Szeptember 26-án az ELTE Mozgókép szak tartott diplomafilm-vetítést a Toldi moziban. A mohák (mozgókép hallgatók) az osztályfőnökük, Ferenczi Gábor segítségével jutottak el a diplomáig és a vetítésig. Az ELTE alulfinanszírozásának egyik szembetűnő példája, hogy a Toldiban vetített hat kisjátékfilm független finanszírozásból, „családtagok, barátok, szerelmek és exek” hozzájárulásával készült

A filmtámogatási rendszer válságával megkezdődött a no- és low-budget filmek felfutása, ma Magyarországon „a szakmai összefogással” és „szívességbankolással” létrejött független film címke nemcsak gyakori, de sokszor egyfajta identitásképző erőként is megjelenik. Az ELTE-sek hozzáállásukban látszólag mást képviselnek, mint a társadalmi széthúzást és igazságtalanságokat, közéleti durvaságokat megelégelő „függetlenek” – Reisz Gáborral (Magyarázat mindenre), Szimler Bálinttal (Fekete pont), vagy éppen Fliegauf Bencével (Jimmy Jaguár) ellentétben (egy-két elvétett képet, ganget leszámítva) nem politizálnak nyíltan filmjeikben. A fiatal alkotók univerzálisabb témákra, hangulatokra és a társadalmi közérzet helyett inkább generációs élményekre fókuszálnak. Az ürességtől való félelem, ami sokszor a halállal, elmúlással kapcsolódik össze, a változatlanság vagy bénultság variációi (menni vagy maradni kérdés), az átmenetiség érzése és a küszöbtapasztalatok foglalkoztatják a filmeseket. Mindezt rendhagyó történetvezetéssel, illetve (potenciálisan elidegenítő) bonyolult megoldásokkal és képekkel beszélik el, tágra nyitva az értelmezési lehetőségeket, számtalan kérdést hagyva bennünk.

A hat kisfilm közül egyedül Kapás Tibor Albert Mobil Kisállat Hamvasztása mesél egyszerűen és egyértelműen, a néző kezét megragadva és nem eresztve vezet végig Tamás történetén, aki édesapja halála után veszi nyakába örökségét, apja mobil kisállat hamvasztó cégét, furgonostul. Kapás következetes, szinte szigorú filmszerkezete reklámbetétekkel keretezi a történetet – a film elején az apa, a film végén már a protagonista promózza a családi céget bizarr és morbid hangvételű bejátszóban. A többi alkotás más kisfilmes szerkezetekkel, például csattanóval (A sápadt férfi utolsó kísérlete a napozásra), életképekkel (Most ez van), vagy éppen alternatív valóságok egymásnak ütköztetésével (Budapest, 10 óra 25 perc) dolgozik, Albert Virág Kétoldali közelítés című alkotása pedig Kapáshoz közelít klasszikusabb szerkezetével: egy probléma felvezetését, kifejtését, majd megoldását látjuk. A Kétoldali közelítés az őszinte barátságra vágyódó Jázmin magányosságán keresztül boncolgatja a kamaszkori kirekesztettség, kiközösítés, és szorongás jelenségét.

A narratív ívet teljes mértékben nélkülöző Simon már nemcsak a feloldást mellőzi, de a dinamikát is – a főszereplő (Dér Zsolt) hajnali technóból kelve jut el a dealerig, a tőle kapott cuccot pedig a szabadnapján fogyasztja el. Trip, szétesés, szétterülés darabokban. Donáth Péter filmje nem tart sehova, a zuhanás végén püffenés és becsapódás sincsen – csak végtelen ürességet, hideget hagy maga után. Ez önmagában nem lenne probléma (a szerfogyasztás témája determinálja), azonban a Simon később se kúszik vissza a gondolatunkba. Szép kép, csodálatos színészi munka – a profin megcsinált film mégsem mélyül el. Ez lehet tudatos is: a hallucinációban selymes hangon ismétlődik ugyanaz a mese, ugyanazokkal a képekkel, a gyűrűt újra és újra a kút fenekére dobó Simonnal. Egy barlangban, hasadékban visszhangzik a búgó hang, közben mégis olyan csend és magány van itt, mint az űrben – az egymásra vetített képek, formák és a repetitív hangsáv fullasztó nyomasztássá állnak össze. A kút aljáról nem lehet felhozni a gyűrűt, nem is lehet hallani ahogy koppan, csak zuhan.

