A Filmvilág blog titkos laboratóriumából hamarosan érkezik a minden igényt kielégítő nagy év végi toplistás podcast, de addig is következzenek azok az idei személyes kedvenceim, melyek ilyen-olyan okokból nem fértek ugyan a legjobb tíz közé, de 2020 sokkal üresebb lett volna nélkülük. A sorrend szigorúan időrendi.  

Az év gyorsan zakatoló, gyakorlatilag instant nosztalgiajárata

Egyetlen röpke év sem telt el még el a Vadászat óta, de a politikai alapon űzött embervadászat morbid alapötlete már most egy fokkal realisztikusabbnak tűnik, mint a tavaszi bemutató idején. A napokkal a járvány felfutása előtt mozikba küldött, majd a hirtelen világfelfordulás miatt igazságtalanul gyorsan elvérző szatíra a pandémia kellős közepén hirtelen fényévnyi távolságba sodródó régi világunk kedves zárványaként vigasztalt. A várost épp lezárták, én pedig nosztalgiázva néztem a filmet: lám, a korona alatt mégiscsak ott van valahol a normalitás, ahol még a szakadékká táguló véleménykülönbség volt a legnagyobb problémának. A Vadászat persze távolról sem remekmű, de borítékolhatóan jól fog öregedni. Az unokáink akár rögrealista dokumentumfilmként, akár a nagy századeleji turbulencia filmes relikviájaként nézik majd, e korszellemet palackozó alkotás valószínűleg előkerül még. (Mozibemutató - VOD)

Lewis Carroll és a sintóizmus, Disney és a történelmi materializmus, az össze nem illő elemekből a japán rajzfilm legvonzóbb életműve épül.

Hiába uralta durván hetven esztendeig a Disney Productions az amerikai kommersz animáció birodalmát, a lelkes rajongótábor az államalapító I. Walt személyén kívül máig sem képes megnevezni egyetlen rendezőjét vagy rajzolóját sem. Miközben nézők milliói látták a Toy Story-t és a Mulant, John Lasetter vagy Gary Trousdale nevét legfeljebb a szűk szakmai kör kapcsolja össze világhírű műveikkel – de kérdezzenek meg buzgó New York-i rajzfilm-barátot, ínyenc londoni filmítészt, sőt akár magát Lasettert vagy Trousdale-t arról, ki a legnagyobb élő animációs rendező, egybehangzóan ugyanazt a választ adják.

MOZIK KARANTÉNBAN
Túléli-e a mozi a koronavírus-járványt és a streaming szolgáltatók térnyerését? A vírus, akárcsak az embereknél, a moziknál is a legyengült szervezetre jelent végzetes veszélyt. A száz évvel ezelőtti spanyolnátha is felforgatta a filmforgalmazás és a bemutatás rendszerét: a tízes évek olcsó szórakozást nyújtó, filléres mozi-típusa, a nickelodeon átadta a helyét a művelt középosztály által is látogatott filmszínházaknak.

Varró Attila: A hegy Mohamedhez (Vírus és mozi)  

Soós Tamás Dénes: Csődközelben (Mozik a járvány idején)  

MAGYAR MŰHELY
Petényi Katalin: Emléktöredékek (Gyöngyössy Imre 1930-1994 – 2. rész)  
Schubert Gusztáv: Mag a földben (Gyöngyössy Imre – Kabay Barna: Jób lázadása)  
Benke Attila: Szimpátiafilmezés (Külföldi filmek az ’56-os forradalomról)  
Vízkeleti Dániel: Kísértetek földjén (Beszélgetés Bergendy Péterrel)  

SEAN CONNERY
Nevét a 007-es ügynök szerepe tette közismertté, de sokkal tehetségesebb volt annál, semhogy beskatulyázhatták volna a szuperkém szerepkörébe. Karizmatikus akcióhős és díjakkal kitüntetett drámai színész, világcsavargó  playboy  és  büszke  nemzeti  ikon  lett  belőle.  Hatvannál több mozifilmben játszott, felépítve a mozgókép történelmének egyik legszínesebb karrierjét.

Géczi Zoltán: A neve Connery (Sean Connery 1930-2020)   
Varga Zoltán: Valami igazságféle (Sidney Lumet: A támadás)

She Dies Tomorrow

SXSW-premiernek indult, 2020 Black Hole-ja és Mirrorja lett belőle. Orvosi ridegségű mumblecore-tétel, a kommunikációs zavar és az egyszerre megvilágosító, felkavaró haláltudat értő, stroboszkóp-vizualitású áttekintése.

