Őket is anya szülte - Terrorizmus a filmvásznon

2019. február 11. 17:00 - filmvilág


der_baader_meinhof_komplex.jpg

Sok film idézi meg a terrorizmus témáját. Magyarországon ez a téma jórészt hiányzik a filmes repertoárból, ami nem annyira a terrorista hagyományok hiányának tudható be – Magyarországon is jelen volt a politikai terrorizmus 1919-1920-ban –, mint inkább a magyar filmesek ódzkodásának a felkavaró témától. Nyugati filmeken gyakori téma a terrorista szervezetek belső életének ábrázolása, és ne csak a pőrén szórakoztató akciófilmekre gondoljunk, hanem a nem direkten moralizáló, kritikai hangvételű szerzői filmekre és drámai alkotásokra is.

Terrorizmus-történelem dióhéjban

A terrorizmus tulajdonképpen egyidős az emberiséggel. Hogy ki volt az első terrorista, annak meghatározása éppolyan lehetetlen, mint annak eldöntése, hol vált el egymástól a terrorista és a gerilla karaktere.

Mindig voltak olyan személyek, akik merénylettel kívántak megszabadulni a hatalmat gyakorlóktól. A terrorista jelzőt először a francia forradalom idején használták, azokra a forradalmárokra, akik a köztársaság vélt és valós ellenségeivel szembeni kíméletlenséget propagálták. „Vörösterrornak” nevezték az 1793-as vendée-i mészárlásokat (utalva a vörösre, a forradalom színére), majd 1815-ben megszületett ennek ellenforradalmi párja, a „fehérterror” (utalva a fehér Bourbon-liliomos lobogóra). Ma is e neveken emlegetik a forradalmi és ellenforradalmi erőszakot.

A 19. század alapvetően hozzájárult a modern értelemben vett terrorizmus megszületéséhez. Itália tekinthető a terrorizmus egyik hazájának: a carbonarik célja Itália egyesítése volt, és e cél érdekében a felkeléstől a magányos merényletig minden eszközt megengedhetőnek tartottak (egy tagjuk, Felice Orsini sikertelen merényletet követett el III. Napóleon ellen, hogy a francia császárt emlékeztesse ígéretére, miszerint felszabadítja Itáliát). Velük szemben szerveződött meg a Nápolyi Királyságban és a Pápai Államban egy ellenforradalmi, ultrakatolikus mozgalom, a Sanfedisti (teljes nevén a Szent Hit Hadserege), amely terrorista eszközzel harcolt az olasz liberálisok és carbonarik ellen, megfogadva, hogy megvédelmezi a pápa és a nápolyi dinasztia trónját, és írmagostul kiirtja a liberálisok „szektáját”. A legenda szerint merényleteikhez megszentelt tőrt használtak, melynek markolatába egybefonódó SF monogramot vésték.

der_baader_meinhof_komplex1.jpg

A század végén számos anarchista követett el merényletet koronás fők, köztársasági elnökök és miniszterek ellen, azzal a céllal, hogy felrázzák a társadalmat, és meggyengítsék az államot. Anarchista, vagy magát legalábbis anarchistának valló merénylő áldozata lett egyebek mellett egy osztrák császárné (Erzsébet), egy olasz király (I. Umberto), egy francia köztársasági elnök (Sadi Carnot) és egy amerikai elnök (William McKinley), valamint számos politikus és rendőr is. Az anarchisták többsége nem ilyen eszközöktől várta a hatalomellenesség elfogadtatását, csak egy kisebbség támogatta a merényleteket.

Oroszországban, a klasszikus terrorizmus másik szülőhazájában szintén véres akciók jelezték az elégedetlenséget. 1881-ben maga a cár, II. Sándor vált a sokadik ellene szervezett merénylet áldozatává. Az 1901-ben párttá alakult eszer (szociálforradalmár) irányzat bevett fegyvere volt a merénylet cári tisztviselők, miniszterek ellen, sőt 1911-ben Sztolipin miniszterelnököt is sikerült pisztolycsővégre kapniuk. A baloldali forradalmi akciók persze mozgásba hozták a másik oldalt is, és válaszul megszületett a jobboldali, cárhoz lojális, soviniszta, egyúttal pedig antiszemita terrorizmus, az ún. feketeszázak mozgalma. Terrorizmusnak kell tekintenünk egyes népcsoportok tudatos megfélemlítését is (pl. a zsidók elleni pogromok, az Amerikában nagy hagyománnyal bíró lincselések feketék, katolikusok és bevándorlók ellen stb.).

