Piedone, a zsaru – és ami a film mögött van

2019. július 19. 13:41 - filmvilág

piedone.jpg

Carlo Pedersoli, vagy ismertebb nevén Bud Spencer számos vidám, megható pillanatot szerzett mozinézők százezreinek a világon. Életműve során számos alkalommal bújt nyomozó bőrébe. Három sorozatban (a Piedone-tetralógia, az Óriás nyomozó és az Extralarge) is nyomozót alakított, aki olykor egyedül, olykor segítőtárssal küzd az alvilág sötét erői ellen. A Piedone, a zsarut, a tetralógia első darabját 1973-ban forgatták. Szinte nem telik el nyár anélkül, hogy valamelyik televízió le ne vetítené ezt a klasszikus alkotást, amelynek nemcsak főhőse, hanem rendezője, Stefano Vanzina, művésznevén Steno is legendás az olasz filmtörténetben. Piedone mára a nápolyi mentalitás és lokálpatrióta érzelem szimbóluma lett.

Írásomban abból a szempontból elemzem a Piedone, a zsarut, hogy milyen mértékben tükrözi a korabeli (1970-es évekbeli) nápolyi és olasz valóságot, vagyis túl a szórakozáson, mennyiben használható korforrásként.

Egy nápolyi és olasz hős

Az emberek mindig szívesen borzongtak a bűntényeken. A romantika óta az irodalom kedvelt hőse a detektív, akinek mintáját némi előzmény (Ernst Theodor Amadeus Hoffmann Scuderi kisasszonya) után az amerikai Edgar Allan Poe teremtette meg Dupin felügyelő alakjában, de kétségtelenül a legismertebb detektív Sherlock Holmes, az angol Arthur Conan Doyle hőse. A detektívek – Sherlock Holmes, Dupin, Hercule Poirot és társaik – elég hamar a filmvászonra léptek. A nyomozók az irodalomban és a moziban is különböző típusokat jelenítettek meg. A rendőrségnél dolgozó, hivatásszerű nyomozó mellett a magándetektívek és az amatőr detektívek is népszerűek voltak. Közös vonás, hogy valamennyien a bűn ellen harcolnak. A rendőrnyomozók munkáját olykor nemcsak az alvilág, hanem saját korrupt és/vagy túl bürokratikus fölötteseik is akadályozzák.

polip.jpg

Olaszország sokáig nem rendelkezett olyan rendőrnyomozó hőssel, mint a francia Maigret felügyelő vagy az amerikai Dick Tracy, akik már az 1940-es években kiléptek a mozivászonra (Columbo és más olasz nemzetiségű, de külföldi állampolgárságú nyomozók nem számítanak, hiszen ők nem az olasz állam rendőrségének kötelékében szolgálnak). Bár az 1950-es évektől olasz maffiafilmek készültek, ezek nem tekinthetők minden esetben klasszikus rendőrfilmeknek, több okból sem. Egyrészt nem mindig a nyomozó a főhős. Másrészt a főhős, ha rendőr vagy csendőr (pl. Mint a bagoly nappal), akkor csak sodródik, mint Bellodi kapitány, nem képes érvényt szerezni a jognak és igazságnak. A filmek néha reflektálnak arra a problémára is, amely az olasz egyesítésből fakadt: a rendőr vagy csendőr más régióból érkezik egy olyan közösségbe, ahol az egyének és kisközösségek nem tartják tiszteletben az „idegennek” érzett állam, a távoli Róma törvényeit, az államon kívül élnek, és a jog helyett saját becsületeszményük a mérce a társadalomban.

A rendőr, mint aktív, kezdeményező főhős tehát hiányzott az 1960-as évek olasz filmművészetében a korabeli amerikai, francia, angol filmekhez képest. Az olasz film szépen behozta lemaradását e téren, hiszen az elmúlt évtizedekben megismerkedhettünk olyan rendőrnyomozókkal (nem amatőrökkel tehát!), akik az új olasz rendpárti eszmény és hősiesség megtestesítői. Olyan személyekkel, mint a Polip sorozat hősies, bár kilátástalan maffiaellenes küzdelmet folytató felügyelői, Corrado Cattani, Davide Licata és Gianni Breda, majd az olasz film folytatta a sort Montalbano felügyelővel, Lorenzo Fabbrival, a Rex felügyelő olasz változatának főszereplőjével, valamint a velencei rendőrség felügyelőjével, Guido Brunettivel, továbbá a műkincstolvajokat üldöző nyomozókkal, akikről külön sorozat készült. Az újabb olasz rendőrfilmek – amerikai és német rokonaikhoz hasonlóan – sem kizárólag az agyi munkáról szólnak már: szorgalmasan robbantanak bennük, lőnek, lélegzetelállítóan verekednek (amelyhez képest a Piedone-féle pofozkodás már gyerekjáték), hőseik a maffia helyett már terroristákkal küzdenek, egyszóval felzárkóznak a korszellemhez.

