A figyelemgazdaság öldöklő versenyében egyes filmes magazinok már novemberben kijönnek az éves toplistákkal, én viszont pontosan az ellentétes módszert követve szedtem csokorba néhány tavalyi kedvencemet. Olyan címeket válogattam, amelyek nem feltétlenül voltak katarktikusak és/vagy hibátlanok, de igen komoly erényekkel bírtak és valamilyen okból erősen bevésődtek. Tipikusan nem toplista-matériák következnek tehát, amit az is példásan bizonyít, hogy nemcsak az általam látott összegzőkből hiányoztak, de még a saját 2021-es toplistámra sem fértek fel. Sőt, még az “egyéb izgalmas filmek” kategóriában sem említettem őket. Következzen tehát a toplistákra nem kerültek toplistája - nem helyezési sorrendben, hanem ahogyan sorra eszembe jutottak.
Dinner in America (Amerikai vacsora)
Éjfekete humorú coming of age romantikus komédia egy anarchista punk és egy különc lúzer lány kapcsolatáról a külvárosi amerikai lustán dobbanó szívéből. Lázadó energiák, elképesztő párbeszédek és fantasztikus színészek, avagy a film, amire John Waters, Todd Solondz és Daniel Clowes is mosolyogva rábólintanak.
Roy Andersson találkozása Wes Andersonnal egy kopár skót szigeten, ahol néhány menekült várja a papírját. Csodálatosan minimalista, keserédes és szinte teljesen eseménytelen film az idegen kultúrába csöppenés sokkjáról és a purgatóriumi várakozás egyetemes élményéről, nem mellesleg pedig nagyon érdekes irányokból közelít a bevándorlás örökké aktuális témájához.
Nobody (Senki)
Sajnálatosan elsikkadt az a már önmagában lenyűgöző tény, hogy Bob “Saul” Odenkirk a hatodik ikszhez közelítve nemcsak maximális hitelességgel játszott el egy kőkemény akcióhőst, de még jótékonyan árnyalni is tudta ezt az egyébként agyonhasznált karaktertípust. Az ihletett alakítása köré Ilya “Hardcore Henry” Naishuller egy emlékezetes nyitányt és pompás összecsapásokat ácsolt, plusz még Michael Ironside és Christopher Lloyd is feltűnnek a vásznon. Tipikusan az a film, amit néhány évtized múlva meglepődve fedeznek majd fel a jó ízlésű filmbarátok.
Remek dokumentumfilm 2048-ból, mondhatnánk cinikusan, ám az itt látható kisváros nem a klímaváltozásnak, hanem az ausztrál outback nem éppen barátságos éghajlatának köszönheti a brutális szárazságot. Ebbe az isten háta mögötti porfészekbe érkezik vissza az egykor innen megpattant nagyvárosi nyomozó, a többi pedig nagyjából kisakkozható. A helyszín és az atmoszféra ellenben igazán különleges, Eric Bana pedig remekül játszik, úgyhogy aki hozzám hasonlóan imádja az sárgás-poros aussie nyomasztást, az biztosan nem fog csalódni.
Némileg kakukktojás ez a kanadai film, mert nem gondolnám kiemelkedően jónak, viszont izgalmasan ellentmondásosnak és példaértékűnek mindenképpen. Az őslakosok ellen elkövetett atrocitások kollektív feldolgozásának fontos lépése ez a film, ami egy cree-métis származású rendező bemutatkozása és a young adult filmek popos modorában dolgoz fel nagyon is valós és kurrens traumákat. Kanadában relatíve sokan látták és cikkeztek róla pro és kontra. Tök szuper lenne, ha készülnének ilyesmik felénk is, elvégre téma sajnos errefelé is akadna bőven.
A Partizán Oligarchia animációs-sorozata
A másik, a korábbinál jóval nagyobb kakukktojás a listán, de mindenképp szerettem volna animációt is említeni és rögtön ez ugrott be, plusz ideje az internetes mozgóképeket is egyenrangúsítani. Félretéve a kontrasztos politikai vonatkozásokat, ezek a pár perces szösszenetek önmagukban is tökéletes abszurd tripek, izgalmas formanyelvi megoldásokkal. Nem mellesleg pedig olyan aprócska időkapszulák, amik húsz-harminc év múlva fognak csak beérni igazán. A jó hír pedig, hogy egy nem lezárult sorozatról beszélünk.
Sis dies corrents (The Odd-Job Man)
Katalán film három vízvezetékszerelő néhány napjáról. Ha ez a mondat szerepelne a plakátokon, vélhetően nem rohamoznák tömegek a pénztárakat, pedig sajnálatosan kevés az ennyire melegszívű és empatikus hétköznapi történet manapság. Barcelona sem sokszor tűnik fel álmos és poros városként, a szereplők ráadásul amatőr színészek, akik a való életben tényleg szakiként dolgoznak, úgyhogy nemcsak a szövegelésük hiteles, de úgy általában elég szuper élmény szűk másfél órát lógni velük. Szigorúan a visszafogottabb és emberarcúbb filmek rajongóinak.
Szintén nem túl szexi összegző, hogy néhány szociális munkás az isten háta mögötti erdei úton a sárba ragad egy fagyos éjszakára. A szorult helyzetben persze repedeznek az álarcok és a személyes kapcsolatok is éleződnek. Road movienak álcázott szatirikus kisrealista dráma tagadásról és képmutatásról a román újhullám modorában. Türelmet és hangolódást igényel, de maximálisan megéri.
Minél több filmet látok, annál inkább díjazom a szabálytalanságot és/vagy egyediséget, akár a karcos fésületlenséggel együtt. Badits Ákosék filmjében nagyon-nagyon tetszett, hogy a biztos középszer kiszámíthatósága helyett saját utakon jártak és mertek valamilyenek lenni. Mindez már önmagában elég ahhoz, hogy e helyen is megemlékezzünk erről a kedves űrlényről.
A Fehér Lótusz (The White Lotus)
A tavalyi sok minden éve volt, de a sorozatoké biztosan nem. Nagyon kevés izgalmas és/vagy újszerű széria futott be, de a hawaii luxusgettóban tébláboló gazdag amerikaiak szürreális mélyrepülése totálisan ilyen volt. Mint egy katasztrófa, amiről képtelenség levenni a szemet, az HBO különleges hangulatú minisorozata hemzsegett a visszataszító figuráktól és fájóan kínos jelenetektől. Bónuszként pedig az idei év legjobb kísérőzenéje csendült fel.
