Különcség, magány, melankólia, fekete humor. Egyre izmosabb és bátrabb az új izlandi film, amely már a nemzetközi közönséget is képes megszólítani.

Ha Izland, akkor halszag, vulkánok és végtelen tél. A kép, ha nem is torzít jelentősen, de árnyalásra szorul. A szigetországról immár nyugodtan asszociálhatunk a futballra (a népességarányhoz viszonyítva Európában itt követik a legtöbben a sportot, a nemzeti csapat pedig története során először kijutott az Európa-bajnokságra), de a kultúrafogyasztás tekintetében is az élbolyba tartoznak – az egy főre eső könyvvásárlásban vezetik a kontinentális toplistát.

A gyakorlatban csak a 80-as évek óta létező izlandi filmipar is egyre izmosabb. Szórványos sikerekben korábban is volt részük – Fridrik Thór Fridriksson és A természet gyermekei 92-ben az Oscar-jelölésig jutott –, az új évezredben viszont egy új generáció lépett színre, és az elmúlt években már át is lépte a kritikus tömeget a nemzetközi forgalmazásba eljutó izlandi produkciók száma. 2000 előtt évente átlagosan három film készült, később, az új filmtörvény és az Izlandi Filmközpont 2003-as megalakulásával ez a szám hatra nőtt, és ma már az évi 10 bemutató sem ritka, ami egy mindössze 320.000 lakosú országtól megsüvegelendő teljesítmény.  

Azt gondolhatnók, ha létezik műfaj, ami nem szorul a hangalámondás mankójára, akkor az a  …khm… igényes erotika műfaja.

Vagy éppen az igénytelené.

Szóval ezt gondolhatnók, joggal – és tévedhetnők, nagyot!

Egy ház, hét lakás, hét lidércnyomás, és hét különböző stílus.

A mozgókép bő százéves története technikai és formai szabványok kialakulásának, majd változásának hosszú sorozata. A hordozótól a képformátumig, a vetítési technikától a hangzásig szinte minden átalakult, de a vetítési idő ellenállt a változásnak. A másfél órából mostanra inkább kettő lett, de a nagyon rövid és a nagyon hosszú középarányát továbbra is ez az időtartam adja. Másfél óra persze nemcsak a moziban szabvány, másutt is ideális hossz. A filmek klasszikus, lineáris történetmesélése pedig végképp erre az időtartamra lett optimalizálva. Nem véletlen, hogy az árral szemben haladó alkotók előszeretettel feszegetik a filmidő kereteit. A mozin kívül minden filmes időformátum szabad, odabenn azonban kilencven perc a világ. A rövidfilmes blokkok és a szkeccsfilmek egyfelől, a Sátántangó-féle monumentális filmfolyamok másfelől tesztelik ugyan a határokat, a kivétel azonban csak erősíti a szabványt. Pálfi György új filmje csalafinta módon mutat rá az intézményi, nézői és alkotói reflexek kötöttségeire. A Szabadesés szkeccsfilmek látszó egybefilm, amely kitölti az estét és a moziban egy filmre jutó időtartamot, csakhogy legalább annyira kikezdi az elvárásainkat, mint a manapság divatos komplex, kirakósjáték narratívák.

Amióta a filmművészet létezik, azóta dilemma, milyen mértékben ábrázolható a testiség a filmvásznon. A moziban elcsattanó csókok egyes társadalmi csoportok emancipációjának állomását jelentették. A Méltányosság Politikaelemző Központ sorozatának új részében a filmes csókok és a társadalomtörténet, illetve az emancipáció összefüggéseit mutatjuk be.

A filmtörténet első csókjelenetére meglehetősen korán, egy évvel a kinematográf feltalálása és a Lumière fivérek általi bemutatása után, 1896-ban sor került: ez a decens csók, vagyis inkább puszi William Heise A csók című alkotásában csattan el. Ez a 18 másodperc évtizedek forradalmával ért fel. A nézők felháborodtak az intimitás nyílt bemutatásán, és az alkotás jelentősen befolyásolta a római katolikus egyház elítélő álláspontját a mozival, mint az erkölcstelen tömegszórakoztatás intézményével kapcsolatban. Az egyház cenzúrát kiáltott. Holott ahogyan Bíró Yvette írta erről a csókjelenetről, „gyengéd, poétikus gesztus volt ez, ahol inkább a gesztus sziluettje érvényesült, mint maga a csók fizikai aktusa.” Senki nem tudhatta, hogy ez a csókjelenet, amely mából visszanézve visszafogottnak tekinthető, elindít egy karriert: a testi szerelem, az intimitás és a szexualitás ábrázolását.

