem igazolódott be az a félelem sem, hogy a VAR kiöli a játékból a tökéletlenség szépségét, azt az izgalmat, amit a bírói tévedések – a küzdő feleket ideális esetben azonos arányban sújtó – lehetősége jelent. Amíg a videószobában emberek dolgoznak, és amíg a végső verdiktet a 33 kamera felvételéből összeállított képanyag nyomán az bíró mondja ki, akinek továbbra is csak két szeme van, mindig lesz miért felháborodni.

[lábjegyzet]

A legutóbbi, brazíliai világbajnoksághoz képest nem bővült újabb elemmel a közvetítések technikai arzenálja. A legfontosabb, említésre méltó fejlemény, hogy a rendezők leszoktak a szuperlassítások mértéktelen használatáról. Négy éve nem csak a szünetekben, de a mérkőzések közben is a játékosok és edzők arcát csodálhattuk premier plánban, drámainak szánt lassításokban. A kontextusból kiragadott pillanatképek túl sok mindent nem adtak hozzá a közvetítéshez, cserébe néha lemaradtunk miatta az élőképről.

Idén inkább a narratívaépítés dominált, amit legjobban Argentína meccsei alatt lehetett megfigyelni. A rendezők lépten nyomon kihangsúlyozták, hogy Lionel „GOAT” Messi számára ez az utolsó lehetőség világbajnokká válni, így akkor is az ő arcát vágták be szuperközeliben, amikor Argentína gólt kapott. Maradona mutogatása a lelátón eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy kihangsúlyozzák a történelmi párhuzamot az egykori és a reménybeli világbajnok közt, de az önkívületben tomboló isteni Diego végül ellopta a show-t, és trash realityvé változtatta a közvetítést.

fifa2018.jpeg


A kamera nem csak az argentinok mérkőzései közben, de minden olyan alkalommal tudósított a díszpáholyból, amikor magasrangú politikusok is tiszteletüket tették. A miniszterelnökök, kormányfők jelenlétét eddig is nyugtázták a közvetítések, de arra korábban nem nagyon volt példa, hogy minden gól utáni visszajátszásban külön „reaction shot”-ot kapjanak a parolázó politikusok. A FIFA később önkritikát gyakorolt – egy másik mutogatás miatt. A szervezet diverzitásért felelős vezetője szerint túl sokszor időznek el a kamermanok a csinos szurkolónőkön, ami erősíti a szexizmust. A politikusok megnyugodhatnak: az ő állandó, kitüntető (média)jelenlétükben természetesen semmi obszcén nincs.

1 komment

Verhoeven Hollandiája – Provokatőrből próféta

2018. július 18. 11:58 - filmvilág

spetters1.jpg

Verhoeven korai filmjei minden ízükben a holland kultúrában és történelemben gyökereznek, ugyanakkor vehemensen lázadnak e hagyomány ellen. 

Paul Verhoeven Hollandiában nemzeti intézmény. A pályája kezdetén pellengérre állított és közellenségként kezelt rendezőt az ezredforduló óta mintegy rehabilitálva, a nemzet alkotójaként tartják számon – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hollandok rajta kívül jelenleg egyetlen, nemzetközi visszhangot kiváltó alkotót tudnak felmutatni Tom Six, Az emberi százlábú rendezőjének személyében. Verhoeven filmjei kötelező tananyagok a gimnáziumokban, Jézus-könyve és filmtörténeti kisokosa, a Volgens Verhoeven (Verhoeven szerint...) bestseller lett. A 2006-os nagy hazatérés, a Hollandiában forgatott, holland nyelvű Fekete könyv sikere óta pedig általános Verhoeven-reneszánsz tombol az országban. Messze jutottunk az 1980-as tüntetésektől, amelyek során a legkülönbözőbb érdekképviseleti szervezetek kiáltották ki a rendezőt nőgyűlölő, homofób agresszornak és égették el nyilvánosan az aktuális botrányfilm, a Spetters kópiáit.