Vitalina Varela

Első costázó vagyok, de úgy érzem, gyönyörű barátságnak nézünk elébe. Feketéből, árnyakból komponált slow cinema, expresszionista etnofikció, feminista csúcsfilm memóriába, hitbe, régmúltba kapaszkodó zöld-fokiakról.

Az év, amikor Sally Hawkins beleszeretett egy halba, Frances McDormand plakátkampányt, a Star Wars rajongói háborút indított, Daniel Day-Lewis elvarrt minden szálat, Ruben Östlund négyzetre emelte az abszurdot, Joaquin Phoenix nem volt ott (Daniel Kaluuya is eltűnt), Ryan Gosling fejvadászott, Gal Gadot berobbant, Nolan időt bontott, Enyedi Ildikó pedig majdnem nyert egy Oscart. Folytatjuk évtizedösszegző sorozatunk, amelyben szembesítjük magunkat a korabeli toplistáinkkal, újranézzük a kedvenc filmjeinket, és bepótoljuk a hiányosságainkat, a sorozat végén pedig kihirdetjük az évtized legjobb filmjeit. Előzmények: 2011, 2012, 2013, 2014, 2015, 2016

Menetrend:

3:50 - Box Office
39:50 - Fesztiválszezon
1:06:10 - Oscarozás
1:44:30 - Paddington 2
1:57:10 - Telivérek
2:13:40 - A rodeós
2:22:50 - Személyes toplisták + a (majdnem) kimaradt filmek

Évértékelés a föld körül: ír animációs csoda, hongkongi melodráma, mexikói bevándorlófilm, ausztrál családi horror, lengyel álpapdráma, svéd rémmese, nigériai szürreális szatíra az idei legjobbak közt.

Wolfwalkers

Az ír Cartoon Saloon stúdió jelenleg Európa legjobb rajzfilmes műhelye, amely ezzel a munkával került a legközelebb az általuk is nagyra becsült nippon Ghibli stúdióhoz: a minden egyes epizóddal egyre mívesebb kelta trilógiájuk záródarabja (The Secret of Kells, Song of the Sea, Wolfwalkers) ugyanis talpraesett kiskamasz lányokat tesz meg főszereplőnek, az intézményesített varázstalanítással szemben a helyi mitológia és folklór időtlen bölcsességéből merít, és mágikus hatalommal ruházza fel az anyatermészetet. Tom Moore és Ross Stewart minden tekintetben kiemelkedő, lenyűgöző műgonddal elkészített animációjában a XVII. századi Írországot megszálló angolok pusztítása szolgál kulisszául két, több tekintetben is határhelyzetben élő kislány, Robyn és Mebh barátsága történetéhez. A Wolfwalkersben kéz a kézben jár a személyes és a kozmikus; tiszta szívű és nemeslelkű meséje elsőrangú, sokáig rezonáló filmélmény, amely alkalmas arra, hogy a gyerekeken kívül a jégszívű kritikusokat is megríkassa. [trailer]

Nolan addig játszott a tér-idővel, amíg sikerült teljesen szétszerelnie, és saját, külön bejáratú valóságot építenie belőle. A Tenet blockbusternek álcázott kísérleti film.

Egy új Christopher Nolan-bemutató akkor is eseményszámba megy, amikor nem tombol éppen világjárvány, a mostani pandémiás időkben viszont egyenesen messiási mandátumot kapott a film. A júliusra tervezett, majd többször elcsúsztatott premier volt hívatott „megmenteni a mozit”, azaz visszacsábítani a nézőket a multiplexek falai közé. Hosszú távon derül csak ki, beigazolódtak-e a moziipar reményei, de az első pár hét adatai alapján az elvárható minimumot a Tenet teljesítette.

Nolan-filmbe illő csavar ugyanakkor, hogy éppen egy olyan blockbustertől reméli Hollywood a megváltást, amely a biztonsági játék, a megszokott, komfortos filmélmény biztosítása helyett radikális formai és dramaturgiai kísérletezéssel teszi próbára a nézők türelmét. A kritikusok jelentős része – a Filmvilág szerzőjével együtt – már Nolan előző filmjét, a Dunkirköt is experimentális látványfilmként értékelte, a Tenet ehhez képest még gátlástalanabbul összegzi a rendező rögeszméit. A kortárs tömegfilm első számú szerzőjeként Nolan kezdettől nyílt lapokkal játszik, szinte minden filmjében az idő és a tér görbítésével kísérletezik – hol a dramaturgia szintjén, hol a szó legszorosabb értelmében –, meghasadt személyiségű, kettős identitású hősöket mozgat, és közben népszerű zsánereket értelmez újra.