Az eltűnt idő nyomában - True Detective S03

2019. február 28. 15:29 - Huber Zoltán

true_detective4.jpg

A True Detective harmadik évada az átlagosnál jóval intenzívebb figyelmet kíván a nézőtől, de a befektetett energiánkat és türelmünket egy lélegzetelállító rejtéllyel hálálja meg. Nic Pizzolatto impozáns narratív építményében az az igazán lenyűgöző, hogy a kész válaszok helyett nyugtalanító kérdéseket szegez nekünk. Innen nézve maximálisan hálásak lehetünk a túlgondolt második évad kilengésének, hiszen az első felvonás túlhabzó sikere után a törvényszerű fanyalgás mintha visszalökte volna az írót a kezdőpontra, ahonnan ezúttal egyértelműen tovább tudott lépni. Felületesen szemlélve az új sztori tulajdonképpen az első variációja és finom továbbgondolása, földszagú, rozsdás helyszínekkel, egy inkább csak lokális hírértékű bűnténnyel és újabb aprólékosan árnyalt karakterekkel. Közelebb lépve persze hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a hangsúlyok ezúttal azért máshol vannak, mint korábban.

Az eltűnt kislány és a meggyilkolt kisfiú esete azért igazán formabontó, mert az évtizedeken átívelő nyomozás legfőbb drámája, hogy a két rendőr képtelen megoldatlanul hagyni az ügyet. A krimikben mindez általában fordítva szokott történni: a megszállott nyomozó addig kutakodik, míg végül összerakja az esetet, megnyugvást hozva az érintetteknek és persze önmagának is. Pizzolatto azonban megfordítja a dolgot, és azt járja körbe, ahogyan a bűntény szép lassan mindent felzabál maga körül. A hajszolt megoldás nemcsak az áldozatok és a nyomozók emberi kapcsolatait mérgezi, de a jövőjüket is determinálja. Mint egy láthatatlanul izzó, mégis feltartóztathatatlanul terjedő tűz, amiben akár minden megsemmisülhet.

true_detective2.jpeg

A három idősík használata és folyamatos egymásra játszása pontosan illeszkedik az első évadban megismert időfelfogáshoz. Rust Cohle híressé vált eszmefuttatásai a körkörös időről ebben a történetben új értelmet nyernek, hőseink ugyanis háromszor futnak neki ugyanannak a nyomozásnak, és bár a megfejtés végig az orruk előtt van, mégsem képesek megnyugtatóan megragadni azt. Az újabb True Detective különös érdekessége, hogy nagyjából az évad kétharmadánál már pontosan tudjuk, mi történt a gyerekekkel. A rejtélyt így nem az egykori események pontos rekonstrukciója, hanem a szereplők homályban maradó életeseményei, az idősíkok közötti hézagok, a múlt és jövő sötétsége jelentik.

Pizzolatto nem krimit, hanem olyan karakterdrámát ír, ahol maga a bűntény katalizátorként funkcionál. Az összességében nyolc és fél órás játékidő a szereplőket járja körbe, és ismétlődően vizsgálja, miként hat rájuk egy életen átívelő trauma. Aki tehát nagy nyomozós megfejtésekre, látványos összeütközésekre vagy szájtátós epizódvégi fordulatokra számít, igen hamar csalódni fog. Az évad szándékosan lassan építkezik, és látszólag alig halad előre, de ezt pontosan azért teszi, mert ugyanez történik a karakterekkel is. Ezzel a módszerrel viszont olyan közeli nézőpontból figyelhetjük őket, hogy szép lassan feltárulnak előttünk a legbelsőbb titkaik. Aki vevő az ilyesmire, az néhány epizód után azon kapja magát, hogy a nyomozás helyett egyre inkább az hozza lázba, amikor a két főhős csendben autózik vagy egy rozoga kerti asztal mellett iszogat.

