A 007-es szabvány - Bond színeváltozásai

2019. szeptember 18. 17:58 - filmvilág

casino_royale.jpg

James Bondnak nem csak veszedelmes küldetéseit kellett túlélnie, hanem az elmúlt félévszázad gyakori trendváltásait is. 

007-es – a megfilmesített mesterkém – azzal kezdte, hogy lekésett a hidegháborúról. Mármint az igazi, Hruscsov-beszéd előtti kemény-változatról, amihez Hollywood is hozzátette a magáét az ötvenes években – John Wayne játszotta FBI-ügynökkel, szép bűnös-bűnbánó szovjet pilótanőkkel, és persze a vörös diverzánsok minden fajtájával, akik vagy a Vasfüggöny mögül vagy a Tejút túloldaláról jöttek, mint mondjuk a „Dolog”, vagy a „Testrablók”: nem hiába hívták ezeket a neonszínekben pompázó esztendőket odaát mégiscsak szörnykorszaknak.

Míg a filmváltozatok késtek, a Bond-regények – Ian Fleming bestsellerjei – ettől még jó időben, jó helyen voltak és például az amerikai olvasó számára két főértéket biztosan kínáltak. Az egyik otthonosan ismerősnek számított saját tucat-filmjeiből: ez a vörös veszély démonizálása. A másik viszont az óvilágból importált újdonság: elegáns, mahagóni-árnylat egy tényleg neonszínű, műanyag-és gyorsétterem hívő korszakban, melyben a Bond-regények hőse minőség-kultusszal, gourmand ízléssel, brit akcentussal és európai műveltséggel dolgozik. Ezzel a tulajdonságkoktéllal harcolni a szabad világ védelmében pedig a Dashiell Hammett köpönyegéből előbúvó kőbunkó kémelhárítók – úgyis, mint pozitív, de film-noir hősök – kultusz-éveiben nagyon is újdonságnak számít, és az angol közönség mellett az amerikaiak is megsüvegelik. De mindez csak a könyvbeli Bondra érvényes, a filmváltozat továbbra is kockázattal jár, és egyetlen túl korán jött, 1953-as tévéfilm-kísérletet leszámítva, ezt a kockázatot néhány fagypont közeli, szuperhatalmi erődemonstrációktól riadalmas éven át senki sem vállalta.

Így késték le a Bond-filmek éppen a legkeményebb kém-ellenkém játszmák paranoid korszakát, amikor csőnadrágos autósmozi-néző esetleg 007-estől tanulhatta volna meg, hogy nem mindegy, rázzák-e vagy keverik a vodka-martinit. 

ian_flemming.jpg

Felrázva, nem keverve – Woodstock évtizedében

Dr. No bemutatójának évében, 1962-ben viszont már túl sok minden változott politikában is, de a követésre méltó szuperhős-minták gazdagodásában is. Hogy ez a gazdagodás hogyan képzelendő el a zenei, kulturális, szexuális és más egyéb forradalmak mozgalmas évtizedében, ehhez – éppen Bond szülőhazájában – sok minden más egyéb mellett kulcsokat adhat, ahogy négy játékos kedvű zenész saját maga pingálja ki frissen vásárolt Rolls-Royce márkájú gépkocsiját. Amikor később e gesztust társadalomtörténészek elemzik, fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy a négy beatle nagyon is értékelte, mit jelent egy Rolls-Royce: ennek tudatában nyúlnak a festékes vödörért. Ahogy Bond töri ripityára akció közben a maga Aston-Martinjait, tisztelettel adózva az autó státuszának és képességeinek. És ahogy persze minden máshoz is viszonyul, ami érték és minőség: a szexbombától a sherry-ig, amiről csak ő tudja megállapítani, milyen évjáratú borból készült. Tiszteli, élvezi, de mindig a halál árnyékában, ami, ha úgy vesszük, minden presztízs-márka végső megcsúfolása. Nem éppen hippik adták a Bond-filmek törzsközönségét, és mégsem idegen az életművész esze járása attól, ahogy a hatvanas évek rebellisei a jó dolgok élvezetéhez viszonyultak.