piedone_poszter1.jpgKétségtelen, hogy a keményöklű, de érző szívű Rizzo felügyelő, azaz Piedone alakja volt az első olyan itáliai zsaru, aki popkulturális ikonná vált. A Piedone név telitalálat: egyszerre jelent olaszul „nagy lábút”, utalva Rizzo felügyelő lábméretére, másrészt neve a szlengben a zsarut is jelenti (egyébként angol megfelelője, a flat-foot is használatos a „zsaru” másodlagos értelemben). Ehhez persze kellett Bud Spencer is, aki ekkorra már hírnevet szerzett, nagyrészt a Terence Hill-lel közösen készült filmekkel, valamint szükségeltetett egy olyan környezet, amely a külföldieknek jellegzetesen „olaszos”, mintegy kicsiben magába sűríti az olaszokról szóló sztereotípiákat, ugyanakkor az olaszoknak is egzotikus.

Ha megfigyeljük, a krimi sajátossága, hogy a karakter mindig jellegzetes tájhoz kötődik. Hercule Poirot például a vidéki Angliához, Derrick Münchenhez. Egyszóval olyan tájhoz, amely az adott ország lakosai számára egyszerre hordozza a „különlegesség” és az „otthonosság” érzését. Nápoly műemlékei, történelmi tragédiákban gazdag múltja, romantikus természeti adottságai (a Nápolyi-öböl, a Vezúv), a sajátos, más olasz népesség számára nehezen érthető nápolyi dialektus miatt kiválóan alkalmas volt arra, hogy egzotikus helyszínt kínáljon az átlagos olasz néző számára. Ugyanakkor a külföldieknek a jellegzetes olasz tájat jelentette, ahogyan Itáliát külföldön elképzelik (tenger, hegy, napfény, zsúfolt utcák, nagy közterek, és életvidámság, zene, no és a leleményesség meg gyakorlatiasság, amelyet a véres századok kényszerítettek ki). Bud Spencer maga is Nápolyban született, eredeti anyanyelve a nápolyi dialektus. Így adta magát színhelyként az örök napfényben pompázó Nápoly, amely már a kora újkorban Európa legnépesebb városa volt, és hírhedt volt alvilágáról.

A szervezett bűnözés okai

A 20. századi szervezett bűnözésnek volt mire építkeznie Nápolyban, ahol a hódítók gyakori váltakozása miatt a közrend ingatag lábakon állt, és senki nem lehetett biztos holnapja felől. Erre a problémára válaszul alakult ki a camorra, amelynek eredete a középkor ködébe vész. A szicíliai maffia testvérszervezete, a sokak szerint szicíliai „testvérénél” is régibb és kegyetlenebb camorra, amely informálisan kezében tartotta a város egyes negyedeit, felelve a közrendért. 1799-ben pedig a több tízezer nápolyi munkakerülő csavargó egy emberként szállt szembe a francia ágyúkkal. 1848-ban és 1860 után a polgári politikusok kénytelenek voltak igénybe venni a camorra segítségét a rend fenntartásához. Így alakult ki az a helyzet, hogy „kéz kezet mos”: a rendőrség kénytelen volt elnézni a camorrát, hiszen a rendőrtisztviselők észak-olaszok voltak, vagyis idegenek, tehát a nápolyiak kevésbé engedelmeskedtek nekik, mint a bandafőnököknek.

