Lángoló kereszt és fehér csuklya - A Ku-Klux-Klan a moziban

2019. június 14. 08:30 - filmvilág

nemzet_szuletese_2.jpg

A mozi mindig előszeretettel nyúlt témaként a szélsőséges szervezetekhez. Az amerikai demokrácia paradoxona, hogy intézményrendszere a legstabilabb a világon, ám a társadalomban időről időre olyan mozgalmak formálódtak ki, amelyek támadást intéztek az állam vagy a társadalom más csoportjai ellen. A föderalizmus, a hatalmi ágak szétválasztása, az erős elnöki hatalom biztosították az államrend stabilitását és védelmét szövetségi szinten, miközben regionálisan, a tagállamok szintjén a legelképesztőbb politikai irányzatok szerezhették meg a hatalmat. Az 1920-as évek nativista (bevándorlás-ellenes), antikommunista közegében például a Ku-Klux-Klan tagja két államban is beülhetett a kormányzói székbe

Tanulmányunkban a Klanról készült filmeket tekintjük át, a kezdetektől napjainkig, abból a nézőpontból, hogyan változott a Klan megítélése az amerikai moziban, és a rendezők milyen szociológiai rétegeket tekintettek a tipikus Klan-szimpatizánsoknak. Minden szélsőjobboldali mozgalom tevékenységének három szereplője van: a tettesek, az áldozatok és a szimpatizánsok. Jelen tanulmány inkább a tettesek és a szimpatizánsok, azaz Klan-tagok, és kevésbé a közismert áldozatok, a feketék oldaláról mutatja be a szervezet tevékenységét.

Egy gyilkos szervezet születése

Mi nem égetjük a keresztet, hanem világítunk vele.”
(Nathan B. Forest volt konföderációs tábornok, a Ku-Klux-Klan „Nagy Varázslója”)

Égő kereszt, fehér csuklyák. Amerikai filmek visszatérő elemei, amelyek az Egyesült Államok rettegett fajvédő szervezetét, a Ku-Klux-Klant ábrázolják. A Ku-Klux-Klan története több szakaszra tagolódik. Más volt némileg az 1865-ös Klan profilja, mint az 1915-ben újjáalapított szervezeté. Az 1865-ben alapított Klan a déli polgárháborúban harcoló konföderációs tisztek jenkiellenes mozgalmaként született meg.

csuklyasok1.jpg

Magyarországon a Ku-Klux-Klanról gyakran úgy beszélnek, mint fehér szupremácista, azaz fehér felsőbbrendűséget hirdető szervezetről, amely terrorizálta a fekete, katolikus és zsidó lakosságot. Amennyiben a Klan első nemzedékét (1865-1871) tekintjük, a szervezet terrorizmusa nemcsak a felszabadított feketék, hanem a „jenki”, azaz északi megszálló hatóságok, az Északról érkezett, a déli lakosság által „kalandornak” vagy „tarisznyásnak” (carpetbagger) csúfolt tisztviselők és a scalawag néven említett, a jenkikkel együttműködő déli fehérek ellen irányult. Délen a politikai ellentéthez a szívósan továbbélő vallási gyűlölet is társult. Mivel több bevándorló érkezett az északi országrészbe, mint az agrárius jellegű Délre, a vallási sokszínűség kevésbé volt megszokott a déli államokban. Így bármely más vallású egyén, főleg ha a gyűlölt Északról érkezett, az elmaradottabb déli agrárkörnyezetben könnyen kikiáltható volt bűnbaknak.