A Saul fia után idén ismét magyar film fog versenyezni az Oscarért. Deák Kristóf Mindenki című alkotása bekerült az élőszereplős kisfilm kategóriájának 5 jelöltje közé. Korábban csak egy magyar film jutott el idáig: Szabó István Koncertje 1964-ben. Legközelebb március 4-én a Cinemax műsorán nézhető meg a film.

Szinopszis:
Budapest a múlt század kilencvenes éveinek elején. A tízéves Zsófi új iskolába kerül. Az új suliban kezdetben minden idegen és furcsa a kislány számára. Szerencsére Zsófi hamarosan összebarátkozik Lizával, aki a legnépszerűbb lány az osztályban, és bekerül az iskola híres gyermekkórusába. A kórust Erika néni vezeti, akiről kiderül, nem is olyan kedves, mint amilyennek elsőre látszik, szereti megszégyeníteni a gyerekeket. A két lány összefog egymással, és szembeszáll Erika nénivel.

Február 8-12. között hatodik alkalommal jelentkezik a Finn Filmnapok a Toldi moziban. Az eseményen öt nemzetközileg is díjazott alkotást láthatnak a nézők.

A kísérőprogramokon olyan alkotók vesznek részt, mint Laura Birn színésznő, Petri Kotwica, Ville Jankeri, illetve Amir Escandari rendezők és Tuomas Klaavo hangmérnök. Kiemelt témák között található a nők helyzetével és a sound design szerepével foglalkozó kerekasztal-beszélgetések. A filmes mustra az első rendezvény 2017-ben, amely az idén 100 éves Finnország tiszteletére rendeznek.

Kiemelt témák:

Mi is a sound design?  - (Tuomas Klaavo, Petri Kotwica, Kalotás Csaba)

Nők szerepe a filmiparban. – (Laura Birn, Petri Kotwica, Láng Annamária)

A filmeket finn nyelven, magyar és angol felirattal vetítik. Jegyek a Toldi Mozi pénztárában vagy online, a www.toldimozi.hu-n kaphatók.

A FinnAgora Finnország 17 kulturális és tudományos intézetének egyike. A 2004-ben alapított intézmény fő célja, hogy elősegítse a finn művészek, tudósok, gazdasági- és társadalmi szereplők közép-európai megjelenését. A FinnAgora alapvetően közvetítőszervezet, melynek tevékenysége a finn kulturális, tudományos és gazdasági élet szereplőinek kiváló ismeretén, valamint a finn, a magyar és a nemzetközi szervezetekkel való szoros együttműködésen alapszik.

A program:

Ez nem egy menekültfilm! Talán az első és legfontosabb mondat, amit le kell írni Az állampolgárral kapcsolatban, a legnagyobb erőssége ugyanis pont ebben rejlik. Vranik Roland filmje egy különös háromszöget mutat be, ahol különböző figurák kénytelenek együttélni és valahogyan összehangolni a vágyaikat. A konfliktusok az eltérő célokból, megoldási utakból és jellemvonásokból fakadnak, melyeket a különféle kulturális beidegződések, az otthontalanság érzése és a közömbös hatalom packázásai tovább mélyítenek. Az állampolgár éppen ezért beszélhet érvényes módon egy aktuális helyzetről, mert a három főszereplő, Wilson, Mari és Shirin drámája bárhol, bármikor érdekes és hiteles.

Egy végletekig átpolitizált, fekete-fehér ellentétpárokra degradált, tudatosan hiszterizált közbeszédben igen könnyű elveszíteni a megfelelő fókuszpontokat. Az ember az egyik vagy másik oldal felé hajlik és minden újabb információt, véleményt, elemzést átszűrve fogad be, vagy elege lesz az egészből és szép lassan elzárkózik a kérdéstől. Ahhoz, hogy egyáltalán eljuthasson a nézőhöz, Vranik Roland filmjének ilyen falakat kell áttörnie és meggyőzni a közönséget, máshogyan is lehet beszélni arról, amivel más csatornákon nap mint nap bombázzák. Az állampolgár mindent megtesz a cél érdekében és ezt a nem éppen egyszerű feladatot rögtön az első pillanatban véghez is viszi.