Ahogy itthon, úgy Olaszországban is a köztársasági elnök a nemzet egységét hívatott megtestesíteni. Paolo Sorrentino megálmodott egy államférfit, aki tényleg képes erre.
Képzeljünk el egy országot, ahol a köztársasági elnök kivívta a nép tiszteletét, nem pártérdekek mozgatják, hanem szuverén politikai szereplő, és gyarló emberként is próbálja a döntéseit morális megfontolások alapján meghozni. Ha a közelmúlt hazai eseményei miatt nehéz mindezt elképzelni, Frederico Fellini örököse (A nagy szépség), az olasz politikai elit krónikása (Il Divo - A megfoghatatlan , Silvio és a többiek), Paolo Sorrentino siet a segítségünkre.
A kegyelem egy fiktív köztársasági elnök hivatali idejének utolsó fél évét öleli fel, aki mielőtt leköszönne, még két meglehetősen érzékeny kegyelmi kérvényt kell elbírálnia, valamint a parlament által továbbküldött eutanáziatörvény is az aláírására vár. (Ez a legnehezebben hihető része a filmnek, mintha laboratóriumi körülmények közé helyezték volna őt, ahol mindössze három üggyel kell foglalkoznia.) Sorrentino az elnyújtott búcsún keresztül azt vizsgálja, be lehet-e fejezni tisztességesen egy politikai karriert; van-e erre bármi esélye az elnöknek, ha közben a szigorúságáról híres büntetőbírói énjének – a háta mögött Vasbetonnak hívják –, római katolikus hitének, a családjának és az ország iránt érzett felelősségtudatának is meg akar felelni.
Az olasz rendező hetedik alkalommal dolgozott együtt férfimúzsájával, Toni Servillóval, és közös erővel egy sokszor kinevetett, majd végül elfeledett politikusi ideált próbálnak feltámasztani Mariano De Santis alakján keresztül. Ez a karót nyelt, mindenfajta bizonytalanságtól és kicsit is hevesebb érzelemtől iszonyodó férfi mintha egy tévedés folytán, a múltból került volna a 21. századi Olaszország elnöki székébe. Servillo alakítása megint csak mesteri, egyszerre képes tekintéllyel és komikummal felruházni a konzervatív, a szenvtelenséget erénynek tekintő elnököt.
Szögletes mozgása már-már karikatúrába illő, de hamar felsejlik egy elfojtott szerelmi dráma is, amely előhívja rejtegetett, esendő emberi arcát, és a manapság igencsak ritkának számító politikusi kvalitásai is felvillannak. Döntéseivel nem a pillanatot akarja uralni, egy másik, emelkedettebb dimenzióban próbál létezni, ahol elmélyülten keresheti az igazságot, Sokakat ingerlő, tétlen alapállásából csak krízis esetén hajlandó kilépni, vagy ha bizonyosságot szerez valamelyik döntésre váró ügy kapcsán. Átérzi, hogy kegyelmet adni, emberi életek felett dönteni mekkora nagy felelősség, és idegenkedik tőle. Ha aláírja az eutanázia-törvényt, gyilkosnak tartják majd, ha nem, kínzással vádolják meg – indokolja a törvényt támogató lányának a tétlenségét.
Karrierje előrehaladtával Sorrentino rendezői stílusát egyre inkább jellemezték a barokkos túlzások, a szépség és a felszínes örömök egyre virtuózabb képi megnyilvánulásai, és ezzel párhuzamosan volt, hogy túlontúl is csapongóvá vált. A kegyelemben viszont ismét fiatalkori önmagát idézően (A szerelem következményei) fókuszált rendező benyomását kelti, és ennek köszönhetően még az Ifjúságnál is drámaibb és megrendítőbb módon tudja megragadni az öregedés legtöbbször magányosan viselt terhét, a visszavonulás melankóliáját.
A közelmúlt Sorrentino-filmjeihez képest A kegyelem vizuálisan visszafogottabb és megfontoltabb, a kamerakezelés statikusabb; ha meg is mozdul a kamera, azt kellemes lassúsággal teszi, ezzel is idomulva a főszereplő személyiségéhez. Az elnöki palota nagy, üresen tátongó, sötétbe hajló terei pedig nemcsak az elnök magányára, de morális dilemmája súlyosságára is ráirányítják a figyelmet. Nagy jelentőséget kap, és fokozott izgalommal jár minden egyes olyan pillanat, amikor a rendező enged a formai szigorból, a palota rendjét például meghökkentő zeneválasztással bolygatja fel. Ezek általában De Santis megkésett, nagyon finoman megnyilvánuló lázadásának a jelei. Apró repedések keletkeznek a „Vasbeton”-on, és a film rejtélyeit gazdagítva a fél éves ciklus legvégéig nyitva hagyott kérdés marad, hogy ez a néha megmosolyogtató lázadás vajon hogyan csapódik le politikai döntéseiben, a gyerekeihez fűződő távolságtartó viszonyában.
Mélységesen bájos, hogy számára egyetlen lopva elszívott cigaretta is határátlépés, ami látható élvezettel tölti el. Mikor volt utoljára vonzó dolog dohányozni egy filmben? Ebből is látszik, vállaltan korszerűtlen filmet készített Sorrentino, ami ugyanakkor kicsit sem öreges, hanem elegáns és méltóságteljes, és konzervatív tépelődései mellett is arra figyelmeztet, mindig el kell jönnie annak a pontnak, amikor megfordul az irány a társadalmon belül, és az öregek kezdik követni a fiatalokat. Tanmesévé is egyszerűsödhetett volna A kegyelem, de ettől megmenti a humora: törhet ugyan morális magaslatok felé De Santis, az elhunyt felesége hűtlensége miatt máig érzett féltékenysége, nem múló gyanakvása újból és újból visszarántja őt a hétköznapi, gyarló emberek asztalához.
A Magyarázat mindenre kapcsán nyilatkozta Reisz Gábor, hogy örülne ha Orbán Viktor is megnézné a filmjét. Eltérő a két film, A kegyelem jobban beleássa magát morális dilemmákba, és világosabban is fogalmaz velük kapcsolatban, de mindkettő bátran ajánlható a pillanat uralásával bíbelődő politikusainknak. Talán a politikai szféra univerzális, és egyre végletesebb értékvesztésével magyarázható, hogy Sorrentino már nem egy újabb vádiratot fogalmazott meg – volt már kritikus politikai filmből elég, ő is készített párat –, hanem inkább egy pozitív példával állt elő. Ilyen is lehet az ideális, de még kellően emberi államférfi.
Tökéletes időzítéssel, az áprilisi országgyűlési választások előtt érkezik hozzánk a film. Nagyon itt van már az ideje, hogy az alapokhoz visszanyúlva, morális szempontokat is figyelembe véve, tehát némi egészséges naivitással gondolkodjunk arról, hogy milyen értékek következetes képviseletét várjuk el a politikusainktól – és ebből következően magunktól is.
A kritika rövidebb verziója először a Filmvilág márciusi számában jelent meg.
