Sára Sándor: Csonka történelem

2019. szeptember 23. 15:50 - filmvilág

sara_sandor.jpg

Életének 86. évében elhunyt Sára Sándor kétszeres Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, operatőr, a nemzet művésze. Az alábbi interjú eredetileg a Filmvilág 2005 novemberi számában jelent meg.

Amelyik népnek nincs múltja, azt a jelenéből is ki lehet forgatni. Sára Sándor dokumentumfilmjei a történelmi amnézia ellen. 

– Olyan dokumentumfilmekkel indult, amelyek azonnal figyelmet keltettek, díjakat hoztak, és ma már klasszikusnak számítanak. Később, már játékfilmesként is újra meg újra visszatért a dokuhoz. Melyik az igazi műfaja? 

– Az az igazság, hogy játékfilm-lehetőségek hiányában kezdtem el dokumentumfilmeket forgatni. 

– Már a kezdet kezdetén is? 

– Igen, a 2. magyar hadseregről szóló filmbe is azért fogtam bele, mert nem sikerült megvalósítanom a játékfilmterveimet. 

– És még előbb? A Pályamunkások, a Cigányok idején? 

– Már akkor is. A Cigányok a BBS-ben készült, ahol én kísérleti filmeket szerettem volna rendezni, de azokat a terveimet a kollégák nem fogadták el. A Krónika és a Pergőtűz sorozatot pedig azért kezdtem el, mert akkoriban én a madéfalvi veszedelemről szerettem volna egy játékfilmet. Csoóri Sándorral megírtuk a forgatókönyvet, többször is, mert mindig elővettük, és ha az ember egy évig pihentet egy forgatókönyvet, és még komolyan gondolja, akkor azt átírja. Az egyik változat megjelent aztán a Tiszatájban, egy másik az Alföldben, film mégsem lett belőle, sokkal inkább politikai, mint gazdasági okokból. És akkor gondoltam azt dühömben, hogy én most le fogom egyszerűsíteni a filmgyártást. Ha már látványos történelmi filmet nem lehet készíteni, akkor a legegyszerűbb mód az, ha a kamera előtt ül egy ember és beszél. Ez az alap, mert ha nincs kamera meg nincs ember, aki beszéljen, akkor film sincs. Természetesen nem mindegy, hogy az a kamera elé ültetett ember miről beszél. A madéfalvi veszedelem meghiúsulásában nagy mértékben közrejátszott az, hogy Erdélyben játszódott és részben Erdélyről szólt volna, másrészt viszont az ’56-os forradalomról és a ’68-as prágai eseményekről, de Erdély mindenképpen benne lett volna, és utána az első gondolatom az volt, hogy Bihari Józsi bácsiról, akit én nagyon tiszteltem és szerettem, készítek egy portréfilmet. De aztán gondoltam, hogy Józsi bácsi még sokáig fog élni, így került előtérbe az, hogy nézzük meg, mi történt a 2. magyar hadsereggel. 

kronika.jpeg

– Ismert valakit közelről, aki résztvevője volt az eseményeknek? Személyes indíttatásból érdekelte a téma vagy elméleti alapon? 

– Inkább elméleti alapon. A filmben nem szerepel olyan ismerősöm, aki kint lett volna a Don-kanyarnál. Ez egy kétrészes dokumentumfilmnek indult, megkerestük azokat, akiket fontosnak gondoltunk, és végül sorozat lett. Ahogy belemásztunk az anyagba, kiderült, hogy mindenféle vonatkozásai és vetületei vannak, így először 12 részre gyarapodott, ekkor bekapcsolódott a televízió, és végül 25 részes lett. 

– Sok legenda kering arról a kálváriáról, amit a Pergőtűz illetve a Krónika bejárt, amíg végre bemutatták. Mi történt valójában? 