Olyan korszak ez, amikor a déli konföderáció száz éve halott tábornokai színes bőrű diáklázadók példaképei, ahogy Guevara is tudja, milyen szivarminőségről kénytelen lemondani a dzsungelben, vagyis forradalmárnak és arisztokratának lenni egyszerre nagyon is trendi életérzés – bejön tehát a kémfilm-közönségnek is: óviláginak, újviláginak egyaránt, vagyis 007-esnek – most már a filmvásznon is – helye lesz a forrongó évtizedben. Ami pedig a kapcsolótábla-arzenállal ékesített vezérlőtermeket, szuperbázisokat, utópisztikus járműveket és ügyes kém-gadgeteket illeti – ez nem mellékesen lelkes és naiv technika-hívő évtized. Már az elejétől készül a nyugati közvélemény a Holdra szállásra, a hatvankilencben éppen csak szórakozott biccentéssel tudomásul veszi, és máris lefoglalja képzeletét űrsikló és Mars-expedíció. Komolyan méricskéli az emberiség víz alá költöztetésének esélyeit, nem a holnapután, hanem a nagyon közeli holnap fegyverének tekinti a lézert, és mindenféle ilyen-olyan halálsugarat. Ezzel a high-tech kultuszhoz a gourmand angol úriember figurája könnyen passzítható, éppen csak a kényes egyensúlyra kell vigyázni. A forgatókönyvírók néha fogadkoznak, hogy mostantól az ember a fontos, 007-est megházasítják, megözvegyítik, a kémtörténetbe csak azért is melodrámát oltanak, aztán megbánják az egészet, ahogy Az Őfelsége titkosszolgálata (1969) után történt, ami óriási fiaskó volt, és egyben egy elfeledett ausztrál színész George Lazenby első és utolsó Bond-alakítása. Ezután esetleg az ellenkezőjének veselkednek neki: 007-esből kipurgálják a maradék lelket és személyiséget is, és átbillentenek egy-egy epizódot a tiszta sci-fi műfaji irányába, a szuperügynökből magabiztosan vigyorgó ketyere-kezelőt fabrikálva. Ilyenkor, ha lehet, még nagyobbat bukik a film, ahogy ez például – már túl a hatvanas éveken – az 1975-ös Holdkeltével történik. Az ötvenesztendős sorozat javára szóljon, hogy ezek a hirtelen és szerencsétlen váltások már az elején is ritkák voltak, így a mai napig csak igen óvatos igazításokkal alakítanak csak az egyes darabok a két főkomponensének arányain: ha idén több volt Bondból, jövőre esetleg több lesz a techno-csillogásból – és persze fordítva.  

Barát, ellenség, és a barát ellensége 

from_russia_with_love.jpg

007-es nem politizál, de mégiscsak az aktuális rossztól kell megmentenie az emberiséget, és éppen az aktuális rosszért lehet az aktuális politikai ellenség a felelős: nem mindig, csak sokszor. Az enyhülés szép példája, ahogy a néven nevezhető országok, mint egyszerű, gonosz hatalmak lassanként kikopnak a sorozatból. Már Flemingben is volt annyi elegancia, hogy a kém-ellenkém összecsapások korában Bondot viszonylag ritkán ereszti össze egyszerűen holmi KGB-tiszttel, beiktatja a visszatérő fő-gonosz, Ernst Blofeld profitorientált szervezetét, ami persze mindenféle rendű és rangú vörösöknek állhat szolgálatában. Ez így – kivéve persze olyan virtigli hidegháborús opuszokat, mint az Oroszországból szeretettel – mégiscsak egyfajta indulattompító megoldás, legalábbis, ami az üzenetet illeti. Alakulhat aztán akárhogyan a politika, ezt a dramaturgiai fogást – szupermaffia, puffer-szerepben világrendszerek között – legalább évtizedenként újra fölfedezik a Bond-producerek. És persze az sem mindegy, kik között kell pufferelni. A hatvanas években Mao Kínája kapta a rossz fiú szerepét. Kína Blofeld sötét szervezetén keresztül atomtöltetű rakétákat küldene Floridára, az oroszokra fogva, máskor amerikai és szovjet űrhajókat tüntet el amerikaiakat és oroszokat keverve gyanúba: mindig ugyanabból a célból: hadd törjön ki atomháború a nevető harmadik kedvéért. A kínai megrendelőnek a hatvanas években még nincs arca.