piedone3.jpg

Nápolyt földrajzi fekvése is predesztinálta arra a logisztikai funkcióra, amelyet a szervezett bűnözésben betöltött: a Földközi-tenger medencéjének középpontjában fekszik, könnyen elérhető innen tengeri úton Szicília, Szardínia, Korzika, Elba szigete, a francia Riviéra és Észak-Olaszország, de akár Észak-Afrika is. Nem véletlen, hogy a Piedone, a zsaruban a kábítószer-kereskedelem a legnagyobb csapás, amely Nápolyt sújtja. A város földrajzi fekvése, a három kontinensről érkező hajókkal teli kikötője, no meg a mindig szép számmal található elégedetlen, másodvonalbeli bandavezérek (mint a filmbéli Ferdinando, a Báró) készsége miatt Nápoly kiválóan alkalmas volt a Közel-Kelet, Észak-Afrika, Közép- és Észak-Olaszország és Franciaország közötti kábítószer-forgalom elosztóhelyének szerepére. Joggal mondja Rizzo felügyelő a filmben, amikor vázolja a kábítószer megjelenésének következményeit a camorra tagjainak: „Idegyűlik majd az aljanépség [ti. a bűnözők] Afrikából, Amerikából és Európából. Annyi lesz a rendőr, mint a nyű. Ránk szabadítják az Interpolt.”

Rizzo, a nápolyi kikötői körzet kábítószerosztályának felügyelője a történet során nemhogy egy, de három ellenséggel kerül szembe: a piperkőc, szemtelen Ferdinandóval, a Báróval, a tekintélyes bandafőnökkel, Csonkakezűvel és a „marseille-i” néven emlegetett bűnszervezettel. Emellett a Milánóból érkező, és a déli tájon tapasztalatlan dr. Tabassi főfelügyelő akadékoskodása is hátráltatja a nyomozás során. Ő a tipikus észak-olasz bürokrata megtestesítője, aki hisz az állam hatalmában, miközben Rizzo tudja, hogy az államot nem becsülik a főfelügyelő környezetében. Egyrészt, mert korrupt, másrészt, mert Nápolyban az erőt becsülik, és az állam gyenge. Még a fasizmus sem volt képes átjárni a déli társadalmat, nemhogy az osztozkodó nagy pártokra alapult háború utáni olasz pártrendszer. Tabassi elődjét megtalálhatjuk a Mint a bagoly nappal csendőrkapitányának figurájában, aki szintén Északról (Parmából) kerül Délre (Szicíliába), egy ismeretlen terepre, azzal a különbséggel, hogy Bellodi kapitány naivabb és érzékenyebb alkat.

piedone_poszter.jpgRizzo érző szívű, a gyengék oldalán áll, szereti a gyerekeket, udvarias a nőkkel, elnéző a kétbalkezes piti bűnözőkkel, de van egy hibája: túl korán használja az öklét. Főnöke leginkább ezt kifogásolja. Noha Rizzo figyelmezteti, hogy ez nem Milánó vagy Róma, „itt a paragrafusokkal nem sokra megyünk”. Azt tisztelik, aki visszavág. És mivel a filmben szereplő bűnözők kegyetlenek, a néző nem is érzi túlzottnak, amikor a harag elönti Rizzót.

Emellett képet kaphatunk a politika, rendőrség és korrupció összefonódásából is: dr. Deribbis ügyvéd, a Báró védelmezője azt mondja Rizzónak: „a politika diktál, a rendőrség engedelmeskedik.” Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a későbbiek során kiderült, hogy a háború utáni olasz pártrendszer számos szereplőjét, köztük Giulio Andreotti kereszténydemokrata honvédelmi minisztert, majd miniszterelnököt és Bettino Craxi szocialista politikust, miniszterelnököt bizonyos szálak fűzték a szervezett bűnözéshez. Délen szinte törvényszerű volt, hogy az olasz pártok, amelyek Észak-bázisúak voltak, a helyi hatalmasságokra és klientúrájára támaszkodtak. Kikre is támaszkodhattak volna, ha a háború előtt, a fasizmus idején, és még korábban nem voltak jelen Délen. Ezek a kapcsolatok persze sokszor a maffiáig és camorráig vezettek. És persze a szervezett bűnözés megkérte a politikai támogatás árát: például a rendőrség „félrenézését”. Deribbis szavai jól kifejezték a valóságot.

