A tavalyi lista itt olvasható.
Gunman (Gatillero)
Az argentin Cristian Tapia Marchiori csontszikár, szűk 80 percbe sűrített, adrenalindús hajszafilmje elkerülte a nagy nemzetközi filmfesztiválokat, ekként méltánytalanul elsikkadt a roppant mozgóképes dömpingben (vajon évente hány latin-amerikai független filmmel történik meg ugyanez?). A Victoria (2015) és a Boiling Point (2021) példáját követve egy bravúrosan koreografált, vágás nélküli tételről van szó, amely egy éjszaka erejéig Buenos Aires külvárosának legszegényebb részébe (Isla Maciel) kalauzol. Galgo, aki úgy néz ki, mintha Jason Statham összeaszott, kistérségi unokaöccse lenne, a börtönből kikerülve elvállal egy egyszerűnek tűnő melót, amely hirtelen megbonyolódik, így a barriót uraló drogbanda mindkét frakciójának a célkeresztjébe kerül. A főhőssel egyetemben az operatőr is szinte folyamatosan mozgásban van, horizontálisan és vertikálisan egyaránt bebarangoljuk a Riachuelo folyó mellett elterülő negyedet, hol gyalogosan, hol sprintelve, hol autóval, hol pedig motorral, de azért a mellékszereplőkre is jut némi idő, miközben észrevétlenül megtanuljuk az összes valamirevaló argentin spanyol káromkodást. A Gunman egy teljességgel kiszámíthatatlan, szuprafeszült cinematikus hullámvasút, amelyből nincs kiszállás. Viva el cine argentino! [trailer]
Paddy Chayefsky: Collector of Words
Paddy Chayefsky neve hallatán Nagy V. Gergőn kívül kevesen kapják fel a fejüket, pedig ő volt az egyetlen olyan forgatókönyvíró, aki egyedül (tehát nem társíróként) három Oscar-díjat is bezsebelt a pályafutása során (Marty, A kórház, Hálózat). A nyilvánosságot mindig kerülő, televíziós íróként indult művészről többek közt Mel Brooks, Oliver Stone, Jeff Daniels és Aaron Sorkin mesél nagy tisztelettel, miközben részleteket láthatunk a munkáiból. A Paddy Chayefsky: Collector of Wordstől azonnal kedvet kap az ember a parádés dialógusokkal operáló Hálózat vagy éppen az egyetlen saját regényéből készült Altered States újranézéséhez. Matthew Miele niche-dokuja hiánypótló letétemény, amely minden igaz szívű, nehézsúlyú filmínyencnek ajánlható. [trailer]
Fekete táska (Black Bag)
“Marriage is a beautiful thing!” – hangzik el a Kár volt hazudni (The Awful Truth) klasszikusában, de nemkülönben lehetne a mottója Steven Soderbergh szerfelett stílusos, párbeszédközpontú Fekete táskájának is, amely látszólag egy le Carré regénybe illő, csavaros kémtörténet egy hazaáruló hírszerző leleplezéséről, a tét mégis inkább az, hogy kibírja-e a magas rangú ügynökpáros házassága azt, hogy a férjnek hivatalból kell kutakodnia a felesége után a megtévesztés és a megcsalás világában. Ezen elsőrangú ensemble castot felvonultató, parádésan szórakoztató mozi ekként közelebb áll McCarey 1937-es, a házasság szentségét hirdető, ókonzervatív screwball comedy-jéhez, mint egy hagyományos kémfilmhez, noha elismerem: a kulissza kétségkívül csalós. [trailer]
Holt tehetségek társasága (Dead Talents Society)
John Hsu (Detention, 2019) invenciótól kicsattanó horrorkomédiájában egy elhunyt, teljesen átlagos tinilánynak kell bizonyítania a rátermettségét a szellemvilágban, ugyanis az élők 30 napon belüli sikeres megijesztése nélkül a második halál vár rá. Szerencséjére felkarolja egy ügynök, és elkezdődik a képzése egy szebb napokat is látott, leharcolt kísértetdíva csapatának kötelékében. Hsu hilárius egzisztencialista meséjében a figyelemgazdaság köti össze az élők és a holtak birodalmát: csak a nézettség számít, self-branding és vírusvideó