A terrorizmus, amennyiben nem maga az államhatalom szervezi, általában a gyengék fegyvere: annak beismerése, hogy az adott politikai irányzat sem politikai eszközökkel, sem reformokkal nem képes eredményt elérni, és egy társadalmat megmozgató forradalomnak sincs esélye. A politikai rendszer stabilitása, mozdíthatatlansága és a társadalmi támogatás hiánya esetén csak az erőszak marad azoknak, akik mindenáron változást akarnak elérni. A terrorizmus így azokra jelenti a legnagyobb veszélyt, akikre hivatkozva alkalmazzák. Magányos merénylők akciói arra alkalmasak, hogy kiprovokálják a visszacsapást az államhatalom részéről, és ez a visszacsapás a merénylők csoportjánál szélesebb társadalmi kört érint. Így beindul a megtorlás-ellenmegtorlás spirál. Nem kevés terrorszervezet (pl. a Vörös Hadsereg Frakció) célja pontosan ennek a megtorlásnak a kiprovokálása volt.

Az 1960-70-es évek tekinthetők a terrorizmus másodvirágzásának Nyugat-Európában. Az északír IRA, a baszk ETA, a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció, az olasz Vörös Brigádok, a francia Direkt Akció és a japán Vörös Hadsereg támadásaitól volt visszhangos a kor sajtója. A terroristák az 1970-es években kaptak rá a repülőgép-eltérítésre. A terroristák támadásának középpontjában ekkoriban még a hatalom reprezentánsai, valamint az állami erőszakszervezetek álltak. Az 1990-es években már eljutottunk odáig, hogy a terroristák civil célpontokra vadásztak, és végül a csúcspont vagy inkább mélypont az Iszlám Állam kiliasztikus terrorja manapság.

nemzet_szuletese_1.jpg

A terrorizmus témája régóta a filmesek érdeklődésének középpontjában áll, és, ami számunkra tanulságos, korántsem csak elítélően. A filmkészítők jó része képes árnyaltan és kellő empátiával közelíteni ehhez a kényes témához, oly módon, hogy a terroristák motivációinak bemutatásakor egyéni történeteket dolgoznak fel, vagyis alulnézetből ábrázolják a terrorista mozgalmakat. Az első alkotás, amely egy terrorszervezet életébe enged bepillantást, bármily hihetetlen, 1915-ből való. David L. Griffith filmje, az Egy nemzet születése (1915) a Ku-Klux-Klan születésének idejébe vezet. A film pozitívan viszonyul a Klánhoz, amelyre magyarázatot ad, hogy Griffith családi vonatkozása miatt a Dél ügyével szimpatizált. Ez a film történelemformáló hatással bírt: a mozivásznon látott szertartások, ál-szabadkőműves, okkultista szimbólumok annyira lenyűgöztek a közönség soraiban egy William Simmons nevű metodista lelkipásztort, hogy 1915-ben újjáalakította a szervezetet.

A terrorizmus témája leginkább mégis a 20. század második felében nyújtott kiapadhatatlan forrást a filmeseknek. Legnépszerűbb az IRA volt, hiszen az északír terrorszervezet történetét számos angol és amerikai filmben feldolgozták: Ima egy haldoklóért (1987), Férfias játékok (1992), Síró játék (1992), Őt is anya szülte (1996), Az ördög maga (1997), IRA - Sétáló hullák (2008). Nem csoda, hogy ennyi film született, hiszen az IRA-kérdést és az északír válságot a brit rendezők nemzeti lelkiismereti kérdésként kezelték. Az amerikai rendezők választását pedig befolyásolta, hogy több mint 35 millió ír gyökerű amerikai révén az Egyesült Államok is érintett volt a brit-ír viszályban. A filmek angol nyelvűsége aztán széles körben népszerűsítette az IRA-témát. De készültek filmek más terrorszervezetekről is. Megjelent mozgóképen az ETA (El lobo- A farkas, a 211-es cella), a Fekete Szeptember (München), a Vörös Brigádok (Jó reggelt, éjszaka!, Az Aldo Moro-ügy), a RAF (A harmadik generáció, Németország ősszel, Baader-Meinhof, A Baader-Meinhof ügy), a Fényes Ösvény (Táncos a házban), de még a 19. század végi amerikai munkásmozgalom terrorista szárnya, a Molly Maguires is (A Molly Maguires).