Camorra kontra marseille-iek

A történet alapkonfliktusa, hogy a marseille-i banda betette a lábát Nápolyba, éppen a város fent vázolt előnyei miatt, és megkezdi a kábítószer terítését. A camorra, amely addig a várost uralta, két tűz közé kerül. Egyik oldalon a marseille-iek kezdik kiszorítani a camorrát, a másik oldalon pedig számolniuk kell azzal, amire Rizzo felügyelő figyelmeztet: a kábítószer maga után vonja a kegyetlen bűncselekményeket, a véres leszámolásokat, a családon belüli erőszakot, amely együttesen elvezet a rendőri tevékenység fokozódásához. Ezért mondhatja: „A camorra [a banda a magyar szinkronban] két pártra szakadt, és sok fiatal máris a marseille-ieket támogatja.” Egyébként a film magyarul szinkronizált változatában következetesen „bandának” fordítják a camorrát, nyilván arra gondolva, hogy a magyar néző ezt legalább érti.

De miért a marseille-iek és a melléjük állt camorra-tagok lettek a Piedone-film rosszfiúi? Marseille, akárcsak Nápoly, hírhedt volt az alvilágról. A 19. század végén már kialakult a szervezett bűnözés a városban, ugyanazon okok miatt, amelyek Nápolyt is a bűnözés fellegvárává tették. A franciák mellett a bevándorolt olasz és a korzikai bűnözők megvetették a lábukat, és a három fél leosztotta a piacot. A dél-franciaországi kikötőváros alvilága lefölözte az Európából Észak-Amerikába irányuló kábítószer-kereskedelem hasznát. Ám az 1960-as években egy maffiavezér, Tany Zampa véget vetett a fönnálló erőegyensúlynak, és brutális eszközökkel monopolizálta a bűnözést. Azok az olaszok, akik nem tartoztak a köréhez, kiszorultak a marseille-i alvilágból, és kénytelenek voltak új vadászterület után nézni. Így fölvették a kapcsolatot a nápolyiak azon részével, akik vevők voltak az új üzlet iránt. Ami már csak azért sem meglepő, mert a „marseille-iek” elődei a bevándorlással érkeztek, Nápolyból.

piedone1.jpg

A camorra régi, „konzervatív” vezetői ellenszenvvel figyelik a kábítószer terjedését, és árulónak tekintik azokat a „fiatalokat”, akik a marseille-iek mellé állnak. Míg a marseille-i alvilág már az 1920-as években rákapott a drogkereskedelemre, a camorra megmaradt a bűnözés hagyományos formáinál: a védelmi pénz szedésénél, a prostitúciónál, és különösen a háború után az ingatlan-panamákban való részvételnél. Nem véletlen, hogy a Piedone, a zsaru öreg bandafőnökei hevesen tagadják Rizzo előtt, hogy közük lenne a droghoz.

A kábítószer terjesztését, árusítását „becstelen”, „rangon aluli” tevékenységnek tekintik. Bármilyen furcsa, a camorra, akárcsak a szicíliai maffia, kényes a becsületére. Ahogyan a Corleone-filmben Don Guisto mondja: „a barátság olyan nekem, mint a templomi ostya”. A camorra vigyáz arra, hogy ha az állammal konfliktusba is kerül, ne kerüljön konfliktusba, legalábbis ne a felszínen, a család, a hagyomány és a vallás értékével (számos bűnöző bevetése előtt a szentek segítségéért folyamodott, és kimutatható a talizmánok, Mária-képek tisztelete nemcsak az olasz bűnszervezetekben, hanem Amerikába szakadt rokonaiknál is).

piedone2.jpg

Ellentétben az ingatlanügyekkel, a közmunkák kisajátításával, a szerencsejátékkal, amelyek alapvetően az államot károsítják meg (az államot, amelyet a nápolyiak idegennek tekintenek!), addig a drog a társadalom mélyebb szöveteiben fejti ki pusztító hatását. A camorra magát a családok védelmezőjének tekinti. Márpedig, ahogyan Rizzo mondja a fölöttesének, Tabassi főfelügyelőnek, a családok, az ifjúság kerül veszélybe az olcsó, könnyen megszerezhető kábítószer révén. Egy sajátos becsületbeli felfogás vezet ahhoz, hogy a camorra vállalja a Rizzo által fölkínált alkalmi szövetséget a közös ellenséggel szemben.