Az orosz rivális kémszervezetnek már van, akkor is, ha aggódik, ha fenyegetőzik, és persze ha szexi kémnő képében lefekszenek vele, mint az Oroszországból szeretettel (1963) Tatjánájával, vagy a Kém, aki szeretett engem (1977) Ányeskájával. Az oroszokkal szembeni keménykedés motívuma részlegesen és rövid időre tér csak vissza, amikor Afganisztánban szovjetek harcolnak, és Reagan elnök csillagháborúval fenyegetőzik. Ekkor bukkan föl többek között Orlov tábornok, aki egy Berlin szívében fölrobbantott atombombában érdekelt, hogy a világháború végre kitörjön, mert – igen helyesen – érzi, hogy holnap már késő lesz, jön Gorbacsov és a rendszerváltás. De még ez az őrült tábornok is elöljáróinak szándéka ellenére játszik a tűzzel: a szovjetek – nagyjából a filmek teljes fél évszázadában felmentést kapnak, csak a kínaiak maradnak meg majdnem végig a Bond-filmek pofozóbábujának szerepében. Ott a váltás késői, bár látványos: az 1997-es A holnap markában provokátor-főgonosza már dehogy is az oroszokkal akarja összeugrasztani a szabad világot– mintha bizony „a ruszkik” már annak részei lennének–, hanem éppen a kínaiakkal, a másik nevében indított atomtöltetű csali-rakéta által. Vagyis az évezred végére visszatértünk a hatvankettes kezdethez, de úgy, hogy most már Kína az, akit az igazán jó oldallal együtt csapnának be, és akinek éppen ezért arca van: sőt, szexi és profi ügynöklány arc, aki mint bolondos emlékkel, Mao vörös könyvecskéjével viccelődik, mielőtt Bond karjaiba omlana.

dr_no.jpgNevén nevezett bűnös országnak, a dolgok mai állása szerint, egyedül Észak-Korea maradt meg, és mellé csak nem akar újabb kerülni. Frissebb Bond-darabokban ugyan 2001. szeptember tizenegyedike kaphat egy-egy félmondatos célzást, de iszlám állam, névvel, fővárossal, és félreérthetetlenül rosszakaratú felső-vezetéssel soha egyetlen epizódban sem szerepelt, akkor sem, ha a Gonosz Tengelyén listázott mindenkori kisebb-nagyobb rezsimeket az USA vagy akár az Egyesült Királyság ma már tálcán kínálja Hollywoodnak. Terrorizmus-témájú tucat-mozik rá is mozdulnak ilyesmire, de nem a soron következő James Bond-epizód, melynek célzásai-utalásai is vihart kavarhatnak. Ezért, és e tekintetben nyilván többször reszket a kötelező píszí-görcstől a forgatókönyvírók keze: ma már bizony akkor is, amikor csupán bőrszínt vagy arcberendezést választanak a mindenkori gonoszoknak, nemhogy vallást, vagy megbízó-államot.

Vagyis 007-es félévszázada alatt nagyot fordult a világ, legalábbis, ami az állami szintű ellenséget, szövetségest, és majdnem-szövetségest illeti. Ugyanakkor minden egyes kínaiakra, oroszokra, koreaiakra célzó filmre legalább egy politikamentes mozgókép is jut: olyan filmek, melyekben a köztörvényes gonosz fészkének kedvenc helyei, és formái ötven év óta alig változtak. Polipszerű bűnszövetkezetek, bennük rendesen dél-amerikai drogbárók barátkoznak afrikai fegyver- vagy gyémántcsempészekkel, esetleg régi vágású mediterrán maffiózókkal, de elkirándulhatunk a távol-keleti lerakatokig is, hogy a globális anziksz, a Bond-filmek ugyancsak kötelező tartozéka soha ne hiányozzon. Egyébként fájhat, hogy ebben a képeslap-gyűjteményben a magyar főváros nem szerepel. Prága igen, Pozsony és Bécs igen, Berlin magától értetődően – épp csak Budapest hiányzik. A fontos konfliktus-helyszínek általában ötven éven át úgy lettek kiválasztva, hogy ott két, vagy több versengő világnak legyen szabad átjárása: a rendszerváltás előtti Budapest már nagyon is ilyen volt, vagyis ha a vasfüggöny még egy-két évig kitart, garantáltan Bond-várossá avanzsálunk mi is. Isztambul bezzeg újra és újra értékek forgató-korongja, mint a mostani, legfrissebb epizódban, az Égszakadásban. Utoljára az Oroszországból szeretettel idején szállta meg a várost Bond-forgatócsoport, de most már ennek is más a magyarázata. A török főváros ma azért érdekes, mert ha nem az oroszok, akkor a harmadik világ küldi el idáig az üzenetét, Amerika és Európa pedig fogadja, mintha bizony ez volna a legkeletibb pont, ahol nyugati ügynök majdnem otthon érezheti magát, ahogy nyilván ilyen szempontok szerint esett a választás néhány évvel korábban, a Casino Royale helyszíneként a balkáni Montenegróra. 