ferfias_jatekok.jpg

Az olvasatok sokszínűsége

A filmek többsége, főleg az európai készítésűek, tartózkodnak attól, hogy a terroristákat kizárólag ördögien gonosz, kegyetlen és irracionálisan elvetemült figurákként ábrázolják. Gyakran mutatják be a terroristák emberi arcát, oly módon, hogy terrorista és áldozata között afféle partnerség alakul ki. Még a leginkább kommersz akciófilm jellegű Férfias játékok sem mutatja be egyoldalúan az IRA-t, hiszen az IRA-vezér maga adja át a film volt CIA ügynök főhősének, Jack Ryannek az információt arról a kis ultraradikális, IRA-ból kiszakadó csoportról, amely megkísérelte Ryan lányának megölését. Még itt, ebben a filmben is van egy erkölcsi határ, amelyet a terrorszervezet vezetője kizár: a gyerek tabu! Ezt a szabályt hágja át az IRA-ból kiváló szekta jellegű fegyveres banda, amely persze meg is fizet a film végére. Mindazonáltal erősen érezhető a filmen a tipikusan amerikai hozzáállás, a „terrorista=gonosztevő” képlet, és ezen az ír kocsmában kedélyesen sörözgető, népzenét hallgató IRA-vezér sem segít, aki hithű katolikusként imádkozik Ryan lányának felépüléséért.

Ami előremutató a filmben: nem titkolja, hogy olykor, furcsa módon, kialakulhat szimpátia, sőt egyfajta szövetség a hivatalos irányvonalat tartó terrorista szervezet és a törvény embere között. A Síró játék című filmben Fergus, az IRA fegyverese elrabolja a brit hadsereg egyik, színesbőrű katonáját. Túsz és fogva tartója rádöbbennek, hogy ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket, ugyanaz az örömük és bánatuk, és kialakul a szimpátia közöttük. A sikertelen túszszabadító akció során meghal a katona, és Fergus társai is, Fergus pedig egyedül marad emlékeivel. Ráadásul az IRA is a nyomába ered, mert őt okolják az akció sikertelenségéért és társai haláláért.

siro_jatek.jpg

A másik jellemző eset, amikor a törvény embere és a terrorista közötti viszony oly módon alakul, hogy erkölcsileg a terrorista kerül az államhatalom képviselője fölé. Az egyik legmélyebb terrorista-film az El lobo- A farkas, amely pontosan bemutatja a hatalom és erőszakszervezetek mechanizmusát. A Franco-rezsim végnapjaiban Txema Loygorri, az idealista baszk hazafi az ETA erőszakos módszereitől elundorodva kész lenne együttműködni a spanyol titkosszolgálattal. A spanyol titkosrendőrség felügyelője elhiteti vele, hogy többet használ a baszk ügynek, ha besúgóként segíti őket. A felügyelő Txema idealizmusára épít, és meggyőzi, hogy az ETA valójában a baszk érdekkel ellentétesen cselekszik: a véres merényletek nem közelebb, hanem távolabb viszik Baszkföldet az autonómiától, és a „közös hazát”, Spanyolországot a demokráciától. Mindehhez tudni kell, hogy ekkoriban a spanyol baloldal még hősöknek, afféle hobsbawmi „társadalmi banditáknak” tekintette az ETA-sokat, hiszen azok a Franco-rezsim ellen harcoltak. Ráadásul az első ETA-generáció még vigyázott arra, hogy civilek ne essenek áldozatul az akcióiknak. (Természetesen ez nem menti az eszközt, hiszen a nagypolgári vagy nemesi származású francóista államügyész vagy politikus és a szobája előtt posztoló, csendőregyenruhás kasztíliai parasztlegény mint ETA-célpontok más vonatkozásban apák, fiúk, fivérek voltak.)