kéz a kézben jár, a hatékony szellemek díjakat nyernek és sztárként prosperálnak, míg a kompetitív kísértetkapitalizmus gyengéi elenyésznek a feledés homályában. A Holt tehetségek társasága egyszerre tart görbe tükröt a showbiznisznek (talk show-k, éjféli szellemhírek, év végi díjátadó gálák) és a kurrens influenszervilágnak, miközben pontosan jelzi, hogy nincs különbség a mások figyelmére és elismerésére ácsingózó, állandóan szerepjátszó élők és holtak között. Emellett játékosan tiszteleg a tajvani urbánus legendák, a kelet-ázsiai horrortrópusok (megidézve többek közt a japán Ringu és a Ju-on franchise-t) és a bénácska ázsiai popballadák előtt. A vizualitásában is precíziósan kidolgozott mozi bár okos (lásd még a generációs/mediális párhuzamot), de nem akar nagyot mondani, helyette az önfeledt mulattatásra koncentrál, és ez nagyon jól áll neki. 15 év múlva kiderül, hogy egy új kultfilm született-e ebben a nehéz alműfajban. [trailer]
Blue Moon / Nouvelle Vague
Csoda év volt ez Richard Linklaternek! A Blue Moon első tizenöt perce után mondtam magamban, hogy el tudnám még nézni a Great American Songbook egyik atyaúristenének (Lorenz Hart) a kocsmai kvaterkázását a játékidő további részében is, s valóban, Linklater nem lép ki ebből a térből, a valósággal átszellemült Ethan Hawke pedig a mennybe megy, és kinéz neki egy Oscar-jelölés. A Nouvelle Vague nettó filmbuzeráns-mennyország, amely a Kifulladásig előkészületei és forgatása kapcsán emeli mitikus magasságokba a francia új hullám figuráit (rendes enumerációt kap mindenki Chabroltól Vardáig, akár Homérosznál) és 1959 Párizsának filmes közegét. Lelkes, szenvedéllyel teli mozi mindkettő: az előbbi érzékeny és szívhasasztó művészportré kiváló muzsikaszóval, míg az utóbbi játékos és szertelen látlelet egy korszakos klasszikus születéséről. [Blue Moon trailer; Nouvelle Vague trailer]
Nincs más választás (No Other Choice)
Korunk egyik nagyformátumú stílusművésze, Park Chan-wook régóta dédelgetett projektjét hozta tető alá, amikor elkészítette Donald E. Westlake The Ax című regényének filmváltozatát pontosan húsz évvel kollégája, Costa-Gavras azonos című (Le couperet) adaptációja után. A kapitalizmus farkastörvényeinek hatását vizsgáló szatirikus regény egy frissen kirúgott, középkorú, családos papírgyár-menedzser történetét meséli el, aki a legnagyobb igyekezete ellenére sem talál munkát, emiatt úgy dönt, hogy egyenként likvidálja a versenytársait. Míg Costa-Gavras formai bűvészkedéstől mentes feldolgozása a legkevésbé sem mulatságos módon mutatja be a kétségbeesett, dühös középvezető egzisztenciális vergődését és a skrupulusait levetkőző, hidegvérű gyilkossá válását, addig Park csúcsra járatja az abszurdba hajló fekete humort és a vizuális invenciót a rendhagyó keretezéstől az extrém gépállásokon át a játékosan kreatív képátkötő elemekig. A Nincs más választás a regényeredeti cselekményéhez is bátrabban nyúl hozzá: felére csökkenti az áldozatok számát, az első áldozat köré komplett háttérsztorit fabrikál, hogy érzékeltesse a főhőssel (Man-su) való hasonlóságot, azután jelentősebb szereppel ruházza fel a feleség figuráját, végül pedig a főhős hobbikertésszé avanzsálásával gondoskodik a dél-koreai szerzőre oly jellemző groteszk-morbid halálnemekről is. Az alkotás ironikus címe a játékidő előrehaladtával egyfajta mantrájává válik a pusztító döntéseket racionalizáló kapitalista rendszernek, Park pedig – a XXI. századra update-elve az alapszöveget – egyértelműen leteszi a garast: a pürrhoszi győzelem az automatizáció és a mesterséges intelligencia korában legfeljebb ideiglenes lehet, a háborút már rég elveszítettük. [trailer]
