Gaspar Noé: Eksztázis - Stílusos fetrengés

2019. március 07. 08:52 - filmvilág

eksztazis.jpg

A francia provokatőr mindig ugyanazt a filmet forgatja le, most is a virtuóz formakezelésben találja meg magát. 

Húsz évvel ezelőtti nagyjátékfilmes bemutatkozása, az Egy mindenki ellen óta Gaspar Noé provokációban és botránykeltésben utazik. A debütfilm címe szerzői program és önbeteljesítő jóslat egyben: a kétezres években a francia horror felfutását hozó, de a művészfilmes piaccal is szoros kapcsolatokat ápoló „új extrémizmus” előbb beérte, majd lecsengésével ismét magára hagyta Noét, aki 2018-ban is ugyanazokkal az eszközökkel és ambíciókkal dolgozik, mint pályakezdőként. Noé volna az idősödő férfi, aki ottfelejtette magát a szórakozóhely táncparkettjén, vagy ellenkezőleg: ő csinálná a bulit, ahová a fiatalok is be-benéznek? A kellemetlen és a tiszteletreméltó opció között az dönt, mennyire jó az aktuális filmje.

A partimetafora azért tűnik helytállónak, mert az Eksztázis is egy fergetegesen induló, majd nagyon hamar rémálomba forduló buli történetét meséli el. A baljós felütésben vérző ember vonszolja magát a hóban, a főcím után viszont hosszú, dokumentumszerű inzertek következnek. Táncosok nyilatkoznak arról egy meghallgatáson, miért választották a szakmájukat, hogyan képzelik el az életüket, mit tennének meg az érvényesülésért (fenyegető spoiler: nagyjából mindent). Körülöttük a kilencvenes évek popkultúrájának emblémái, kultfilmek videókazettán, jelezve, hogy Noé saját fiatalságának éveibe helyezi a történetet. A videós bejátszások lényege, ahogy az ezután induló, véget nem érő bulijeleneteké is, a túlzás: Noé olyan sokáig beszélteti a figuráit, amíg őszinte monológjaik unalmas hablatyolásnak nem tűnnek. Később a táncpróbát követő bulin vitatják meg, ki kit dugna meg a társulatból. A párbeszédek hosszúak és laposak, Noé drámai sűrítés helyett inkább kilopja a feszültséget az izgalmasan induló szituációkból is, felidézve a rossz drogos trip élményét, ami a zsizsegő indítás után hamar fárasztóvá, repetitívvé és lidércnyomásszerűvé válik.

A konfliktust az okozza, hogy valaki kábítószert tesz a sangríába, a táncosok pedig vérmérsékletüknek és fogyasztásuknak megfelelően vetkőznek ki magukból, míg végül magukra és egymásra is életveszélyessé nem válnak. A stílus ismerős a Visszafordíthatatlanból vagy a Hirtelen az ürességből: monoton elektronikus zenére lüktető, pulzáló, vörös szűrővel felvett képek, a hősökre záruló, klausztrofób terek és bonyolult koreográfiákat megvalósító, lenyűgöző, „folyékony” hosszúbeállítások. Noé formaérzéke cseppet sem kopott, a nyitány virtuóz felső gépállású kameramozgása, a lenyűgöző táncbetétek (koreográfus: Nina McNeely) és a helyszíneket vágás nélkül körbejáró snittek tesznek róla, hogy a másfél órás film vizuálisan mindvégig izgalmas maradjon. A sablonokból felépített, ráadásul kifejezetten ellenszenvesre hangolt karakterek sorsa viszont jóformán teljesen érdektelen. Első két filmjében Noé éppen azzal borzolta a kedélyeket, hogy nézőjét előbb a vérfertőző hentes, majd a megerőszakolt nő főhőseivel késztette radikális azonosulásra, újabb munkáiban azonban egyre határozottabban veti el az azonosulásra hívó figurákat. A Hirtelen az üresség szubjektív képalkotóvá stilizált, de testetlen hőse ugyanúgy távol maradt, mint a Love szexfilmsztárrá butított lepedőakrobatája és az Eksztázis LSD-mámorban fetrengő társulatának tagjai. Emiatt az új film drogos pokoljárása inkább tűnik nagyszabású és antropológiai távolságtartással kezelt emberkísérletnek, mint a „veled is megtörténhet” figyelmeztetését hordozó drugsploitation-mentalitás örökösének.

Noha végül megtudjuk, ki csempészett drogot az italba, a tettes kiléte valójában lényegtelen. A kábítószeres őrjöngést isteni közbeavatkozás okozza, az isten pedig – ki más? – Gaspar Noé, aki újfent alkalmat teremtett rá, hogy megvalósítsa formai játékait. Ha a hősök eltompult tudatú ösztönlények, akkor az sem különösebben fontos kérdés, mi lesz velük. A nézőnek kínált lehetőség a lélegzetelállító, de kongóan üresnek tűnő vizualitás megfigyelése, a képek érzéki letapogatása. Ez sem kevés, csak önismétlő; mindenki eldöntheti, vágyik-e erre a tripre.

Kránicz Bence

Az Eksztázist április 11-én mutatják be a magyar mozik, de a Frankofón Filmnapokon is látható március 7-én a Puskin moziban 20:00-tól.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr2814675109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.