Txema beépül egy ETA-csoportba, amely Franciaországból érkezve merényleteket tervez. Miután a titkosszolgálat Txema információinak is köszönhetően sikerrel felszámolja a titkos osztagot, Txema felajánlja, hogy átveszi a vezetést az ETA-ban, és a szervezetet a békés rendszerváltás programja felé irányítja. A rendőrtiszt azonban hidegen közli Txemával, hogy a spanyol biztonsági szerveknek nem érdeke az, hogy az ETA lemondjon a fegyveres harcról. Ellenkezőleg: az erőszakszervezeteknek szükségük van a terrorizmusra! A spanyol titkosszolgálatnak, amely exponálta magát a Franco-rezsim kegyetlenségeiben, érdeke, hogy az ETA továbbra is létezzen terrorista szervezetként, amelyre hivatkozva a Franco-rezsim terrorizmus elleni harcban szakértelmet szerzett titkosrendőrsége átmentheti magát. „Különben túl sokat követelne a baloldal”, mondja. Orwell 1984-ének filozófiája köszön vissza a felügyelő szavaiban: a hatalom számára létfontosságú, hogy legyen olyan kiszámítható ellensége, amellyel szemben újra meg újra győzelmeket arathat. Ha ezt az ellenséget időről időre fel kell építeni, és szabadon kell engedni, az is belefér. A Franco-hívek számára egy kegyetlen, ám kiszámítható módon reagáló fegyveres ellenség jobb, mint egy pacifista, humanista ám éppen ezért kiszámíthatatlanabb politikai ellenfél. Txema a hatalom számára a hasznos idióta szerepét játszotta el.

tancos_a_hazban.jpg

A Táncos a házban című filmben hasonló rendőr-terrorista kapcsolattal találkozunk. Itt Rejas, a perui rendőr értetlenül áll egy terrorakció-sorozat előtt, amely rettegésben tartja Limát az 1980-as években. Az akciók végrehajtója a talán valaha volt legkegyetlenebb szélsőbaloldali terrorista csoport, a Fényes Ösvény. Nevük a 20. század eleji marxista ideológus, a perui José Carlos Mariátegui egyik szónoklatára utal, amelyben azt mondta, hogy „fényes ösvény vezet a forradalomhoz”. Érdekes, hogy e nevet a szervezet hivatalosan sohasem használta, helyette Perui Kommunista Pártként hivatkozott magára; persze egyáltalán nem volt párt. A párt elnevezéssel a szervezet úgy kommunikálta magát, mintha legitim politikai szereplő lenne. Kegyetlensége miatt a valódi perui kommunisták elhatárolták magukat a Fényes Ösvénytől. Abimael Guzmán Reynoso filozófiaprofesszor alapította a terrorszervezetet. Ideológiai tekintetben a Fényes Ösvény Marx, Lenin, Mariátegui és Mao eszméit tűzte zászlajára, ám brutalitását tekintve Pol Pot is méltán szerepelhet a szervezet inspirálói között.

A Fényes Ösvény a maói tanítást követve nem a munkásosztályban, hanem az elmaradott körülmények között élő szegényparasztságban látta az ideális forradalmi erőt. Az indián parasztság lett volna az a forradalmi mag (foco), amelyből a felkelés kibontakozik Peru egész területére, a nagyvárosokra is. Ám az indián parasztok csak afféle helóta-szerepet játszottak az élcsapatként viselkedő terroristák számára: a Fényes Ösvény fegyveresei „forradalmi adót” szedtek a falvakban, azaz raboltak, erőszakoskodtak, a legkisebb bűncselekményt is halállal torolták meg, fölszámolták a piacot és a kereskedelmet. A parasztokat arra kényszerítették, hogy kokaint termeljenek, amelyet a feketepiacon értékesítettek (ebből finanszírozva a fegyverkezést), gyermekeket soroztak be, akiket kiképzés nélkül kikergettek a perui hadsereg géppuskái elé. Az indián kultúra és vallás iránti megvető viselkedésük és tájidegen, fűrészpor-ízű maoista szólamaik sem növelték az indiánok rokonszenvét új „uraik” iránt. A Fényes Ösvény villámgyorsan elveszítette addig sem túl szilárd támogatottságát, és a támadásba lendülő perui hadsereg – sok helyen a parasztok önvédelmi szervezetivel karöltve – sorra számolta fel a terrorszervezet őserdei és hegyvidéki bázisait az 1990-es évek elején.