A fehér-angolszász-protestáns környezetben a feketék és a katolikus bevándorlók, főleg az 1840-es évektől nagy számban érkező írek és németek alkották a kijelölt ellenséget. Zsidókról eleinte szó sem volt (a polgárháborúban háromezer zsidó a déli konföderációs, hétezer zsidó vallású állampolgár az északi unionista sereg egyenruhájában harcolt, vagyis a lakóhely nagymértékben meghatározta a lojalitást), de az 1910-es évek vad antiszemita légkörében a zsidóellenesség is nagy szerepet kapott a második Klan ideológiájában. Igaz, ekkor már a Klan nemcsak Délen volt aktív, hanem meglepő módon az északi iparosodó körzetekben is. Az 1960-as években már – a „minden mindegy” alapon – az „árjamítosz”, a náci-kultusz is begyűrűzött a szervezet ideológiájába, nagyon messzire kanyarodva a Konföderáció emlékétől.

kkk.jpg

Mindennek fényében elég furcsa olvasni a Klan első, 1868-as deklarációját, amely a szervezet céljait abban foglalja össze, hogy „védelmezni a gyengét, az ártatlant és a védtelent a törvénytelen, erőszakos és brutális megaláztatásoktól, méltatlanságoktól és bántalmazásoktól”. Mindez azonban csak a vesztes Dél azon született fehér lakosaira vonatkozott, akik nem működtek együtt az északi hatóságokkal, nem tagjai a Republikánus Pártnak, nem vállaltak közhivatalt az északiak által kinevezett kormányzatokban. A Klan igyekezett elrettenteni minden déli lakost attól, hogy betartsa és betartassa az északi törvényeket, beleértve a rabszolgák és a „szegény fehérek” érdekében hozott gazdasági és oktatási reformokat. Gyilkosságok, lincselések sorát követték el feketék, déli fehérek, északi és déli republikánus tisztviselők, valamint a fehér és fekete farmerek összefogását hirdető farmerpolitikusok ellen, amíg 1871-ben Ulysses S. Grant elnök be nem tiltotta a Klant (bár időről időre a sajtó fölröppentett híreket a létezéséről).

Sajnálatos módon az a törekvés, hogy a fekete és fehér szegény földművesek fogjanak össze és közösen lépjenek fel a déli földbirtokosok és északi nagytőkések uralma ellen, beleütközött a déli angolszász, protestáns lakosság széles tömegének ellenállásába. A Konföderáció emlékével, a dicső „Vesztes ügy” könnypárás említésével a déli lokálpatrióták egy része eltéríthető volt az összefogástól. Ebben a kontextusban a felszabadított rabszolgák az északiak által kihasznált „hasznos idióták” vagy éppen a „gazemberek” szerepét játszották el.

kkk2.JPG

Másik oldalról az északi nagytőkések azzal riogatták a reformereket és a feketéket, hogy ha nem a korrupció hínárjába gabalyodott Republikánus Pártra szavaznak, azzal a legsötétebben reakciós, egykori rabszolgatartók mellett álló erőket segítik hatalomra. A mindkét oldalról kialakított „fortélyos félelem” megtette a hatását. Még olyan egykori reformerek is, mint a georgiai Tom E. Watson és a texasi James Harvey „Cyclone” Davis képviselők, akik valaha a feketék és fehérek összefogását hirdették, részt vettek az 1915-ös Klan megalapításában, Ők egy tévedés áldozatai lettek: számukra a szociális igazságosság a „fehér szegény” igazságosságát jelentette. Így érte Amerikát a mozi születése.

A Ku-Klux-Klan témájú amerikai filmek két típusát különböztethetjük meg: a kosztümös filmeket, amelyek a múltban játszódnak, és a kortárs alkotásokat, amelyek a jelent vagy félmúltat ábrázolják. A Klan megítélésében az 1950-es évek cezúrát jelentenek. Minél régebben készült egy film, annál inkább mentegeti a Klant, vagy legalábbis megosztja a felelősséget az északi és déli szereplők között. Az 1950-es évektől kezdve azonban a Klan határozottan negatív szereplő. Bár a tanulmány csak az amerikai filmes recepciót vizsgálja, érdemes megemlíteni, hogy az európai westernek (pl. a Django című italowestern) határozottan fajgyűlölő szervezetként mutatják be a Ku-Klux-Klant (igaz, a Djangóban nem derül ki egyértelműen a szervezet neve, de Jackson ezredes embereinek csuklyája utalás a Klanra), ami igaz is, ám nem derül ki az a történelmi, társadalmi kontextus, amelyben a Klan megszületett.

