A Hunnia moziba (ma egy kocsma/bár a kiskörúton) mentem megnézni 2003-ban Brian De Palma Femme Fatale című játékfilmjét. Amikor jegyet vettem a 20 órás időpontra, a pénztáros jelezte, hogy késéssel fog kezdődni, mert még javában tart az előző vetítés. Mivel kicsivel nyolc előtt érkeztem, már sokan várakoztak a terem előtt. Ha jól emlékszem, egy vetítőtermes mozi és kávézó volt a Hunnia, kis előtérrel. Klasszikus, utcáról a vetítőterembe felépítésű mozi volt. Lehetett már vagy fél kilenc is, mikor kinyílt a terem ajtaja, és elkezdtek kijönni az emberek a korábbi vetítésről. Valaki a tömegből megjegyezte, hogy van valami gond a vetítéssel – elégedetlenség volt a hangjában. Mindenki elfoglalta a helyét, és nagyon hamar elindult a Femme Fatale nyitójelenete. Lement az első felvonás, és körülbelül 25 perc után kifutott a film, felkapcsolták a fényeket. Mindenki értetlenül nézett körbe, hogy most mi van, és ekkor jöttem rá, hogy ezt a filmet így, tekercsenként fogjuk megnézni, mivel a két vetítőgép helyett csak egy üzemel. Erről elfelejtettek szólni a vetítés előtt, a korábbi film is ezért volt hosszabb. Az újabb felvonások befűzése és indítása legalább nyolc perc volt. Addig várakoztunk, néhányan beszélgetni kezdtek. Ez a film teljes időtartama (1 ó 55p) alatt ötször vagy hatszor ismétlődött, ami nagyban megváltoztatta a film tempóját, és enyhén szólva ellene ment a rendezői elképzelésnek. De mi, nézők elfogadtuk a kialakult körülményeket; mit is tehettünk volna mást?

A film expozíciója még így, a megszakításokkal is elképesztően pörgött a párhuzamos, több szálon futó dramaturgia miatt. Talán ez mentette meg igazán a helyzetet, mert ez így is nagyon erős és lendületes kezdés volt. Az emberek az átfűzési szünetekben a felkapcsolt fények alatt megbeszélték a napjukat és az estre vonatkozó további terveket. A kihallgatott dialógusokból újabb történetek alakultak, és persze mindenről szó volt, csak a filmről nem, mivel abból még hátra volt néhány felvonás, így nem lehetett egy befejezett műről véleményt alkotni. Hát baromi hosszú volt a film, és a második felének már nem állt olyan jól a „megszakított” dramaturgia. De sokkal jobban megismertem a mellettem ülő embereket, mint egy „normális” vetítésen, ami nagyon izgalmas volt. Főleg azt megfigyelni, hogy ki mit kezd a hirtelen jött szünettel. A filmről kijőve rögtön arra gondoltam, milyen lenne ezt egyben látni, azzal a ritmussal, ahogy megvágták. Nem sokkal később újranéztem.