A Piedone, a zsaru nem egy thriller, vagy egy szokványos maffiafilm. Mindenekelőtt egy szórakoztató alkotás, amelynek mélyebb mondanivalója akkor nyilvánul meg, ha figyelembe vesszük a film készítésének idejét. Az 1970-es évek elején a szervezett bűnözés zenitjén volt Olaszországban, és a szélsőbaloldali terrorizmus meg az újfasiszta reneszánsz egyszerre érte a számos törésvonal által megosztott társadalmat. Bud Spencer Rizzót tartotta legkedvesebb karakterének, mert egyszerre olasz hazafi és nápolyi lokálpatrióta, aki a jó ügyért küzd, mindenekelőtt a gyerekek jövőjéért. Rizzo megőrzi a józan eszét abban az országban és városban, amely kezd elmerülni a korrupcióban és a bűnben. Igaz, talpraesett nápolyiként kénytelen esze, a leleményessége és barátai (Gennarino, a kedves tolvaj, Caputo brigadéros, Joe, az amerikai tengerész) mellett olykor az ökléhez folyamodni, hogy igazságot szolgáltasson. Ezt pedig olyan sikerrel tette, hogy Rizzo még háromszor visszatért a filmvászonra (Piedone Hongkongban, Piedone Afrikában és Piedone Egyiptomban), megnevettetve és nevelve a közönséget. 

Paár Ádám

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr914970482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cserny mster 2019.07.21. 09:45:35

- Maga olasz?
- Nem. Nápolyi.

arncht 2019.07.21. 14:22:41

Ez az elso resz joval komorabb, mint a kesobbi reszek, amik meg bud specneres mercevel is nehezen vehetoek komolyan. Napoly... epp olyan elhetetlen es borzaszto hely egy gyonyoru kornyezetben, mint 40-50 eve, sokminden nem valtozott. Azert a pizzaert big respect :)

octy 2019.07.21. 15:22:50

Az első részt én most már igazi kriminek tekintem, mert olvastam régebben, milyen volt a '70-es évek Olaszországa és úgy vélem, pontosan mutatja be. Szerintem krimiként megállja a helyét, a zene és a film egész hangulata is passzol. Korábban én is túl komornak véltem mert a Terence Hill-es közös filmek hangulatát vártam, de ettől a filmtől nem azt kell várni.
A maga nemében szerintem igen jól sikerült.

Fermentátor · http://fermentator.blog.hu/ 2019.07.21. 16:07:11

Azért így egészen más megvilágításba kerül a film. Eddig úgy gondoltam, egy könnyed, teljesen kitalált történet, mely csak amolyan vasárnap délelőtti szórakoztatásról szól. Innen nézve viszont szinte egy dokumentumfilm!
Köszi!

Fermentátor · http://fermentator.blog.hu/ 2019.07.21. 16:32:12

@Cserny mster: Ezt úgy is lehet, hogy a maga olasz helyett ez kekszet mondanak.
(Bocsi, nem bírtam ki...)

masada 2019.07.22. 07:46:01

Sajnos a film (ma már) messze jár a valóságtól. A camorra nem holmi romantikus szervezet, amely a nápolyi nép jótevője, hanem egy kegyetlen bűnbanda amely gyereket vesz fel a soraiba és kábítószerrel önti el a város. Naponta lőnek le vagy késelnek meg valakit. A fiatalkorúak baby gangént kezdik a pályát hogy majd egyszer a kukában végezzék. A camorra maga testesít meg minden rosszat ami Campagnia és Calabria tartományokat örökké nyomorban tartja.

Behajtó70 2019.07.22. 10:08:03

Sok elemzést olvastam már versekről, filmekről, színházi előadásokról, de ez mind közül az egyik legjobb! Köszönöm! Valódi hozzáadott értéke van.

Arcadian. 2019.07.22. 10:16:11

Piedon nem csak afféle nép hős, aki a gyengéket védelmezi, a rosszakat pedig megbünteti, hanem a becsületes rendőr megtestesítője egy olyan közegben, ahol virágzik a rendőri korrupció és ahol a Camorra kezében tartja még a hatóságokat is.

Kicsit helyrebillenti az emberek hitét a rendőrségben, hiszen Rizzo mindig a helyes úton jár és nem lehet megvásárolni. Amellett mindig győz. Gyerekkorom egyik nagy kedvence ez a190 centis 140 kilós behemót nyomozó. :)