nemzet_szuletese2.jpg

Változatok egy témára I. Glória a csuklya körül

Az első film, amely a Ku-Klux-Klanról szólt, az Egy nemzet születése volt. Számos tanulmány elemezte ezt a filmet, amely sok rekordot fölállított az addigi filmek sorában, hiszen nem csupán az addigi leghosszabb film volt a maga több mint háromórás időtartamával, hanem az első amerikai polgárháborús alkotás, és az első olyan film, amelyet levetítettek a Fehér Házban. Számunkra David Wark Griffith alkotása csak annyiban érdekes most, hogy ez volt az első film, amely bemutatta a Ku-Klux-Klant. Griffith filmje édesapja, az egykori konföderációs tiszt visszaemlékezésein és egy volt Klan-tag, Thomas Dixon baptista lelkész és politikus két regényén (A Klántag, A leopárd pöttyei) alapul. Érhető módon nem szabad elfogulatlanságot várni az alkotástól.

Az összes fekete szereplő a Buck néven említett „erőszakos fekete” sztereotípiájának felel meg: durvák, kéjvágyók, részegesek, kegyetlenek. A fehér szereplők, különösen a déliek tiszták, kedvesek, ártatlanok. A feketék ábrázolása akarva-akaratlanul is leleplezi a korabeli Amerika rasszizmusát, hiszen nézők százezrei nevettek a fekete szereplők megleckéztetésén (egyébként a fekete szereplőket is feketére mázolt fehér színészek játszották). Talán sokat elárul az amerikai közéletről, hogy a történész végzettségű Woodrow Wilson elnök elismerően nyilatkozott a filmről, és egyáltalán nem kifogásolta a Klan pozitív beállítását. Wilson családi szocializációja miatt szintén rokonszenvezett a Dél ügyével.

A filmben Ben Cameron ezredes, a sztereotip „déli úriember” megalapítja a Klant. Egy este véletlenül tanúja lesz, amint fekete gyerekek kergetnek egy fehér kislányt. A lány lepedő alá bújik, majd amikor megmozdul, megrémíti a fekete lányokat. Cameron innen veszi a Klan fehér csuklyájának ötletét (korábban a rabszolgalázadások előkészülete idején előfordult, hogy a fekete rabszolgák fordították maguk céljára a szegény fehérek rettegését a kísértetektől. Tudták, hogy a protestáns prédikátorok által az ördöggel, szellemekkel és boszorkányokkal megijesztett egyszerű földművesek nem merik betenni a lábukat a mocsaras vidékre. Ezért a lázadást tervező rabszolgák gyakran itt tartották összejöveteleiket, és itt gyűjtötték a fegyvereket.)

Cameron megszervezi a Klant, amely először csak ijesztgeti a feketéket. Griffith felfedi a Klan-tagok egyik kedvelt trükkjét, a „vizes trükköt”: a Klan-tag szivacsot rejt a csuklyája alá, és inni kér a szegény feketétől, aki persze azt hiszi, hogy szellemmel van dolga (a Klan-tagok gyakran a háborúban elesett katonák szellemének mondták magukat). Ám bármennyi vizet hoz, a „szellem” még mindig szomjas. Végül a „szellem” elvágtat, mikorra megunja a tréfát. A viccek azonban hamar átfordultak erőszakos cselekményekbe. Amikor az egyik fekete legény, Gus meg akar szerezni egy fehér nőt, és szegény teremtést öngyilkosságba hajszolja, megindul a bosszúhadjárat: Gust elfogják és megölik. A film végén a Klan megmenti a fehéreket a fekete tömegtől.

A legdöbbenetesebb azonban alighanem a film vége, ahol a Klan fegyveresei gondoskodnak arról, hogy a választás napján a feketék otthon maradjanak. A fehér lepelbe burkolt, csuklyás lovasok a feketék kunyhói elé állnak, és pisztolyukkal visszatartják a szerencsétleneket. Az Egy nemzet születése az amerikai demokrácia körülményei közepette nyíltan dicsőítette az erőszakot, a bosszúállást, a könyörtelenséget, a „szemet szemért” elvet. Hősei feketéket ölnek (holott Gust csak részben terheli felelősség a fehér lány haláláért), az északiak választási korrupciójára pedig hasonlóan törvénytelen, sőt az északiakénál is brutálisabb eszközzel (a fekete választók fegyverrel fenyegetése, kunyhóikba visszazavarása) reagálnak. Mindezt az egyéni szabadságjogok egyik hazájában!