Hasonló csend és magány hatja át Csókás Nándor és Albert Virág filmjét is. Előbbinél (A sápadt férfi utolsó kísérlete a napozásra) egy balatoni délután végződik hirtelen halállal – az egyszerre mágikus és hétköznapi világ atmoszférája beszippant, a szikár és humoros dialóg szórakoztat, közben várakozással tölt el a feszülten sejtelmes hangulat. A film végére mégis kicsit hiányérzetünk marad. A misztériumot nem fedi fel, nem érteti meg (hiszen nem is lehet), ugyanakkor mintha valamennyi el is párologna a megmagyarázhatatlan varázslatból. Albert Virág filmjében egy ismerős ritmus ismétlődik, ebben a körkörösségben olyan szomorú, mégis békés egyedüllét van, amit csak gyerekfejjel vagy gyermeki tudatállapotban lehet megélni. Fürdőszobában, mosógépen ülve beszélget két barátnő, Jázmin játszópajtása, Rozi babacipővel topog a falon – ugyanezt az ütemet veszi fel Jázmin is. A történet előrehaladtával megértjük, hogy ez valójában a főszereplő belső ritmusa, Rozi csak visszhangozza azt. Rozi egy elvesztett vagy képzeletbeli barátnő, aki a kislány lelkében lévő űrt tölti be. Az igazi kapcsolódáshoz végül egy közös, specifikusan női tapasztalaton keresztül vezet az út: Jázmin első menstruációja egy tesióra előtt nehezíti meg a dolgát – a megilletődött tinéndzser nem tud átöltözni az (egyébként is kíméletlen fazonú és méretű) hagyományos sportdresszbe. Szorult helyzetében iskolatársa segíti ki, a beavatásban megjelenik a női sorsközösség ereje, ugyanakkor Jázmin felkészületlensége és döbbenete a társadalmi tabukról és a szexuális nevelés hiányosságáról is beszél.

Egy másfajta átmenetiségbe ránt a Budapest, 10 óra 25 perc, Nagy Dániel utazása. A rendező mintha egyetlen történetet mesélne el időfelbontásos szerkezetben – a sztori előrehaladtával viszont úgy is tűnhet, mintha alternatív valóságok darabkáit pakolgatná egymás mellé. Hannát követjük, aki Hollandiába tart egy felvételi beszélgetésre: egy hajnalig tartó buliról indul, hogy elérje a repülőjét, de nem jár sikerrel. Kiszámíthatatlan buszmenetrend, WC-ben bujkálós, kudarcos bliccelés, világvégi állomáson ritkán járó vonatok, stoppolás, elhúzódó cigizés és hülyéskedés. Minden jelenetben (és már az utazás előtti buliszituációban is) ott dereng a sanda gyanú, hogy a főhősünk nem is akar Hollandiába menni, de talán Magyarországon se szeretne annyira maradni. Nem lehet eldönteni, hogy a protagonista önszabotázsa, döntésképtelensége, tudatalatti hazavágyódása, a vakszerencse/pech vagy esetleg a sors alakítja a történetet, minden egyszerre tűnik ad hocnak és determinisztikusnak – ez a találgatás nem vezet sehova, ami egy idő után fárasztóvá válhat. A zárójelenetben megérkezünk az ismerős Moszkva térre, Hanna ugyanott marad, ahol Petya is Török Ferenc kultikus filmjében (Moszkva tér). Ebben az itthon maradásban nincs tudatosság, csak zavartság és széthullás – ezt erősíti a szinte prizmás szerkezetű történetmesélés. Nem derül ki, hogy menekülő- vagy tévutakat járunk-e végig – az el nem hagyott ország látleletei keserédes ízt hagynak a szánkban. A bizonytalanság és sodródás Sándor Lili Dorottya filmjében is erősebbnek bizonyul, mint a szereplők belső ereje vagy akarata. A felnőttkor küszöbén álló belpesti fiatalemberek csak átesnek azon a bizonyos küszöbön – mindegy, hogy a karakterek a Toldi előtt ácsorognak, egy kis szobában fekszenek, vagy egy parkban kicsit ügyetlenül ülnek egymás mellett, látszólag mindenki lebeg. Ez a történet is szilánkos: hangulatokat, sztori-részleteket, valóságos, de kicsit nyomott pillanatokat kapunk el, Janó és Bodza (kapcsolata és) szakítása langyos, a tipikus „ki hány tányért mosogasson?” beszélgetés kába, a cigizős vita az állatkertekről életszerűen triviális. A szereplők ismerősek: néha idegesítőek, vállvonósak, zavartak, bénultak, de bájosak. Ettől a folyamatos zsibbadtságtól a film nagyon hiteles, mégis enyhén monoton marad.

Fotó: Nagy Lili

Az elszigeteltség, szorongás, mozdulatlanság és elmagányosodás variációiból nem könnyű kiszűrni a remény sugarait, nincs kiút se az országból (Budapest, 10 óra 25 perc), se a családi vállalkozásból (Mobil Kisállat Hamvasztás), se a függőségből (Simon), de még a véget nem érő (kicsit fullasztó) pesti estékből sem (Most ez van). A sápadt férfiak meg inkább ne napozzanak. Az mindenképpen előremutató, hogy Jázminnak lett egy barátnője a suliban (Kétoldali közelítés) és szökőévente egyszer felvillannak a kamaszlányok problémái is a hazai moziban. Nagyon valódiak, erőlködés nélküliek és okosak, közben nyomasztóak és zavarosak a MOHA-diplomafilmek. Úgy tűnik, most ez van, kicsit ilyen fiatalnak lenni Magyarországon.

Tóth-Gyóllai Orsolya