holnap_markaban.png

Veszélyek, nők, veszélyes nők 

Végül is 007-es darabjaiban nem is az aktuális ellenség, vagy az épp divatos helyszín a fontos, hanem a konfliktus mindig aktuálisra hangolt tárgya.

Olyasmi jöhet szóba, amiről a csak szalagcímeket olvasó néző is elő tud kotorni emlékezetéből néhány hírmorzsát, és bólint, hogy igen, már hallott ilyesmiről. Hallott a kubai rakétaválságról, és biccent Dr. No-ra (1962), hallott szerencsétlenül járt bombázórepülőkről, rajta tengerbe zuhant atomtöltettel, és biccent a Tűzgolyóra (1965), hallott – sokkal később – a jachtjából titokzatos körülmények között kizuhanó média-mágnásról, Maxwellről, vagy a világ apadó vízkészleteiről – és rábólint a Holnap markábanra (1997), A Quantum csendjére (2008).

És ahogy a világ változik, úgy kellenek Bond mellé a változó nők: bár a változásnak, most már félévszázados távolságból úgy tűnik, nagyobb a füstje, mint a lángja. Talán bizony itt is ciklusok uralkodnak, mint a személyiséget vagy masinériát hangsúlyozó forgatókönyvek szabályos váltakozásában, merthogy körülbelül minden harmadik darab után jelenik meg a feministáknak hízelgő nyilatkozat: a következő Bond-lány igazi partnere, méltó fegyvertársa lesz az Ügynöknek. A hölgy ezek után tényleg bevisz néhány rúgást, ütést, akár fegyvert is használ, esetleg lehet taktikailag értékes, kezdeményező javaslata – bár ez már ritkaság – a végén mégis őt kell megmenteni 007-esnek, és sohasem fordítva. Ha van lassú, de folyamatos változás e téren, az nem a lányok egyre férfiasabb karakterében érhető tetten, hanem abban, hogy a mindenkori Bond-figura, aki legutolsó epizódokban éppúgy ellenállhatatlan nőfaló hírében áll, mint a legelsőkben, éppen mekkora adag hímsovinizmust engedhet meg magának. Ma már szinte semmit, valaha szinte mindent. Ma egy Craig-féle 007-es faarccal viseli, ha nő éppen veséjébe lát, elemzi, zavarba hozza. Sőt, a faarc és némaság sem segít: ha meg sem szólal, úgy is fejéhez vágják– például megint a Casino Royale-ban (2006) –, hogy „elviselhetetlenül nagy az egója.”. Aztán innen, efféle hidegzuhanyok után kell visszakeverednie eredeti Don Juan-i szerepkörébe. Ugyanez Sean Connery, vagy pláne Roger Moore idejében mind fordítva történt, és persze fordítva óhajtotta a közönség is: a jó poént kizárólag Bond mondhatta, körítésnek ehhez (nézzen utána, aki akar, az 1965-ös Goldfingerben) akár a fenékpaskolás is belefért, a lány pedig – igaz, nem a valódi partnernő – közben hálásan mosolygott, a viccet és lekezelést illedelmesen meg sem értette. 

lazenby.jpg

Bond-arcok 

A mai Bond tehát a kötelező politikai korrektség aknamezőjén lépegetve táncolja végig a maga történeteit. Óvatos a nőkkel, a sértődős kisállamokkal, az ex-ellenségekkel, a vallásokkal, a színesekkel, a testileg furcsákkal (hol vannak már a régi filmek kövér, törpe, pláne homoszexuális orgyilkosai?), és persze még görcsös sem lehet, a píszí szándék sosem látszódhat ki a lazasága mögül.