Csak a korabeli amerikai kultúrát jellemző középkorkultusszal és a misztika divatjával magyarázható, hogy a vad vidéken, sziklák között, erdőszélen holdvilágnál vágtató fehér csuklyás lovasok szimpátiát keltettek az északi mozinézők ezreiben is. Griffith filmje a Klan-tagokat úgy ábrázolta, mint az északiak által megalázott veszteseket, akik a fekete erőszakkal szemben kényszerűen lépnek az önbíráskodás útjára. 1915-ben a Klan újjáalakult, éppen a film hatására. Stílusosan éjszaka, a kietlen georgiai Stone Mountainen, fáklyák lobogó lángjának fényénél szerveződött meg az új Klan. A William Simmons önjelölt metodista prédikátor által celebrált boszorkányszombaton több neves politikus is jelen volt. Simmons a szertartást és a kellékeket Dixon könyveiből és az Egy nemzet születéséből merítette.

elfujta_a_szel.jpg

Az 1939-es Elfújta a szél, amely Margaret Mitchell regényéből készült, szintén hozzájárult a Konföderáció kultuszához. Mitchell, akárcsak Griffith, személyes emlékei, családi szocializációja miatt rokonszenvezett a Déllel. Bár a regényben elítélte a szélsőségeket – egyik oldalon a Ku-Klux-Klant, másik oldalon a korrupt carpetbagger-uralmat –, a háború utáni áldatlan állapotokért a felelősséget a telhetetlennek és kegyetlennek ábrázolt északiak, az őket kiszolgáló szegény déli fehérek és végül, de nem utolsósorban a volt rabszolgák nyakába varrta, és mindenben felmentette a végtelenül nagylelkűnek, jóságosnak és áldozatkésznek ábrázolt déli földbirtokos elitet.

A regény értékrendje szerint az előkelő déli arisztokrácia kifinomultsága, kultúrája a mérce a társadalomban. Az előkelő déli réteghez képest a szegény fehérek (mint a regénybeli Slatterék) hitványak, még a belső fekete szolgáknál is alábbvalók – naná, hogy Slatterék a jenki megszállókkal kollaborálnak, kizárólag az urak iránti rosszindulatból! A feketék esetében a becsületesség lényegében az uraik iránti lojalitás szinonimája. A regény mára reakciós értékrendje szerint tehát jó, ha az ember déli fehér, de még jobb, ha előkelő. Rossz, ha rabszolga, de ha az, legalább legyen hűséges az urához. Mitchell szinte már emberbaráti intézményként állítja be a rabszolgatartást, amely már a film bemutatásakor is heves bírálatokat váltott ki.

A filmből jó érzékkel kimaradt az a jelenet, hogy Scarlett szerelme, Ashley Wilkes és társai a Ku-Klux-Klan keretében leckéztetik meg a déli hölgyeket zaklató feketéket. Az akcióban résztvevők egytől egyig déli úriemberek, akik nem tűrhették a feketék atrocitásait. A filmben Rhett Butler furfangosan megmenti Ashley-t és társait az északi katonáktól. Az önbíráskodás hőstettnek ábrázolása ma már aligha lenne elfogadható egy érzelmes filmalkotástól. Az 1939-es Elfújta a szél e tekintetben megbocsátó volt a déli urakkal szemben.