true_detective3.jpg

Mindezek fényében nyilván nem meglepő, hogy rengeteg minden múlik a színészeken, de a True Detective ezen a fronton ezúttal sem vall kudarcot. Ha valaki eddig nem értette volna, mi ez a nagy felhajtás Mahershala Ali körül, annak itt a csattanós válasz. Ali nemcsak tökéletesen oldja meg a három eltérő életkor színészi kihívásait, de szinte eszköztelenül, visszafogottan játszva is képes megvillantani a karakter félelmetes mélységeit. Sokáig valósággal uralja a képernyőt, de a társa szerepében Stephen Dorff gyorsan felnő mellé és egy hasonlóan összetett, izgalmasan ellentmondásos karakterré válik. Bár az új évadot most sem egyetlen rendező jegyzi, ismét sikerült egy egységesen markáns világot teremteni. A hírhedt Ozark hegység zöldes szürkeségét a belső terek barnás sárga színei egészítik ki, de az operatőri munka mellett az erős főcím és a zenei aláfestés is pontosan illeszkedik a meditatív, befelé forduló szemlélődés néhol kissé misztikus hangulatához. A hangsúlyok ugyan folyamatosan tolódnak, azaz a család, a közösség tragédiája után egyre inkább a két nyomozóra fókuszálunk, a kimért tempó sehol sem bicsaklik meg.

Az alkotók nagy teljesítménye, hogy nem kell külön felhívniuk a figyelmet az idősíkok váltásaira, mégis mindig pontosan tudjuk, hol járunk éppen. A hivalkodó kormeghatározás helyett a tárgyi környezettel, a ruhákkal és frizurákkal jelzik az adott évtizedet, illetve a jelenben látványosan megöregítik a karaktereket. Ez utóbbi általában kockázatos vállalás, mert a felvitt ráncok ritkán sikerülnek hitelesen, de a dolog itt (nem kis részben a színészeknek köszönhetően) tökéletesen működik. Az idősíkok közötti akadálytalan és természetes átjárás azért elengedhetetlenül fontos, mert a sztori legbelső lényegéhez tartozik. A múlt állandóan ott lappang a jelenben, és a múltban is feltűnik a jövő, amit a sorozat néhol egészen borzongató vizuális megoldásokkal is kihangsúlyoz.

true_detective1.jpeg

Nem véletlen, hogy már megint az időnél lyukadunk ki, akárhonnan is futunk ugyanis neki, a harmadik évad középpontjában az időbe vetett ember áll. Elég csak végigböngésznünk az egyes epizódok címeit, szereplőink az életüket alapjaiban meghatározó eseményekkel, az őket kísértő szellemekkel, a saját rögeszméikkel harcolnak. Át akarják venni a saját történetük feletti irányítást, amihez ismerniük kell a kezdetet és ki kell választaniuk a megfelelő befejezést. Mindez felfogható persze ügyes írói metagesztusként is, de ott lappang benne egy nagyon is komoly sorsfilozófia.

A friss évad korántsem kérkedik vele, és nem adja direkten a szereplők szájába, de igen súlyos dilemmákat pendít meg. A saját történetünket újra és újra el kell mesélnünk, de el is kell engedünk: a cselekmény lehengerlő végkifejlete (illetve a zavarba ejtően erős utolsó képe) a maga különös módján ezt a nagy paradoxont oldja fel. A főszereplőket úgy engedjük el, hogy magunknak kell megválaszolnunk azt a kérdést, az általuk választott befejezés vajon megnyugtató-e? Ez ráadásul rögtön két kérdés egyben, mert ami esetleg a megfelelő nyugvópont lehet nekik, az felkavarhat minket, illetve fordítva. A lezárás éppen ezért lesz katarktikus, mert kizökkent, újabb választásokat kínál fel és még sokáig velünk marad.

A finálé ismeretében ráadásul akaratlanul is pont abban a helyzetben találjuk magunkat, amiben a nyomozók, azaz fejben újra és újra nekifutunk a korábbiaknak. A végefőcím közben önkéntelenül elkezdjük a korábbiak felülvizsgálatát, és hirtelen más megvilágításba kerülnek vagy értelmet nyernek addig kevésbé lényegtelennek tartott történések, mondatok. Ez pedig törvényszerűen az újranézés vágyával jár együtt, ami nemcsak az évad erényeit bizonyítja, de ironikus módon az a bizonyos kígyó is a saját farkába harap.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr4214659461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fülesboci 2019.03.02. 16:59:33

Kegyetlen jó évad, egyet értek.

level42 2019.03.02. 21:57:52

Ez a 3. évad egy nagy rakás.... csalódás volt.