– A 3. vagy 4. rész, már nem emlékszem pontosan, televíziós vetítése után kitört a botrány. Abban egy karpaszományos szakaszvezető és tanárember, Gellért Sándor elmondott egy nagyon szép történetet arról, hogy neki az életében három nagy szerelme volt, az egyik a Don-kanyarban. Én arra gondoltam – hiszen akkoriban nagyon erőltették a szovjet-magyar barátságot, bár nem sok sikerrel –, végre itt egy történet arról, hogy a népeket ugyan egymásnak lehet ugrasztani, mert soha nem a népek ugranak egymásnak, hanem egymásnak ugrasztják őket felelőtlen és ostoba vezetőik, de lám, még ennek ellenére is szerelem születhetett egy magyar katona és egy ukrán tanítónő között. De kiderült, hogy nincs érzékem a helyes ideológiához, ha azt képzelem, hogy egy horthysta katonával szerelmi kapcsolatra léphet egy szovjet elvtársnő. Akinek a férje ráadásul kint harcol a fronton. Ezzel kezdődött a botrány, és később az is kiderült, hogy valaki szólt a szovjet nagykövetségnek, figyeljenek már oda, milyen filmeket vetít a magyar televízió. Akkor azonnal, a filmek vetítése helyett, beraktak egy beszélgetős műsort, a sorozat leállt, aztán nagy döcögve újraindult, hol az 1-es, hol a 2-es csatornán, a leglehetetlenebb időpontokban, mert letagadni már nem lehetett, be volt harangozva mind a 25 rész, és elkezdődött a huzakodás a tévé akkori elnökével, hogy mi maradjon ki a filmből. Nem volt egyszerű meccs. Annak idején valószínűleg úgy engedélyezték a sorozat vetítését, hogy az elnök szólt a beosztott művészeti vezetőnek, itt van ez a 25 részes film, mi legyen vele, de az nem nézett meg 25 órát, hanem lepasszolta az osztályvezetőnek, aki lehet, hogy szintén továbbadta, és valamelyik alsó szinten, ahol tényleg megnézték a filmet, azt mondták, hogy minden rendben van. Amikor kiderült, hogy még sincs rendben, akkor az elnök bekérte a forgatókönyvet, én meg visszakaptam a preparált szöveget, és a könyv tetejére ki volt írva, hogy mely mondatoknak kell kimaradni. Ott volt az elnök aláírása, és én is aláírtam, hogy „Láttam: Sára.” Mint amikor intőt hoz a gyerek az iskolából. De nem mindig lehetett ezzel elintézni, így végül is néhány mondat kikerült a filmből, mert én minden betiltásnál azt mérlegeltem, hogy ha kihagyok két mondatot, ami másfél perc, azzal megmenthetek egy órát. És megette a fene az olyan filmet, ami másfél perc kivágásától erejét veszti. A vetítésre tehát bizonyos mondatok kikerültek a filmből, de rögtön utána a vágólányok szorgalmasan visszaragasztották őket, így a filmek épen megmaradtak, és a rendszerváltás után teljes egészében bemutatta a Duna tévé és az MTV is. 

ciganyok1.jpg

– Ezek szerint nemcsak a játékfilmezés járt nehézségekkel, hanem a dokumentumfilmezés is. 

– Igen, ezeknek a dokumentumfilmeknek mind nehéz volt a sorsuk, mert a Cigányok is úgy kezdődött, hogy én azt a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióban készítettem volna el, de az igazgató küldött egy olyan értelmű levelet, hogy „a hozzám benyújtott forgatókönyvet a film elkészítése után fogadom vagy utasítom el”. Mivel elfogadott forgatókönyv nélkül természetesen nem lehetett forgatni, így vittem át aztán a BBS-be, ahol éppen fordított volt a helyzet: szinte bármit megcsinálhattunk, legfeljebb utána nem engedték bemutatni. A Cigányok nemcsak elkészült, hanem be is mutatták, talán ugyanolyan okból, mint annak idején a Tízezer napot. A Cigányok ugyanis kijutott Oberhausenbe, ott díjat kapott, aminek itthon is híre lett, ahogy a Tízezer napnak, amikor két dobozban töltött év után meghívták a cannes-i fesztiválra.