A film határozottan különbséget tett, a regényt követve, a „jó” (értsd: lojális) feketék és a „rosszak” között (utóbbiak legnagyobb bűne, hogy hisznek a „jenkiknek”), valamint a déli fehéreken belül az „urak” és a „white trash” néven csúfolt fehér szegények között. Az Elfújta a szél, ellentétben a későbbi filmes alkotásokkal, a Ku-Klux-Klant úgy mutatta be, mint amely az előkelő urak önvédelmi köre, és nem pedig valami white trash által dominált mozgalom. Ez azért érdekes, mert a későbbi filmek (Lángoló Mississippi, Csuklyások) éppen a Ku-Klux-Klan-tagok alpári, útszéli stílusát, bumfordiságát és modortalanságát hangsúlyozzák.

nemzet_szuletese1_1.jpg

Változatok egy témára II. Ördögszarvak a csuklyán

Az 1950-60-as évek polgárjogi küzdelmeinek éveiben a Klan-kultusz ismét virágzott. Ekkor azonban a szövetségi állam már elég erős volt ahhoz, hogy kikényszerítse a törvénytiszteletet. A Klan elleni küzdelemben a popkultúrát is fölhasználták: Superman a háború idején a nácikat, most a Klan-tagokat ütötte-vágta. A legtöbb film, amely az 1960-as évek óta készült, azzal igyekezett hitelteleníteni a Klant, hogy tagjait tanulatlan, tahó kisvárosi férfiakként mutatta be. Mi sem állt távol az igazságtól! Valóban termékeny talajra hullt a fajvédő eszme a redneck rétegben, de mint minden mozgalom, a Klan sem nélkülözte az intellektuális vezetőréteget. Kormányzók, polgármesterek, országos és tagállami politikusok, papok is szép számmal vettek részt a Klanban, amely még az 1950-es években is félelmetes befolyással rendelkezett. A szervezet képes volt választások eredményét eldönteni, kihatva a helyi politikára. Ehhez képest valóban feltűnő, hogy a filmek jelentős része a Klan-tagokat a műveletlen szegény rétegekkel azonosítja, amivel akaratlanul is felmentik az elitet.

Az 1950-es évek óta készített filmek tipikus Klan-tagja a vidéki, kisvárosi, középkorú vagy idős férfi, aki általában az alsó középosztályhoz vagy a munkásosztályhoz tartozik. Lehet a Klan-tag fogadós, mint az Észak és Dél minisorozatban, kovács, mint a Jesse Lee bosszújában, benzinkutas, mint a Legjobb ellenségekben, de nem a szakmájuk az érdekes a filmesek számára: mondhatni, a valódi foglalkozásuk a „főállású” Klan-tagság. 10 filmet megvizsgálva érdekes mintát kaphatunk. A filmek 40%-ában (10 filmből 4-ben) láthatunk Klan-tag vagy -szimpatizáns seriffet és 30%-ában (azaz 3 filmben) Klan-tag vagy -szimpatizáns földbirtokost. A földbirtokosok motivációjában minden esetben meghatározó a polgárháború által okozott sokk és szenvedés, míg a szegény fehérek motivációjában ilyen finom árnyalatokkal nem bíbelődnek. A filmek 20%-ában (2 film) szerepelnek Klan-tag konföderációs veteránok, de ez persze csak a polgárháború utáni éveket illetően bír jelentőséggel, hiszen 1871 után negyvenöt évre a Klan – hivatalosan – szüneteltette tevékenységét. A veteránok motivációjában a fő szál a polgárháborús hős, Nathan B. Forrest példája. Mondhatni, ők elsősorban partizánként tekintenek magukra.

mississippi-burning1.jpg

A nők jellemzően alulreprezentáltak, szerepük kimerül abban, hogy a férjeiket várják vissza az éjszakai akciókról. E ponton érdemes megjegyezni azt is, hogy magát a Klant a filmek meglehetősen maszkulin és macsó szervezetként ábrázolják, a nők helyét a farmon vagy udvarházban jelölik ki. A filmek 30%-ában a nők szembefordulnak férjükkel, és átállnak a jogegyenlőség oldalára. Papokat valószínűleg szemérmességből nem ábrázolnak, hiszen ez kényes téma az amerikai filmeken, tekintettel a lakosság vallásos érzéseire (a második Klan alapítója önjelölt metodista prédikátor volt). Összességében látható, hogy foglalkozás és társadalmi állás szerint két nagy kör képviselteti magát: a relatíve szegény fehér rétegek, és azok, akik pozíciójuknál, hivataluknál, tekintélyüknél fogva befolyásos emberek, véleményvezérek a közösségükben (seriffek, földbirtokosok, helyi politikusok). Valószínűleg utóbbiak példája nagymértékben meghatározó a szűkebb lokális társadalomban.