tancos_a_hazban1.jpg

A Táncos a házban a Limában végrehajtott terrorcselekedetre fókuszál. Ám a kegyetlenség semmivel sem kisebb mértékű, mint a Fényes Ösvény vidéki hátországában, sőt: a városi lakosságot semmire sem becsülték, hasonlóan Mao és Pol Pot fanatikus agrárkommunista nézeteihez. A terroristáknak egy gyermek élete se drága: szadizmusukat mi sem jelzi jobban, mint az, hogy beküldenek egy kislányt a kávézóba, robbanóanyaggal megrakva, hogy minél nagyobb pusztítást érjenek el. Céljuk a „népi háború” kirobbantása, ennek érdekében mindent megengedhetőnek tartanak. Lima lámpaoszlopain rejtélyes módon felakasztott kutyatetemek jelennek meg, üzenve az államhatalomnak, mire számíthat attól a szervezettől, amely a perui parasztság felszabadítását hirdette (de ebbe belefért az együtt működni nem akaró parasztok terrorizálása, gyilkolása is).

Végül Rejasnak kislánya tánctanára révén sikerül eljutnia a Fényes Ösvény vezetőjéhez, Abimael Guzmánhoz. A rettegett terroristavezérnek is van emberi arca, még ha az elég rút is. Kiégett, beteg lelkű filozófiatanár, aki kövér, és bőrbetegségben szenved, vagyis nem az a tipikus amerikai agyonsportolt, izomagyú gépeltérítő-karakter. Magát a „forradalom negyedik kardjának” nevezi, Marx, Lenin és Mao után, miközben mozogni sem bír. Ahogyan Rejas társa mondja, „azt hittük, hogy rettegett terroristavezér, pedig csak egy kövér fickó kardigánban.” A terrorista is ember, lehet szerencsétlen flótás is. Ebben a filmben is megpendítik a hatalom és a terrorizmus kérdését. A rendőrfőnök szavaiból kicsendül, hogy a korrupt államhatalom számára jól jön a terrorizmus, amellyel el tudja hárítani magától a rendszerkritikát.

munchen.jpg

A terrorista is csak ember

Az 1990-es években a nemzetközi terrorizmus témakörében mindinkább a közel-keletiek vették magukra a „rosszfiú terroristák” mezét, és mivel jellemzően e filmek nem európai, hanem amerikai készítésűek voltak, ezért a finoman szólva is túlfeszített patrióta hőskultusz jegyében a fekete-fehér szembeállítás dominált az árnyalt megközelítés rovására. Gondoljunk olyan filmekre, mint a Tűzparancs (1996), amelyben a gépeltérítők arabok, akiket kizárólag fanatikusnak ábrázolnak, és a sztereotip ábrázolásban bőszen hivatkoznak Allahra. Vannak üdítő kivételek, mint a München (2005), amely az 1972-es müncheni olimpián elkövetett mészárlás utóéletét, az akcióért felelős Fekete Szeptember terrorszervezet vezetőinek, ideológusainak levadászását mutatja be. Az olimpián a palesztin Fekete Szeptember terrorszervezet lemészárolt 11 izraeli sportolót. Golda Meir kormánya titkos megbízást adott egy izraeli kommandónak, Avner Kaufman vezetésével, azzal a céllal, hogy találják és öljék meg a terrorakció 11 kitervelőjét, részben végrehajtóját.

Steven Spielberg filmje nem arctalan, ezért levadásznivaló gazfickókként ábrázolja a terroristákat. Egyikük például – a történelmi ténynek megfelelően – költő és műfordító volt, aki Rómában élve olaszra fordította az Ezeregyéjszaka meséit. Egy másik palesztin terrorista a ciprusi szállodában szóba elegyedik az izraeli kommandó fejével, az inkognitóban lévő Avnerrel, és elmondja neki, hogy korábban libanoni lányokat tanított svéd nyelvre, hogy takarítónőként elhelyezkedhessenek a skandináv álomországban. Vagyis a palesztin terroristák tevékenysége nem merül ki a brutális terrorakciók szövögetésében, hiszen az csak „másodállás” népük szociális és kulturális kohéziójának megerősítése mellett. A film rámutat az arab világ súlyos gazdasági függőségére, és a nézőnek fel kell tennie magában a kérdést: valóban Izrael a közel-keleti helyzet egyetlen áldozata? Nem inkább az az igazság, hogy a maga módján áldozat mindenki a gyűlölet és a kölcsönös erőszak egymás erősítő spiráljában. Kritikák erősen bírálták is Spielberget, amiért nem aggatott ördögszarvakat az antagonistának tartott palesztin terrorvezérek fejére.

