Aki az 1970-es évek derekán az ELTE angol tanszékére járhatott, különleges szellemi mikroklímát tapasztalhatott meg. Ennek volt egyik vezéralakja Takács Ferenc. Még egyetemista volt, amikor első tanulmánykötete, 25 éves, amikor Fielding-kismonográfiája megjelent. Nem is volt kérdés, hogy állást kapott az angol tanszéken, ahol végül egész életében tanított.
Ám ő a szabályos karrierrel szemben a feltétlen szellemi szabadságot választotta. Ahogy Ferencz Győző mondta róla 2006-ban, a legelső Balassa Péter-díj elnyerése alkalmából: „Nem a tanulmánykötetek egymás utáni megjelentetésével hívta fel magára a figyelmet, (...) hanem azzal a hatalmas tájékoztatási igénnyel, beszédösztönnel, amellyel valamennyi, általa fontosnak tartott érdeklődési körébe tartozó tematikáról nyilatkozott.”
Külseje és hatalmas hangja alapján még az egyemen rájöttem, kire hasonlít a régmúlt óriásai közül. Nem, nem Rabelais... hanem a sokoldalú Samuel Johnson (1709–1784), azaz Dr. Johnson. Egy olyan korból, amikor a tudomány, a filozófia és az irodalom még egyetlen gomolygó, zavaros szcéna volt.
És akkor Feri neki is állt bejárni Dr. Johnson hatalmas pályáját. A Filmvilágba például már 1980-ban megírta első kritikáját. A 2000 nevű folyóirat első évfolyamában nagy feltűnést keltő regényrészletet közölt – hanem a folytatást hiába várták a szerkesztők.
Az érett Kádár-rendszer szűk levegője mintha kevéssé zavarta volna őt. Jól emlékszünk arra a sokszor elsütött bonmot-jára, amely Talleyrand nevezetes maximájának parafrázisa volt: „Aki nem élt a Kádár rendszerben, annak fogalma sem lehet az élet édességéről.”
Ő ebben a puhuló rendszerben kivájt magának egy különleges szellemi magaslatot: valahol a szaktudósi és a public intellectual pálya keresztútjánál. Sokat emlegetett fegyverténye volt, amikor az Élet és Irodalom 1984. január 6-i számában egész oldalas „lektori jelentést” közölt Orwell 1984 című regényéről. Alaposan ismertette, majd furfangos érveléssel bizonygatta, hogy az nem is úgy, nem is arról szól, ami miatt nem jelenhetett meg eddig magyarul... Az utolsó mondata ez volt: „kiadását javaslom”
Az irodalom világát elejétől fogva szűknek érezte. A Filmvilágba írt legelső kritikája a Hair című filmről szólt. Ezt még 143 további cikk követte – önmagában is egy kritikusi életmű.
1994-től fogva 102 alkalommal még a Katona József Színház színpadán is szerepelt mint a legendás Rosencrantz és Guildenstern-előadás angol követe.
Aztán valamikor 2000 táján nekiállt cserepekből katedrálist építeni. Elszegődött több folyóirathoz is rendszeres kolumnistának. A legnagyobb élmény és a legnagyobb csalódás egyaránt a Magyar Narancsnál érte. A képromboló hetilapba megírta, hogy neki valami nem stimmel ’56 történetével: hogyan került ennyi fegyver néhány óra alatt civilek kezébe... E véleménycikk közlését a lap elutasította. Vigaszt ezután az ír irodalom népszerűsítése, a Magyarországi James Joyce Társaság körüli szervezkedés jelentett, amelynek örökös elnöke volt.
Töredezett, de hatalmas életmű maradt utána. Talán lesz olyan tanítványa, aki mindent összegyűjt, és sok kötetben megjelenteti az oeuvre-t. Bárcsak posztumusz taggá választaná őt a Digitális Irodalmi Akadémia... Akkor közpénzen valósulna meg a projekt.
És valaki befejezhetné a Csokonai-regényt. Más valaki megírhatná a James Joyce világa című népszerű életrajzot, amelyet egy barátja bele is írt egy nekrológba, noha ilyet ő sosem írt. De ahogy Takács mondogatta: a volt és a lehetett volna között csak hajszálnyi a különbség. Ennek értelmében valóban ő volt a mi külön bejáratú Dr. Johnsonunk. Csak a sors a 18. századi egyetlen hatalmas szellemi visszhangkamrát sok kicsire tördelte fel. Így megmaradt a magyar magaskultúra egyik legragyogóbb titkos sztárjának.
Török András
