Salamon Andrással a fiatal filmesek lehetőségeiről, tervezésről és Random döntésekről beszélgettünk a Random című új filmje kapcsán, amely szeptember 25-én érkezik a mozikba.
A Lumiere Filmiskola készítette a filmet. Ez mennyiben befolyásolta a castingfolyamatot, illetve a stáb munkáját?
Az összes kisebb-nagyobb szerepre futottunk köröket, mert nálunk van filmszínészképzés – sikerült is néhány diákunknak, de tanárok is szerepelnek a filmben. Háromféle módon kerestünk szereplőket. A leghagyományosabb ezek közül a casting directorral való együttműködés: Fellner Gréti csodálatos munkát végzett; több olyan emberre hívta fel a figyelmem, akit nem találtam volna meg. A Lumiere tágabb vonzásköréből is jöttek többen, egy nagy open castingot is csináltunk, rengeteg érdekes, úgynevezett amatőr jelentkezővel csináltam próbafelvételt. De voltak persze evidens választások is. A statisztériát hajléktalanszállókból, szociális intézményekből hívtuk, ez nagyon jól látszik a filmen.
Legközelebbi munkatársaiddal régóta együtt dolgozol; az operatőrrel, Szabó Gáborral például számtalan filmet csináltatok már közösen. Az atmoszferikus vagy éppen álomszerű, jelentéses vizuálok megteremtése egyszerre az operatőr és a rendező feladata – hogy működött köztetek ez a dinamika?
Az elejétől tudtam, hogy erősen képekre építő filmet akarok készíteni, redukáltam a párbeszédeket: nem akartunk semmit túldumálni. Amúgy sem tartom helyesnek, ha annyit beszélünk, mint a színházban. Szabó Gábor egy igazi maestro: sokkal több filmet csinált, mint én, óriási technikai tudása van. Azok közé a gondolkodó magyar operatőrök közé tartozik, akik a forgatókönyvből indulnak ki, és olyan eszközöket választanak, olyan döntéseket keresnek, amelyek koherensen egy irányba viszik a filmet. Nagyon kevés időnk volt tervezgetni: mikor megszületett a döntés, hogy csináljuk meg a Randomot, elindult egy egyeztetési folyamat a színészek, a helyszínek és a stáb tekintetében – ezt pár hét alatt lezártuk. Menet közben végül három dolgot tűztünk ki. Sokat akartunk menni fénnyel szemben. Nagyon keveset akartunk világítani és törekedtünk a természetes hatásokra, amelynek a megteremtése persze az egyik legnagyobb szakmai kihívás, különösen egy alacsony költségvetésű filmben. A harmadik dolog, hogy a kamera végig kézben legyen. Ez okozza az álomszerű imbolygást. Nem is volt velünk statív a forgatáson.
És honnan származnak azok a képek, amelyek konkrétan bekerültek a forgatókönyvbe? A terhes tinilány miért mandarint szagolgat? Zsolti és Kamilla hogy jutnak el egy édeni szigetre a teljes kilátástalanságból? Honnan jön a vattacukor és a többi – jó értelemben vett – random hülyeség?
A mandarin Geréb Ági ötlete volt, aki a szülészeti szakértőnk volt. A vattacukor a fontos megfigyeléseim közé tartozik. Nem tudom, ez feltűnt-e, de a film kicsit úgy tesz, mintha Valentin-napon játszódna: a háttérből beszűrődő hangokból tudjuk, hogy kitört az orosz-ukrán háború, mégpedig egy olyan napon, ami az álságos érzésekről, a szentimentalizmusról, a hazugságról és a giccsről szól. A vattacukornál abszurdabb tárgyat nehéz elképzelni. Tulajdonképpen a levegő és a cukor van megfestve. A vattacukor elhiteti velünk, hogy az élet édes, mégis egy rémes ízű, rendkívül felesleges dolog. Ezek az abszurd elemek és a róluk készült képek izgatnak a filmkészítésben. Eredetileg kameramann szakon végeztem a Színművészeti Főiskolán, mindig operatőr akartam lenni. Olthatatlan vágyat érzek arra, hogy „operatőri” filmeket csináljak: ha ez a Randommal sikerült, akkor az a legnagyobb boldogság számomra. Hatalmas örömmel dobáltam fel azokat a labdákat, amiket Gábor szépen le is vett, sőt dekázott velük, mielőtt gólt lőtt.
Tudsz erre példát mondani?