Az ellenségképek közül a legmarkánsabb az afroamerikai. A terrorakció mind a 10 filmben elsősorban ellenük irányul, mint jól látható kisebbségek ellen. A filmek 20%-ában a Klan-tagok indiángyűlöletét is ábrázolják. Az alkotások 20%-ában a Klan-tagok gyűlölete helyi fehérek ellen irányul, akik valamilyen értelemben „normasértők” („négerbarátok”, abolicionisták, szocialisták stb.), egy filmben zsidók, egy alkotásban pedig az FBI, azaz a szövetségi állam is megjelenik ellenségként.

mississippi-burning.jpg

Az 1988-as Lángoló Mississippi igaz történeten alapul. Huszonnégy évvel korábban három polgárjogi aktivistát – egy feketét és két fehéret – meggyilkoltak Mississippi államban, egy csendes és látszólag nyugodt kisváros közelében. Két FBI ügynök érkezik a kisvárosba. Lassan kiderül, hogy a kisvárosban majdnem mindenki tudja, ki a gyilkos. A város vezetői barátságtalanul fogadják az FBI ügynököket, és a serifftől a fodrászig meg a háziasszonyokig konszenzus van abban, hogy ha a három fiatal kiállt a feketék jogaiért, akkor megérdemelték a sorsukat. Jellemző a seriff kérdése, amelyet Rupert Anderson nyomozóhoz intéz: „Meg akarják oldani helyettünk a niggerkérdést?” A film eloszlatja azt a mítoszt, hogy a Ku-Klux-Klan mindössze pár tucat huligán „lekapcsolásával” megoldható. Igaz, a filmbéli párfős gyilkos brigádot elfogják, és ezt az elférgesedett ágat levágják. De a lényeg, hogy a kisvárosi társadalom nem változik meg egyik napról a másikra.

A Ku-Klux-Klan-kérdés finom iróniával megjelenik a Forrest Gumpban is. Az Alabama államból származó Forrest keresztneve nyílt utalás Nathan B. Forrestre, a Klan vezetőjére, azaz Nagy Varázslójára. Forrest az amerikai film sztereotip Becsületes Vidéki Jófiúja, aki rácsodálkozik a társadalomra, de gyenge szellemi képességei miatt nem érti, mi zajlik körülötte. Déli származása folytán ő maga is megismeri az előítéletet, csak éppen azok részéről, akik minden déliben egy rasszistát látnak. A Fekete Párduc-vezér hosszan sorolja neki a feketéket ért jogtalanságokat, és csak beszél és beszél… de a mi főhősünk már nem figyel a szavaira, hanem csak szerelmére, Jennyre, akit annak baloldali barátja pofon vág! Forrest nekiesik a diákvezérnek, aki minden Vietnamot megjárt katonában egy „gyerekgyilkost” lát. Végül Forrestet és Jennyt kidobják a „Fekete Párduc-buliról”.

Az elmúlt évek filmjei (Django elszabadul, Jones szabad állam, A komornyik, Csuklyások) megidézik a Ku-Klux-Klant, ám talán a politikai korrektség miatt nem igazán foglalkoznak a résztvevők motivációival. Adottnak veszik a Klan-tagok rasszizmusát, és nem magyarázgatják szociológiai vagy szociálpszichológiai okokkal, talán attól félve, hogy minden magyarázat elvtelen mentegetésnek tűnhet. Nem készültek olyan mélyenszántó alkotások az utóbbi években, mint a Lángoló Mississippi, amely képes volt megidézni nemcsak az áldozatok érzéseit, hanem a tettesek és az őket bujtogató, támogató tágabb szimpatizánsi kör mozgatórugóit. Az új filmek nem foglalkoznak antropológiai vagy szociológiai alapossággal a Klan mögött álló lokális társadalommal. Olyan nincs, hogy emberek egyik napról a másikra „megőrülnek”, és rasszisták lesznek. Ez túl gyermeteg elképzelés.