Tovább
1 komment

Online is megnézhető a díjnyertes magyar pogány szexutópia

2018. július 17. 12:08 - filmvilág

superbia.jpg

Két éve a cannes-i filmfesztivál párhuzamos programjában, a Kritikusok Hetén mutatkozott be Tóth Luca első egyedi filmje, a Superbia, mely mostantól online is elérhető.

Tóth Luca rövidfilmje a nemek közti előítéleteket és konfliktusokat térképezi fel a modern társadalomban elfogadott, tradíciókra és biológiai alapra helyezett szerepek kifordításával. A 15 perces alkotás egy képzelt társadalomban bekövetkező változást mutat be több karakter aspektusából, kísérleti történetvezetéssel és pajkos életképekkel.

A Superbiát több neves fesztiválon díjazták, megkapta többek közt a Turku Animációs Filmfesztivál közönségdíját, a kaliforniai AFI FEST rövidfilmes zsűrije különdíjjal jutalmazta a vizuális esztétikájáért, a Primanimán a legígéretesebb magyar alkotónak járó George Pal-díjat nyerte, a Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon pedig a legjobb magyar animációnak választották. A Kritikusok Hetén kívül szerepelt még például a Palm Springs-i Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Szarajevói Filmfesztivál, az Encounters Rövidfilm és Animációs Fesztivál, valamint a Chicagó-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában is.

Tovább
Szólj hozzá!

Filmvilág Podcast #29 - 2018 legjobb filmjei - eddig

2018. július 16. 19:03 - filmvilág

annihil2.jpg

Folytatjuk a hagyományt: idén is jelentkezünk egy (pontosabban három) félévösszegző toplistával. A lista összeállítása során azokat a filmeket vettük számba, amelyeket idén mutattak be a magyar mozik, vagy az IMDb-n a cím mögött 2018-as évszám szerepel. Akadtak meglepetések, és persze papírforma eredmények is, mi mindenesetre élveztük a listázást. Jó szórakozást az adáshoz!

Közreműködők: Baski Sándor, Huber Zoltán. Vendég: Huszár András (Vakfolt podcast)

A podcast régebbi epizódjai a Mixcloudon érhetőek el, de az iTunes-on is fel lehet ránk iratkozni. (Ugyanitt köszönettel fogadjuk a szöveges értékeléseket.)    

3 komment

A lélek mélyéről - Ingmar Bergman

2018. július 14. 13:53 - filmvilág

bergman_and_bruce_from_jaws.jpg

Bergmant tükör által homályosan látjuk; azt hisszük, korszakos filozófusa a filmművészetnek, pedig a teória sohasem érdekelte, a szeretet hiányáról viszont mindent tudott. 

A modern filmművészet legalább két generáció számára Bergmannal kezdődött. Godard szemét például Az Egy nyár Mónikával (1953) utolsó snittje nyitotta fel arra, mire képes ez az új művészet. A filmről írt korabeli cikkének nagy része erről a jelenetről szól, és ettől fogva a francia új hullám Bergmant saját mesterének tekintette. Mire a modern filmművészet beért, Bergman, Bressonhoz hasonlóan, már nagy öregnek számított.

Pedig az igazi „nagy Bergman” csak ezután következett. Azok számára már, akik tizenöt-húsz évvel ezután kezdtek el filmeket nézni, a hetvenes évek elején, a Bergman-életmű inkább a Hetedik pecsétnél (1957) kezdődik. Ott, ahol az egzisztencialista szorongásélmény kifejezése a lét és a halál és Isten létének kérdésével vegyítve látszólag átveszi a Bergman-filmek tematikai hangütését. Mondom, látszólag, mert – amint ezt itt ki szeretném fejteni – a Bergman művészetét az egzisztencialista filozófiából levezető, a lét nagy elvont kérdéseinek film-filozófusává növesztő kommentárok, melyek az elmúlt harminc-negyven évben uralták a Bergman-kritikát és szakirodalmat, némiképp eltorzítják Bergman életművében még ennek a rövid korszaknak az értelmezését is.