Ami a történelmi filmjeimet illeti, a 2. magyar hadsereg után a szovjet hadifogsággal akartam folytatni, érdekelt például az a kérdés, hogy miért nem alakult kinn magyar légió, hiszen volt cseh, lengyel, sőt talán német légió is, de miután még az előző film is dobozban volt, reménytelennek tűnt ez a téma. Egy-két évvel később úgy gondoltam, hogy a nyugati hadifogságról talán készíthetnék filmet, de akkor, a nyolcvanas években már érezni lehetett a változás szelét. Mondtam is a munkatársaimnak, nehogy úgy járjunk, hogy mire elkészülünk, már bánni fogjuk, hogy miért nem a szovjet hadifogság filmjét forgattuk le. Majdhogynem így is lett. A Lefegyverzett ellenséges erőket agyonhallgatták. 

– Talán, mert akkor jött ki, amikor mindenki arra volt kíváncsi, ami korábban tabunak számított? 

– Bizonyára, pedig el kell mondani, hogy a nyugati hadifogság, főleg a francia, de az angol és az amerikai is, majdnem olyan kegyetlen és szörnyű volt, mint az orosz. Egyetlen óriási különbség volt, hogy rövidebb ideig tartott. A nemzetközi konvenciókat is nagyjából betartották, bár nem minden esetben. Épp a forgatás idején jelent meg egy könyv erről, és annak nyomán adtam a filmnek a Lefegyverzett ellenséges erők címet. Ebben azt feszegette az amerikai szerző, tényekkel alátámasztva, hogy Eisenhower tömeggyilkos volt, mert nem adta meg a német hadifoglyoknak azokat a jogokat, amik a genfi konvenció alapján megillették volna őket, hanem lefegyverzett ellenséges erőkként bánt velük, akikkel bármit meg lehet tenni. Ezért milliószám haltak éhen, főleg a németek, de voltak köztük magyarok is. 

lefegyverzett_ellenseges_erok.jpg

– A témák, háború, hadifogság, kényszermunka, logikusan követték egymást. 

– Az egyik film húzta maga után a többit, így jött a Csonka-Bereg is. Tudomásomra jutott, hogy Bereg megyének abban a részében, amit nem vettek el az oroszok, a szovjet csapatok bevonulása után 18-tól 55 éves korig minden férfit elvittek. Ott maradt egy fél megye férfi nélkül, és nekik is borzalmas sors jutott. Nem tartott ugyan 8-10 évig, mint a gulág, de így is kegyetlenül megtizedelte a soraikat. Egyikük elmondja, hogy az ő utcájukból harminc férfit vittek el, és egyedül ő tért haza. Az akkori félelmekre jellemző, hogy elkezdtem utánajárni a Hadtörténeti Levéltárban, van-e ennek valami nyoma. A levéltárnak egy rokonszenves magasrangú katonatiszt munkatársa vonakodott adatokat kiadni, míg egyszer csak azt mondta, hogy mégis talált nekem valamit. Egy paksaméta volt valakinek a visszaemlékezésével, akit Csonka-Bereg valamelyik falujából vittek el. A levéltáros magamra hagyott, ebben az írásban pedig nevek, címek voltak, amiket én szépen kiírtam, hiszen úgy sejtettem, hogy éppen azért kaptam meg. Később kiderült, hogy a visszaemlékező a levéltáros testvérbátyja volt. De még a nevek és címek listája sem volt elég, mert nem mehettem be az utcáról, hogy hallottam, maga szovjet fogságban volt, mesélje el. 

– Ez mikor volt? 

– Valamikor a ’80-as évek elején. Találkoztam egy tanáremberrel a környéken, akinek a rokonai ilyen kegyetlen sorsra jutottak, és elvitt hozzájuk. Először csak beszélgettünk, de a következő alkalommal már vittünk magnót, és így indult a forgatás. Én nem szeretek előre beszélni a szereplőkkel, mert a másodszori elmondás már mindig gyengébb, nem olyan feszes, így a későbbiekben már élesben vettük fel ezeket a riportokat. Az is jellemző, hogy volt egy község, ahol megbeszéltük, mikor keresünk meg öt-hat embert, de az utolsó pillanatban visszakoztak, hogy ne is menjünk a faluba, mert nem fognak beszélni. Kiderült, hogy a párttitkár félemlítette meg őket.