Fegyverek (Weapons)
A Fegyverek korántsem szólna akkorát a trükkös nézőpontváltások kirakós játéka nélkül: valójában a Z-generáció figyelemzavarára optimalizált, jókora cliffhangerekkel ellátott rövidfilmek peregnek a gyöngyvásznon, hogy minél később essen le a tantusz, azt azonban kár lenne tagadni, hogy a finálé az év egyik legemlékezetesebb szcénája. Minél kevesebbet tud előzetesen a néző Zach Cregger alkotásáról, annál jobb, hogy aztán önfeledten együtt énekelhesse Dorothyval az Óz, a csodák csodája idevágó slágerét (a spoilermentesség kedvéért: úgy kezdődik a nóta, hogy “Ding-dong the w…”). [trailer]
The Baltimorons / The Ballad of Wallis Island
A haloványnál is haloványabb, ugyanakkor szerfelett laudált Páratlan párosok (Splitsville) és a hasonlóképp hervasztóan enervált, fárasztóan sablonos Többesélyes szerelem (Materialists) ellenében akadtak azért figyelemre méltó romantikus komédiák a 2025-ös esztendőben. Mindkettő low-budget szerelemprojekt: a The Baltimorons motorja a fiatal Steven Wright fizimiskáját idéző Michael Strassner (főszereplő, társíró), míg a The Ballad of Wallis Islandé a joviális micimackóra hajazó Tim Key (főszereplő, társíró). A The Baltimoronsban egy depressziós, improvizációs színházban utazó szerencsétlen flótás (Strassner) szorul fogorvosi ellátásra szenteste, ebből az alaphelyzetből indul egy rendhagyó, elragadóan bájos és megkapó humorú románc, míg a muzsikaszó-hangsúlyos The Ballad of Wallis Islandben egy excentrikus lottómilliomos (Key) meghívja a szinte teljesen lakatlan szigetére a kedvenc zenei formációját: egy olyan párt, akik már nincsenek együtt és egymás tudta nélkül érkeznek. Pozőrségmentes, őszinte feel-good mozik ezek hatalmas szívvel és mindent lebíró lelkesedéssel. [The Baltimorons trailer; The Ballad of Wallis Island trailer]
The Rule of Jenny Pen
Az év leggonoszabb filmes antagonistája egy új-zélandi idősek otthonában garázdálkodik, állandóan bábot visel a kezén és titokban más katéterét rángatja. Ez így elsőre tragikomikusnak hangozhat, de biztosítok mindenkit, hogy a szenzációs John Lithgow figurájától nemcsak a filmbéli szottyos vénembereknek lesz tele a gatyája. James Ashcroft remekbe szabott geronto-pszichothrillerében egy stroke-ot kapott, beképzelt, okoskodó, ugyanakkor fokozatosan leépülő bíró (Geoffrey Rush) próbálja felvenni a kesztyűt a baljós bababábos bácsival, aki a kiszolgáltatott öregek szenvedésén túl a hazai pálya előnyét is élvezi. Vajon mi lesz a kivénhedt pszichopata kriptonitja? A The Rule of Jenny Penből kiderül. [trailer]
A szörfös (The Surfer)
Ilyet se nagyon csinálnak már manapság: kis költségvetésű, ugyanakkor lenyűgözően elegáns főhajtás a ‘70-es évekbeli ozploitation-filmek (Wake in Fright, 1971; Long Weekend, 1978) előtt egy ikonikus sztárszínésszel (Nicolas Cage) a főszerepben, aki csak szörfözni szeretne a fiával Nyugat-Ausztráliában. A Fehér éjszakák (Midsommar, 2019) óta nem készült ilyen nyugtalanítóan félelmetes és kiszámíthatatlan mozi a szikrázó napsütésben: a középkorú apát egy bandányi xenofób, erőszakos szörfös suhanc csicskítja be egyre kegyetlenebb módon, ekként Lorcan Finnegan alkotása fokozatosan egy dehidratált lázálommá válik a maga szélsőségesen szaturált képeivel és a dezorientált, kínlódó, de megszállottan kitartó hősével, akinek idővel már a fauna is fenyegetést jelent. [trailer]
