Az első film, amit Marosvásárhely főterének legnagyobb mozijában, a Művészben láttam (románul Arta, legtöbbször mi is úgy emelgettük, hogy „azártá) az Ezüst álom (Silver Dream Racer) című motorbiciklis angol film volt, nagyon meg akartam nézni, mert minden barátom látta már, és ennek eredményeként burrogást imitálva rohangáltak le és fel a blokkunk mögötti dombon. A motorok nem túlzottan érdekeltek, de a filmet már annyiszor elmesélték nekem, hogy nagyon szerettem volna látni, úgyhogy amikor egy vasárnap délután arrafelé mentünk hazafele nagymamáméktól és megláttam a plakátot, könyörögni kezdtem anyámnak, hogy nézzük meg. Anyám nem akarta, vagy nem volt rám ideje, de végül csak bementünk, és vett nekem jegyet, és megbeszélte a jegyszedővel, hogy figyeljen oda rám, aztán egyedül mentem haza.

Hatéves voltam akkor, a film angolul volt, román felirattal, én még nem tudtam rendesen olvasni, románul is épp csakhogy, angolul meg csak egy évvel később kezdem tanulni, úgyhogy nem sokat értettem az egészből, viszont a többiek sztorijából tudtam, mi a történet, a kilazulni készülő tengely egész vásznat betöltő képe máig ott a szemem előtt, és semmit se vett el az élményből, hogy a főszereplő David Essexről azt hittem, hogy ő Sylvester Stallone. Onnan kezdve annyit járhattam moziba, amennyit csak akartam, és hiába volt Vásárhelyen még öt másik mozi, az Ártában voltam a legtöbbször, volt, hogy dupla kabátban mentem, nem a hideg miatt, hanem azért, hogy mindkettőt a fenekem alá gyűrve lássak is valamit. A mozi 1965-ben nyílt meg, a város első olyan mozija volt, ahol szélesvásznú filmeket játszottak, de mire én hűséges látogatója lettem, fénye már eléggé megkopott, viszont azzal a hatalmas vászonnal semelyik másik nem versenyezhetett.

Sokszor kalandos volt a moziba járás, az előcsarnokban egyszer-egyszer valóságos fizikai küzdelem zajlott a kanyargó jegysorban a Pókember visszatér miatt, és amikor legjobban nyomakodtunk, Jócka, a város őrült fenegyereke felmászott a kaloriferre, „vigyázz, mer cökök!” kiáltotta és beleugrott a tömeg közepébe. Valahogy azért majdnem mindig lett jegy, és gyorsan megtanultam a többiektől a két varázsszót, hogy „minél hátrább”, mondjuk, az is megesett, hogy valamelyik arra járó gáska (így hívták magukat a vadabb kölyökbandák) kirabolt, ugrálnom kellett, ha nem akartam verést kapni, és ha balszerencsémre megcsördült az apró a zsebemben, onnantól kezdve az már nem volt többet az enyém. Ha mégse lett volna jegy, akkor az utca felőli második ajtót egy szeggel ki lehetett nyitni és úgy belógni, mondjuk ilyenkor többnyire állni kellett. Egyszer csodálatos módon rendeztek a városban egy kétnapos háborúellenes filmfesztivált, persze csupa háborús filmmel, annak szinte minden filmjére csak így tudtam bejutni. A Tora! Tora! Tora!-n olyan sokan voltunk, hogy az egész mozi olyan volt, mint egy tömött busz, egymást támogatva, a robbanások erejétől ide-oda dülöngélve álltuk végig mind a 144 percet.

Szinte minden filmet megnéztem, amit csak játszottak, legtöbbször talán mégis a Délidő című westernt láttam Gary Cooperrel a főszerepben, azt annyira szerettem, hogy még a saját elsőáldozásom végéről is meglógtam, mert jegyem volt a tizenegy órás vetítésre.

Több legenda is keringett a mozi titkos vetítőterméről, ahol a betiltott filmeket nézték meg az elvtársak, ez valószínűleg nem létezett, vagy nem az Ártában volt, de annyira hittem benne, hogy később aztán beleírtam A fehér király című regényem Mozi című fejezetébe.