Rengeteget. A két nő szerelmi jelenete a zuhany alatt. Az utolsó vacsora-jelenet a kocsmában. Leonardo da Vinci képe nem volt sem a forgatókönyvben, sem az elképzeléseimben. A forgatás előtt sem tudtam még, hogy mit fogok csinálni ennyi statisztával, de a semmiből előjött ez a kép. Ebben a jelenetben mindenki simogatja, vigasztalja az asztal közepén ülő Félkezűt, aki nagyon bánatos, hiszen megölték az imádott anyját. A helyszínek átalakítása és felszerelése azért történhetett ösztönös módon, mert Gáborral szinte azonos filmnyelvet beszélünk. Ő jött elő azzal az ötlettel, hogy a filmet egy újonnan megjelent kamerával forgassuk, a DJI Mini 4 Próval. Ez egy steadicammel egybeépített kis kamera: egészen szűk helyekre is befér, és elképesztően felgyorsította a forgatást.
Ez a klausztrofób hangulat nagyon jól állt a filmnek – szörnyen nyomasztó. Miért nincs több thriller Magyarországon? Szerinted miért volt alkalmas ez a műfaj a te történeted elmesélésére? Milyen társadalmi szorongást tud csatornázni?
A Fargo, a Breaking Bad, a Hetedik, a Kék bársony vagy a Veszett a világ mind olyan történetek, amelyekben a bűn áll a középpontban, legyen szó fekete komédiáról, krimiről, thrillerről. Ezek a filmek azért olyan fantasztikusak, mert a néző kiélheti a vágyait és a félelmeit a műfajban, alkotói oldalon ugyanakkor megmarad a szerzőiség. Szeretném, ha az emberek élvezettel és szórakozva néznék azokat a jeleneteket is, amelyek rémesek. Olyan támogatási rendszerben dolgozunk, ami tízévenként teszi csak lehetővé, hogy egy történetet filmen meséljünk el. Rengeteg minden torlódik fel bennünk, a megvalósítatlan ötleteinkkel fel lehetne tölteni egy sportcsarnokot. Ennek az eredménye értelemszerűen egy nagyon sűrített film. Bármennyire is imádom a szerzői filmeket, az villanyoz fel igazán, ha az emberek szórakoznak a moziban.
A felhalmozódó élmények összesűrítésében végtelen ötletspirállá válhat a történet. A Randomban a felgyülemlett társadalmi feszültség fakad fenn bizonyos pontokon, de nem folyamatosan. Hogyan kerülhető el, hogy didaktikus és túlzsúfolt legyen a film?
Igyekeztem ironizálni, szerettem volna, ha az egész film olyan, mint egy Chagall-festmény, amelyben az álomszerű, a vicces, a rémes, a félelmetes és a mélységesen érzelmes találkozik egymással. Olyan karaktereket látunk, akik többnyire sodródnak, néha az ösztöneik, érzelmeik, vágyaik vezetik őket, de nem mindig hoznak jó döntéseket. Pont úgy, mint mi. Erősen hat rájuk az őket körülvevő értelmetlen és gonosz világ. Itt nem elég csak az oroszok aljas támadására utalni; szerintem a világ, amelyben az elmúlt évtizedben élünk, felfoghatatlanul beteg. Eszembe jut, ami tavaly októberben történt Izraelben, de a menekültek sorsára is vonatkozik mindez. Egy pokoli, korrupt és hazug rendszerben élünk – mitől maradna egyben ma az ember mentális és pszichés állapota? Én nagyon csodálkozom azon, hogy ezt a filmet meg tudtuk csinálni, és nem bolondultunk bele mi is a saját életünkbe, úgy, mint a film szereplői. Valójában nem is róluk csináltunk filmet, hanem saját magunkról.
A színészi munka kiemelkedő, ebben benne lehet a Lumiere szellemisége is. Itthon nincs akkora hangsúly a filmszínészeten, mint a színházi színjátszáson. Mely dolgok segítenek abban, hogy elhiggyük a filmben a karaktereket?
Én egykori gyerekszínészként hatéves korom óta élek a film világában. Ez egy hosszú és súlyos tapasztalat, ugyanakkor emiatt egy forgatás a lehető legtermészetesebb helyzetek egyike a számomra. Nem érzem sem kínosnak, sem mesterkéltnek, sem nehézkesnek. Nem vagyok zavarban, nem hat rám felkavaróan. A fülem érzékennyé vált a hamis hangokra. Ha előfordul ilyen, kérek egy kis változtatást, de itt a casting nagyon sokat számított. Olyan súlyos színészegyéniségek találkoztak, mint Kerekes Éva, Hegedűs D. Géza, Thuróczy Szabolcs. A fiatalokról pedig azt tudom mondani, hogy a Randomban a jövő nagy színészgenerációja mutatkozott be: Nagy Katica, Major Erik, Gál Réka Ágota, Bölkény Balázs, Bukovszky Orsolya.