Ezután jött a Magyar nők a Gulágon ebben a témakörben, mert menet közben erről is tudomást szereztem. 

– Ez a filmje különösen sokkoló volt, mert a háborút, hadifogságot, fogolytábort férfidolognak vélné az ember, és elképzelni sem tudta, hogyan jutottak magyar nők ilyen sorsra.

– Ez nem volt köztudott, ahogy az sem, hogy legalább 100 ezer olyan magyar ember volt, akiket szovjet katonai bíróság ítélt el. Nem hadifogságba estek, nem málenkij robotra hurcolták el őket, hanem magyar honpolgárok, akiket szovjet katonai bíróság ítélt el az 58-as paragrafus alapján, ami ma már hihetetlennek hangzik, de akkor megtörtént. 

magyar_nok_a_gulagon.jpg

– Emigránsok voltak? Az 58-asok a hazaárulók vagy a haza ellenségei... 

– Nem emigránsok, a zömük itthon élt, és különböző híresztelések, feljelentések alapján vagy koncepciós perekben ítélték el őket. Kezdetben még halálbüntetés is volt, aztán „csak” 8-25 év lágerben letöltendő büntetés. Például egy 16 éves magyar parasztlányt a szovjet haza elárulásának gyanújával ítéltek el. A százezerből '53-ban, Sztálin halála után hazaérkezett 1500 ember és 1955-ben egy másik szerelvénnyel még 1200. Huszonegynéhány nő volt köztük, és arra gondoltam, ki lehetne ugyan válogatni közülük ilyen-olyan szempontok szerint egyeseket, de mivel a sors már válogatott, én megkeresem mindegyiküket. Így is tettem, talán egy-kettő volt, akinek nem jutottam a nyomára, és így állt össze ez a négyrészes film. Persze férfiakkal is forgattam. 

– Ez a Nehézsorsúak sorozat, ami a Terror Házában és a Duna tévében volt látható? 

– Igen. Miután megváltam a Duna tévétől, úgy gondoltam, hogy vissza tudok térni a játékfilmkészítéshez. Volt is készen két, majdnem három forgatókönyvem. 

– Én két régebbi tervéről tudok, az Amritáról és a Transzszibériai álomról. 

– Az Amrita egy magyar kötődésű indiai festőnőről szól, a második a gulágról, a harmadik pedig a 2. magyar hadsereg történetének egy epizódját dolgozta volna föl. Sőt volna egy negyedik is, egy férfi menekülése Erdélyből az első világháború után, amikor Erdély a románokhoz került. Egyikre sem jött össze a pénz, azóta sem, így fordultam megint egy dokumentumfilmhez arról, hogyan élték át a férfiak a gulágot. El is kezdtem, de három-négy ember után rájöttem, hogy kicsit erőtlenek, anekdotaszerűek ezek a történetek azokhoz képest, amiket 15 évvel ezelőtt filmre vettem. Rájöttem, hogy amikor erről már lehetett beszélni, akkor beszéltek is. 

– És olyan sokszor elmondták, hogy kicsiszolódott? 