munchen1.jpg

Egy másik jelenetben Avner és társai egy görögországi, afféle „terrorista-elosztó” szálláson összetalálkoznak egy csapat palesztin fegyveressel. Az izraeli kommandó tagjai magukat szélsőbaloldali terroristáknak adják ki, hogy elkerüljék a lebukást, nehogy veszélyeztessék az akció sikerét. Avner és a fiatal palesztin fegyveres beszélgetése megadja a választ arra a kérdésre, miért vállalják fiatalemberek, hogy emberéleteket áldozzanak fel, beleértve a sajátjukét is. A fiatal palesztin szemrehányástól sem mentesen beszél arról, hogy az európai szeparatista és szélsőbalos terroristák, mint az IRA, a RAF vagy a Vörös Brigádok tagjai, legalább hazával rendelkeznek. Van egy hely, ahol lehajthatják a fejüket, még ha üldözik is őket. De nekik, a palesztinoknak nincs hazájuk, és senkire sem számíthatnak. Avner tekintete elárulja a nézőnek, hogy az izraeli kommandós pontosan arra gondol: a zsidó lélektől sem volt idegen a hazátlanság érzése, és az önálló állam utáni vágyakozás. A zsidó és palesztin szempont a film e pontján kerül közel egymáshoz. Végül az izraeli kommandósok kiléte kitudódik, és drámai módon Avner éppen a palesztin fiatalt lövi le.

Egyes filmekben a terroristák családi élete is bemutatásra kerül. Az Őt is anya szülte filmben, amely igaz történetet mutat be, látjuk, amint az IRA fiatal tagjai együtt ünnepelnek családjuk körében. 1981-ben az elfogott IRA-tagok visszautasítják a börtönruha viselését, mivel azzal elismernék, hogy nem politikai foglyok, hanem köztörvényesek. A foglyok végül éhségsztrájkba kezdenek, valamint visszautasítják, hogy levágják a hajukat és szakállukat. Az anyák meg-megújuló kísérletet tesznek arra, hogy fiuk emberi bánásmódban részesüljön. Egyúttal az is kiderül, hogy nem a fegyveres harc az egyetlen út: Észak-Írországban egy erős polgárjogi mozgalom működik, amely kész és képes kiállni a bebörtönzött IRA-tagokért (akkor is, ha a módszerekkel nem értettek egyet e polgárjogi szervezetekben sem). Vagyis nem a fegyver az egyetlen út, sőt az inkább az államhatalom pozícióját erősíti meg.

ot_is_anya_szulte.jpg

A terrorszervezet logikája

A fenti filmeket érdemes megvizsgálni abból a szempontból, hogy hogyan ábrázolják a kohéziót. Mint tudjuk, a terrorszervezet az a tipikus közösség, amely kétarcú a kohézióval kapcsolatban: míg „befelé” nagyon erős a kohézió, hiszen a közösség tagjai, amellett, hogy elveik azonosak, együttműködésre és halálig tartó lojalitásra vannak utalva, addig a külső, társadalommal való kohézió gyenge. A terroristák elveik és módszereik révén elszigetelik magukat a társadalom többségétől.

Ebből egyenesen fakad sikertelenségük a társadalom meggyőzésére, ami beindít egy ördögi kört: minél kevesebb a kapcsolatuk a külvilággal, annál frusztráltabbak, és annál inkább kénytelenek az erőszakhoz folyamodni. Másrészt magukat úgy értékelik, mint egy „élcsapatot”, amelynek feladata, hogy az orruknál tovább nem látó embereket felébressze kábultságukból. Akcióik részben arra irányulnak, hogy kiprovokálják az államhatalom ellencsapását, amely elkerülhetetlenül a társadalom széles körét érinti. Ez a provokáció, a „minél rosszabb, annál jobb” elve az egyetlen reményük a „népi háború” kirobbantására. Ennek következménye, hogy hisznek kiválasztottságukban, és mélyen lenézik azokat, akik nem alkalmazzák azokat az eszközöket, amelyet ők.