Mi volt az eredeti elképzelésed a forgatókönyvvel, és mivé alakult át?
Bíró Zsuzsa volt a Random (meg még közel száz film) dramaturgja – az ő emlékének ajánlottam a filmet. Bíró Zsuzsa az én filmes anyukám, a legfontosabb munkatársaim egyike. A forgatókönyv-fejlesztésben nagyon szélesre tártam a kaput; sok barátom, kollegám véleményét hallgattam meg. Az egyik legmasszívabb ötletem, a „film a filmben” konstrukció nagyon sokáig tartotta magát, de végül pénzügyi-gyártási okok miatt meg kellett válnom tőle: ezt már a következő könyvembe írom éppen. Egyetlen jelenet volt, amit felvettünk ugyan, de végül kimaradt. Mivel huszonegy forgatási napunk volt, nem vehettünk fel hülyeségeket.
Ez a spórolás látványosan jól működik ekkora tapasztalattal. Szerinted egy pályakezdő rendezőnek milyen lehetőségei vannak, ha független filmet forgat?
Ez egy nagyon fontos kérdés, Gáborral mindkettőnk alkotói és oktatási credójának a középpontjában áll: előkészítés, tervezés, plánozás. Az operatőr és a rendező hetekig csak rajzolgasson, beszélgessen, építse fel azt a víziót, amiből gyártási tervet, helyszínlistát, moodboardot készíthet. De a Random esetében ennek a szöges ellentétét kellett csinálnunk.
A Lumiere inkább a nemzetközi forgatásokra készít fel vagy a hazai, kényszer szülte no-budget intézményére?
Ami az úgynevezett állami pénzek elosztását illeti, egy többnyire szakmaiatlan, rossz döntésekre épülő és irracionális elfogultságok által meghatározott rendszerben élünk, ami a teljes filmszakmának körülbelül az öt százalékát részesíti előnyben, őket viszont eszelős mértékben. Az alkotók nagy része parkolópályán van vagy források nélkül készít filmeket. Mit lehet ebből tanítani? Mit lehet a fiatal filmeseknek mondani? Reménykedjenek, de tegyenek is azért, hogy ez a fenntarthatatlan rendszer minél előbb megváltozzon. Emellett meg kell ismerniük, hogy mi a független film és mi a no-budget film. Kérdés, hogy utóbbinak van-e egyáltalán létjogosultsága. Szerintem van, de összességében egy pokoli dologról beszélünk. Egy filmes nem azért tanul és dolgozik tizenöt–húsz évet, hogy aztán az élete koldulásból, szívességkérésekből, frusztrációból és eladósodásból álljon. Ezek rosszul hatnak az emberre és a filmre is. Az egy különleges csoda, hogy a low-budget produkciók elkészülnek – gondolok itt a Magyarázat mindenre című filmre, a Futni mentemre vagy a Fekete pontra.
Az olcsó és könnyű technológia okán jött újabb demokratizálódási hulláma érkezett el a filmezésnek. Mi az, ami tényleg új tendencia, trend a filmkészítésben, és mi az, ami ismétlődik?
Szerintem a legfőbb változás nem a technológia terén zajlik. Nagyon fontos a technológia, és fontos az is, amikor Tarr Béla azt mondja, „nem kell semmit csinálni, fogjátok meg a telefonotokat és csináljatok filmet”, de ennek azért erős korlátai vannak. Egy ponton túl illuzórikusnak tűnik, hogy a nézőket majd a telefonnal készült filmek fogják visszacsalogatni a moziba. Hihetetlen a filmipar technológiai fejlődésének dinamikája, és akkor még nem is említem az AI-t. Mégis fontosabb szerintem az alkotói szabadság kérdése és a művészek méltóságának megőrzése: a valaha létezett filmes demokrácia és szakmaiság évtizedes válsága – ez olyan radikálisan aktivizálja a túlélési ösztönt, hogy egyszerűen kiröhögjük és (szellemi értelemben) félrelökjük a hatalmasokat.
Tóth-Gyóllai Orsolya
Fotó: Kleb Attila