– Igen, nem maradt benne feszültség. 15 éve még féltek, lásd a párttitkárt, aki megfenyegetett egy egész falut, hogy maradjatok csendben, mert visszakerültök oda, ahonnét jöttetek, tehát féltek az emberek, de azért kikívánkozott belőlük, és ennek a drámája, feszültsége benne volt a filmben. De hálistennek még most is van 100-120 annak idején felvett beszélgetésem, amit nem használtam föl, így most megnéztem a gulágot megjárt emberek történetét, és zömmel abból állítottam össze a Nehézsorsúakat. Oda is van írva a beszélgetések elé, hogy készült 1989-ben vagy 1990-ben, és nem egyszer az is, hogy a szereplő azóta meghalt. Ez a 2. magyar hadseregről, a gulágról és a hadifogságról szóló filmjeim gyors keresztmetszete. A Transzszibériai álmot is azért szerettem volna leforgatni, hogy hadd szabaduljak már meg a gulág-történetektől. De lehet, hogy úgy szabadulok meg végül, hogy nem tudom leforgatni. 

pergotuz.jpg

– Adódik a kérdés, hogy milyen átjárás van a dokumentum és játékfilm között, hiszen mégiscsak készített játékfilmeket ezekből a háborús vagy politikai témákból. 

– Vegyük az utolsót, A vádat: az a Magyar nők a Gulágon egyik hősével megtörténteken alapul, és azért készítettem belőle játékfilmet, mert a dokumentumfilm megáll a magyar nyelvhatárnál. Még a legvadabb cinefil sem képes arra, hogy 25 részes filmeket nézzen egy másik ország történelméről. Márpedig jó lenne, mert nem tudják Európában, hogy itt mi történt, mind a mai napig nem tudják, mit jelentett nekünk a háború, a gulág... 

– Ahogy mi sem tudjuk ugyanezt másokról, legkevésbé a szomszédainkról. De még a mi fiatalabb nemzedékeink sem ismerik eléggé a történelmet. 

– Igen, és ezeket a gátakat csak a játékfilm képes áttörni. Például a gulág létezéséről tudott a nyugati értelmiség, de szemet hunyt fölötte. Úgy voltak vele, hogy Auschwitz rettenetes bűn és tragédia, ami persze igaz, de a gulág csak kisiklás. 

– Annak idején Auschwitz ellen sem tettek semmit. Nem figyelmeztették azoknak az országoknak a lakóit, akikre csak később került sor, nem bombázták a vasútvonalakat... 

– Auschwitzról csak a háború vége felé lehetett tudomást szerezni. 

– De mintha a Gulág méretéről és borzalmáról is csak évekkel később értesült volna a világ. 

– Igen, Szolzsenyicintől, valamikor a hetvenes években. De mind a mai napig úgy érzem, hogy az egyiket soha meg nem bocsátható bűnnek, a másikat meg, ha úgy tetszik, bocsánatos bűnnek tekintik. Pedig mindkettő gengszterek műve volt, az egyiket Hitler úrnak hívták, a másikat Sztalin elvtársnak. Erről beszélni kell, és számon kell tartani. Nagy nehezen kitűztek egy gulág-ünnepet, február 25-én van „A kommunizmus áldozatainak emléknapja”, a Honvéd téren áll egy nagyon szép emlékmű, és ott minden évben összejön ugyanaz a harminc ember, és néha odavetődik egy-egy politikus is. Pedig, ahogy a film végén a felirat is mondja, a második világháború alatt és után több mint 300 ezer magyar pusztult el a Szovjetunióban. 

ciganyok.jpg

– Bizonyára vannak személyes tapasztalatai arról, hogy milyen érzelmi gátszakadást vagy rádöbbenést, megvilágosodást hozhat egy-egy ilyen dokumentumfilm. Miért olyan nehéz mégis megoldani, hogy ezek a filmek eljussanak az emberekhez? 