A Dél rasszista örökségének vagy a polgárháború és északi megszállás okozta sokkhatásnak a fölemlegetése viszont nem ad kielégítő választ a jelenség minden elemére. Megmagyarázza, miért volt népszerű a Klan a déli agrárállamokban és a félig civilizálatlan Nyugaton, de nem magyarázza meg, miért vált népszerűvé az egykori győztesek leszármazottai körében, Északon (ez előtt a jelenség előtt már az Egy nemzet születése bemutatóján értetlenül álltak, és csak a mozgókép hatásmechanizmusával voltak képesek indokolni). Holott Észak iparosodottabb, urbánusabb világ volt, lakosai átlagosan műveltebbek, mint déli honfitársaik, több civil szerveződéssel, gazdagabb kultúrával, az individuális kiskapukeresés is csekélyebb mértékű volt, a közösségek nem hullottak darabjaira, tehát a szociológia tanulsága szerint ott a Klannak nem lehetett volna talaja. A déli white trash réteg hibáztatása leveszi a felelősséget az északi elit és középosztály válláról, és egyszerű bűnügyi kérdésre redukál egy sokszálú társadalmi kérdést.

Emellett a déli történelemre hivatkozó narratívának van egy veszélye, nevezetesen, hogy sokszor akaratlanul, művészi szándék nélkül belefut abba a szemléletbe, amelyet a maga idejében a Forrest Gump is karikírozott: egyfajta ellen-előítéletté válik. Ha minden déli és/vagy minden fehér egy potenciális rabszolgatartó, az nem tudományos magyarázat, hanem előítélet.

Új filmek

A Klan-filmek divatja a 2010-es években sem múlt el. Két fél-doku alkotás érdemel különös figyelmet. Egyik azért, mert az elmúlt évek legjobb filmszatírája, a másik azért, mert a Lángoló Mississippi óta a legmélyebbre megy a Klan-jelenség föltárásában

csuklyasok.jpg

A Csuklyások című film a Lángoló Mississippihez hasonlóan valós történeten alapul. Spike Lee alkotásának hőse, Ron Stallworth, a coloradói rendőrség fekete nyomozója beépül egy fekete szeparatista szervezetbe. Úgy gondolja, ha az egyik szélsőséges szervezetet képes volt kikémlelni, akkor a másik oldal titkait is képes felderíteni! Felhívja a Ku-Klux-Klan vezetőjét, és bizalmába férkőzik, hosszan sorolva, mennyire gyűlöli a feketéket, íreket, zsidókat, és az összes kisebbséget. A Klan-gyűléseken fehér, zsidó származású kollégája, Filip Zimmerman képviseli (akinek persze titkolnia kell zsidó mivoltát, hiszen a Klan-tagok legalább oly mértékben antiszemiták, mint amennyire feketeellenesek).

A Klan-vezér „America first” mondata erőltetetten aktualizáló, ráadásul tartalmát tekintve hamis, hiszen az „America first” egy befogadó, toleráns szállóige volt a 19. század végén: azt fejezte ki, hogy a bevándorlók számára Amerika az első, és minél előbb amerikaivá kell válniuk. A szállóige nem tett különbséget bevándorlók között, a katolikus és zsidó bevándorló éppúgy azonosulhatott vele, mint a protestáns, és a született amerikai fekete éppúgy magáénak vallhatta, mint a fehér. Az „America first” mondat tehát nem csupán fölösleges volt a film mondanivalója és cselekménye szempontjából, hanem visszás is: a Klan soha nem „America first”-ben gondolkodott, hanem egy etnikailag, vallásilag leszűkített Amerika-képben, amely legkevésbé sem fejezi ki a szállóige tartalmát. A mezei Klan-tagok motivációiról semmit nem tudunk meg, azon kívül, milyen mérhetetlenül gyűlölik a feketéket. A nyakkendős, öltönyös, pezsgőspoharat tartó Klan-vezér ügyesen manipulálja néhány vidéki redneck erőszakkultuszát, mindössze ennyiben merül ki a Klan tevékenysége. Jogosan bírálták a filmet azért, mert inkább görbe tükre a mai trumpi Amerikának, mintsem egy valós történet hű bemutatása vagy féldokumentarista alkotás.