Mindez magától értetődően a kigondolt karakteren és a színészen múlik. Volt egyszer a férfias, de gyengéd tekintetre is képes Connery, jött Roger Moore, aki még többet mosolygott, beszélt, már nemcsak felismerte a minőséget, hanem a playboy természetességével habzsolta, és mintha lágyabbra vette volna magát az Ügynököt is, akinek pedig gyilkolási engedélyét az ő korszakában sem vonták vissza. Azután pedig jönnek az elmúlt évtizedek nevei, Timothy Dalton, majd Pierce Brosnan. Új színeket adtak Bond személyiségéhez, de a lényeg, hogy a folyamat 2006-ig biztosan nem állt meg, 007-esnek egyre inkább illett halálosan komolyan harcolnia, ölnie, életveszélyből kitörnie, hogy azért finom karikatúrája is legyen önmagának. Egy akcióhős, aki úgy csinál, mintha a híres-neves James Bond lenne. A márka kezdte megölni magát a terméket: 007-est már alig lehetett komolyan venni, ráadásul hirtelen jó képességű profik igazi csődülete vette körül a moziban, Denevérembertől Lara Croftig, és akkor még az igazi, természetfeletti képességekkel bíró szuperhősökről nem is beszéltünk. És ezek a filmek nem csak a technikai görögtűz látványosságában jelentettek konkurenciát. Sokkal súlyosabb, hogy az új arcok frissebb és szellemes változatban lenyúlták magát a Bond személyiség-koktélt, benne a minőségszeretettel, a blazírt életmegvetéssel, a humorral, a keménység és puhaság játékos váltogatásával.

Amikor Daniel Craiget 2006-ban a producerek kiszemelték a feladatra, nyilván ráéreztek, hogy különben nincs tovább. Hogy még egy lépés a régi úton, és James Bondról már csakis paródiát lehet csinálni.

És persze közben más is történt: a világ felett valahogy beborult az ég. Talán bizony éppen annyira borult be, amennyire a hatvanas évek elején kiderült.

Akkor leváltotta a jó ízlésű angol titkosszolga az FBI örökké rosszkedvű, született-tahó film-noir ügynökeit, mostanra pedig a helyükbe lépett. Közben a filmek témája nagyjából ma is ugyanaz, mint rég, a helyszín is, néha még az ellenség is. És mégis ott a súlyos különbség: 2006 óta a történetekben egyre fontosabb szál az árulás. Odabent a kém-univerzum szívében, a brit titkosszolgálat, az MI6 gépezetében rohad valami. Vagyis államban és életformában egyszerre: a nyugati értékek anyaméhében. Az idei Égszakadás csak fölteszi az i-re a pontot: már maga Bond főnöke, M sem áll minden gyanú fölött. Ahol pedig örökös árulás van, ott örökös a magány is. A pókerarcú Bond, akinek a legutolsó epizódban a „feltámadás a hobbija” most már tényleg megmaradhat túlélő-, feltámadó- és gyilkológépnek. 

„Felrázva vagy keverve?” – kérdezi tőle készségesen a pincér elébe menve az Ügynök szállóigévé lett igényinek, amikor az legendás vodka-martiniját kéri. A válasz pedig durvább az egyszerű „mindegynél”, mivel hogy Bond magát a kérdést kéri ki magának: akit ma még ilyesmi érdekel – szégyellje magát.   

 

Hirsch Tibor szövege a Filmvilág 2012 novemberi számában jelent meg először.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr8415124380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

midnightcoder2 2019.09.20. 15:12:49

"ez a vörös veszély démonizálása"

Érdekes, náci veszély démonizálását még nemigen hallottam, pedig Hitlerék úgy 6 millió zsidót öltek meg a Holocaustban, míg a vörösök kezéhez úgy 60-120 millió körüli polgári áldozat vére tapadt.

Iván Rábaszov 2019.09.20. 19:15:58

@midnightcoder2: Miért nem mindjárt 1 milliárd? :)))))))))

Ursus Autor 2019.09.20. 19:26:48

Ian Fleming "Bond-karaktere" abszolút a hidegháború terméke. A figura minden elemében az 1960 és 1990 közti hidegháborús világ nyugat fölényét, dekadenciáját és szexizmusát tükrözi vissza. Magyarországon csak 1989-ben jelenhetett meg (A magányos ügynök), de onnantól folyamatosan érkeztek hozzánk a korábbi részek is.

Manapság a fő kihívás már leginkább az, hogy Bondot a fiatalabb korosztályok számára is érdekessé tegyék. Nem könnyű feladat, az biztos. Ám reméljük nem egy női Bondot választanak erre a célra. :)