Tovább
Szólj hozzá!

A hely – Tanmese felnőtteknek

2018. július 12. 14:52 - filmvilág

hely.JPG

A Teljesen idegenekkel az emberi kapcsolatok mélyére ásó Paolo Genovese ezúttal eggyel szűkebbre vette vizsgálata tárgyát, és A hely című filmben már az emberi lélekkel foglalkozik. Arra keresi a választ, hogy meddig megyünk el, ha valamit meg szeretnénk kapni; morális határaink vajon állandóak-e, vagy a helyzettől függően változnak. Ehhez a Christopher Kubasik író által jegyzett 2010-es The Booth at the End című kétszer öt részes sorozatot veszi alapul, néhol teljesen átemelve, néhol új karaktereket is beleírva a történetbe.

Van egy ember, egy ördögi alak, akivel ha szövetséget kötünk, egy meghatározott feladat elvégzéséért cserébe megadja nekünk, amit kérünk. Ha a műhely falán szereplő poszter-bombanővel szeretnénk tölteni egy éjszakát, annak is megvan az ellenértéke, és ha a beteg gyermekünk életét szeretnénk megmenteni, az is beárazható. Persze nem mindegy, hogyan: a vágyak jellege határozza meg, hogy teremtő, vagy pusztító feladatot kell-e elvégeznünk. A Hely nevű kávézóban zajlanak a tárgyalások, ahol a klienseknek az egyezség szerint időről időre be kell számolniuk arról, hogyan haladnak a feladattal, és mit éreznek közben. Minden az arcokon történik ebben az egy helyszínre szűkített filmben, ahol a céljaikért és vágyaikért küzdő emberek hozzák a jól ismert emberi magatartásokat: a felelősség áthárítását, a tetteik legitimálását önfelmentésen keresztül, és az alkudozást – nem lehetne-e mégis...

Tovább
2 komment

BERGMAN 100 - Évfordulós vetítések az Urániában

2018. július 10. 17:01 - filmvilág

bergman_cover.jpg

Július 14-én lesz Ingmar Bergman születésének 100. évfordulója. Az ELF Pictures és az Uránia Nemzeti Filmszínház egy közös esemény keretében két filmmel emlékezik meg a modern filmművészet kiemelkedő egyéniségéről. 

Az idei Cannes-i Filmfesztiválon két dokumentumfilmet is bemutattak a svéd alkotóról, ezek közül az egyik Jane Magnusson Bergman - A Year in a Life című munkája, amelyet most az ELF Pictures jóvoltából premier előtt láthat a közönség. A film Bergman sorsfordító évére, az 1957-es esztendőre koncentrál. Ekkor művészetében egy olyan intenzív időszak kezdődött, amelyben sorra születtek a filmművészet legnagyobb klasszikusai között számon tartott alkotások: a Hetedik pecsét után A nap vége és a Szűzforrás, majd a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend által alkotott trilógia. A filmben hozzátartozók, munkatársak, kutatók próbálják megfejteni e mágikus év és Bergman titkát, köztük a rendező egykori asszisztense, a magyar származású Katinka Faragó. 

Éppen ez előtt a korszak előtt, 1955-ben készült az Egy nyári éj mosolya című film. Ez lesz a július 14-i Bergman-est másik darabja. Mint romantikus vígjáték, elüt a rendező ouvre-jének meghatározó alkotásaitól, ugyanakkor szellemesen bonyodalmas és szerethető mű, amely nem véletlenül hozott nemzetközi hírnevet a rendezőnek. Bergman nagy csodálóját, Woody Allent is megihlette a Szentivánéji szexkomédiában.

Tovább
Szólj hozzá!