Ahogyan a bolsevik típusú kommunista pártokban, a terrorista szervezetekben is előbb-utóbb megjelenik a belső erőszak, amely eléri a legbelső, vezetői kört. Ebben a szükségszerűen paranoiás légkörben árulókat és besúgókat gyanítanak mindenütt. Számos filmben tanúi lehetünk a belső leszámolásoknak, ahogyan a terrorszervezetek radikálisabb irányzata leszámol a mérsékeltebb irányzattal, amely távolodni kíván az erőszaktól, és közeledni akar a politikához (ilyen kíméletlen klikkharcokat és leszámolásokat látunk a Férfias játékokban és az El lobóban).

voros_hadsereg_frakcio.jpg

Az El lobóban Nelson, az ETA szélsőségese felemeli a pisztolyát, és azt mondja: „Ez a mi politikánk”. Ellenfele, a mérsékelt Vasco, aki a politikai eszköz elsőbbsége mellett érvel, egyedül marad. Megrendítő jelenet a filmben, ahogyan a szobából, Nelsont követve, sorra eltávoznak az ETA-vezetők. Legutoljára Txema is elmegy, holott korábban ígéretet tett Vascónak, hogy támogatja mérsékelt irányvonalát. Végül az egyik ETA-alparancsnok tarkón lövi Vascót. A szerencsétlen Vasco halála után Nelson válik a szervezet vezetőjévé, (miután a második számú aspiráns, értve a leckéből, önként behódol neki), és maga mellé veszi a rendőrség besúgóját, Txemát. A mérsékelt Vasco halála beleillik a Txemát mozgató spanyol belbiztonság taktikájába – a diktatúrának ugyanis nem a szervezet mérséklődése, hanem radikalizálódása az érdeke, amellyel legitimálják a szabadságjogok korlátozását és a megtorló intézkedéseket.

A Vörös Hadsereg Frakció című film (eredeti címe: Ki, ha mi nem) inkább a terroristák emberi kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. A film jó érzékkel nem a két ismert személy, Andreas Baader és Ulrike Meinhof, hanem a hozzájuk képest ismeretlen Bernward Vesper és Gudrun Enslinn viszonyára fűzi fel a történetet. Vesper és Enslinn azért jó választások, mert a két figura hűen tükrözi a rendszerellenzékiség két útját: Vesper a passzív rezisztencia, a példamutatás híve, míg Enslinn nem lát más utat, mint a kapitalista állam fegyveres lerombolását. Kettejük eltávolodása elvi-ideológiai síkon elkerülhetetlenné válik. Enslinn útja nyílegyenesen vezet a börtönhöz, majd a börtönben elkövetett öngyilkossághoz. A nyugatnémet társadalomnak esze ágában sem volt követni a világmegváltó fegyvereseket, akik felforgatták a társadalmi rendet.

A terrorizmus, bármennyire is félelmetes és borzasztó, végső soron mindig a gyengeség beismerése: bizonyos politikai, nemzeti, regionális mozgalmak, irányzatok és csoportok akkor folyamodnak a terrorizmushoz, amikor már minden más lehetőség kudarcot vallott, vagy amikor kiderül, hogy nincs elegendő társadalmi támogatás egy békés reformhoz vagy egy forradalomhoz. Amikor se a békés eszközök (petíció, reformjavaslatok), se a nyílt sisakos erőszakos módszerek (forradalom, szabadságharc) nem vezetnek el a várt eredményhez, sőt, a gerillaharc is csak hiábavaló menekülésnek tűnik, akkor a fanatikus emberek hajlamosak a terrorizmushoz nyúlni. Ám a gyakorlat azt mutatta, hogy a terrorizmus hosszútávon öngyilkos lépés, és ha nők, gyerekek vagy fegyvertelen civilek válnak áldozatává, akkor maga az adott közösség elveszíti a világ közvéleményének rokonszenvét. Mindazonáltal amíg lesz a földön terrorizmus, addig készülnek majd terrorista témájú filmek.

Paár Ádám

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5214620748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.