the-best-of-enemies-.jpg

Egyetlen film készült, amely törekedett a maga teljességében bemutatni a Klant, minden szociálpszichológiai, kulturális antropológiai összetevőjével együtt. A legújabb, 2019-es alkotás a Legjobb ellenségek című film, amely az egykori Klan-vezér, C. P. Ellis és az emberjogi aktivista, Ann Atwater vitáját örökítette meg. Talán ez az egyetlen olyan film, amely valóban megpróbál magyarázatot adni a kérdésre, kik is a Klan-tagok, honnan érkeznek, mi mozgatja őket. Betekintést nyerhetünk C. P. Ellis családjába, valamint egy Klan-gyűlésre is. Az alkotás bemutatja mindkét oldal érveit. A két fél egymást is lassan megtanulja becsülni. Amikor Ellis kórházi ellátásra szoruló fiának szüksége lesz egy privát kórteremre, Atwater intézi el számára a külön szobát. Nem csupán ennek a segítségnyújtásnak köszönhetően, de a valódi Ellis megváltozott, és felülvizsgálta nézeteit.

A Klan sajnos hozzátartozik az amerikai történelemhez. Az 1950-60-as évek déli terrorjának hosszú árnyéka még nem múlt el, így várhatóan további filmek készülnek erről a témáról.  

Paár Ádám 

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5114887600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Bowman 2019.06.14. 11:52:02

Egy nemzet születése
Még a címét is ellopták a haladás bajnokai. A benne levő jelenetek a korabeli jegyzőkönyvek alapján készültek.

Alick 2019.06.15. 09:45:59

A végletes beállítás itt és ott is emlékeztet a Jud Süss-re... bár ha azon egy kicsit is elgondolkozik valaki, azért rájön hogy mindkét oldal idiótán viselkedett.

Fredddy 2019.06.15. 11:07:56

A KKK északi népszerűségében semmi csoda nincs: a felszabadult rabszolgák nagy része elhagyta Délt és a rohamosan fejlődő ország más részein próbált szerencsét. Sok néger cowboy is volt pl Nyugaton, de rengetegen özönlöttek a keleti part nagyvárosaiba, ahol a rohamosan fejlődő iparban kaptak munkát. Ez viszont nem tetszett a már ott élő munkásoknak, mert lenyomták a béreket, a vállalkozásbarátságot hangsúlyozó amerikai törvények pedig nem kedveznek az érdekeiket védő munkásoknak, így jobb híján maradt a KKK, mint érdekvédelmi szervezet.
(Később a történet még csúnyább fordulatot vett, az ipar jelentőségének visszaesésével, a gazdaság átalakulásával a 60-70-es években már nem volt szükség a néger munkásokra se, így kirúgták őket is, és így lett végtelen emberutánpótlása a gettókat uraló bűnöző bandáknak.)

Visceroid 2019.06.15. 12:20:53

"A század elején pozitív fény­törés­ben mutatták be a filmek a KKK-t, de a 60-as évekre ez megváltozott."

Akkor amikor a holokauszt is "kiderült". Micsoda véletlen egybeesések.

ArriMedes 2019.06.15. 19:23:39

@David Bowman:

nem, torzított az rendesen. más kérdés hogy tényleg voltak olyan feketék is, csak hát ezt a progresszívek nem szeretik hallani. ahogy nyilván a déli-északi white trash a hibás mindenért, az értelmiségi elit nem, a feketék mindegyike is ártatlan...hogyne.

Keresztény szellemiségű luxuskurva 2019.06.15. 22:18:48

Visceroid, akkor holokauszt nem volt, de jó lett volna, ha lett volna?