– Igen, ez régi gond. Annak idején még én vezettem be a Duna tévében, hogy minden hétfőn dokumentumfilmet kell vetíteni. Nagyon fontosnak tartom, hogy lássák ezeket a filmeket, tudjanak ezekről az eseményekről. De hogy mást ne mondjak, itt megtörténhetett, hogy a történelem megszűnt érettségi tárgy lenni, ami példátlan, hiszen már az írásbeliség előtt, amikor csak szóban hagyományozták, a közösségek évszázadokra visszamenőleg el tudták mondani a nép vagy a törzs történetét. Ez alapvetően hozzátartozik az emberi léthez: amelyik népnek nincs múltja, azt a jelenéből is ki lehet forgatni. Ez a XXI. század hajlamos arra, hogy az emberek agyát kimossa, fogyasztóvá degradálják őket, és csak látszólag van választási szabadságuk. Ha ilyen körülöttünk a világ, akkor különösen tudnunk kell azt, hogy a múltban mi történt velünk. Ebben kulcsszerepe van a dokumentumfilmnek, és el kell érni, hogy a televíziók ezeket megfelelő időben és megfelelő propagandával, felvezetéssel vetítsék. Mert nem igaz, hogy ezek nem érdeklik az embereket. Csak előre fel kell hívni a figyelmet, hogy akit érdekel, az könnyebben rátaláljon, aki pedig nem rendelkezik előzetes ismerettel, annak fel kell kelteni az érdeklődését. Rá kell hangolni az embereket a dokumentumfilmre. Ebben nagy szerepe lehet a középiskolai médiaoktatásnak, mert ahogy meg kell tanulnunk olvasni, úgy a filmnézéshez, a képi információ értelmezéséhez is szükség van készségekre, ismeretekre. És az iskolai oktatásban a dokumentumfilm is helyet kaphatna. Egyszer felhívott Magyar Bálint, hogy arra gondoltak, bemutatnák a középiskolákban a 2. magyar hadseregről szóló filmet. Ennek én nagyon örültem, habár azóta sem lett belőle semmi. 

sara_sandor1.jpg

– Min bukott el a dolog? 

– Azon, hogy mire megbeszéltük volna a részleteket a minisztérium valamelyik munkatársával, az illető elment, új ember lépett a helyébe, és ez többször is megismétlődött. 

(...)

– Milyennek látja a dokumentumfilm szerepét a történelmi, társadalmi önismeretben? 

– Ez olyan nyilvánvaló, hogy erről nem is kéne külön beszélni. Az események, még a személyesen átéltek is, kiesnek az emlékezetből. Emiatt is nagyon elmarasztaltak engem, bár ez inkább felületes elmarasztalás volt, hogy az újabb dokumentumfilmjeimben csak beszélő fejek vannak. Persze hogy azok vannak! Ha nem játékfilmet készítek egy háborús eseményről, mert nem tudok vagy nincs pénz rá, akkor csak az marad, hogy a szereplők beszélni fognak erről. Ugyanakkor, ha az ember jól választ, és az elmondott történetek karakterisztikusak, akkor egy idő után a néző nemcsak a beszélő arcát látja, hanem a mögötte lévő történet is mintegy megelevenedik. Mindazonáltal jó lenne, ha lennének képek, de például a gulágról nincs egyetlen kép sem. Ha azt mondjuk, hogy Auschwitz, rögtön felidéződnek azok a szörnyű képek, tehát azt az egész borzalmat azonnal aláhúzzák. Itt viszont nincs kép, talán nem véletlenül. Se fénykép, se film. Vagy legalábbis eddig nem került elő, lehet, hogy a KGB legtitkosabb archívumában van valami, de ez mind a mai napig nem volt látható. Pedig attól az elbeszélt történetek hatása is sokkal mélyebb lehetne. A kép nagyon erősen beivódik az emberi emlékezetbe, sokszor még játékfilmmel is úgy vagyunk, hogy először beugrik egy olyan kép, a főszereplő vagy egy jelenet képe, amiről visszaemlékszünk magára a történésre. 

– Nekem is nagy kérdés volt, hogy az egyik legkreatívabb, drámai erejű operatőr hogyan tudott lemondani a képekről. Ha jól értettem, akkor azért, mert nem akart kompromisszumot kötni, nem érte be néhány családi fotóval vagy háborús felvétellel. 

– Helyes az észrevétele, mert a Nehézsorsúak a legpuritánabb film: ott csak szöveg van, semmi más. A dokumentumfilm-készítésnek ezzel a legeszköztelenebb módjával talán jobban közelíthetünk a lényeghez.

Bori Erzsébet

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3515159170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.