Best of 2018 - Kísértetek földjén

2018. december 22. 12:33 - Géczi Zoltán

ghostland_1.jpg

Business as usual: részemről 2018 is a független szerzői film, legfőképpen pedig a független szerzői horror éve.

Ghostland (aka. Incident in Ghostland)

Az, hogy mi 2018 legnagyobb hatású mozija, már márciusban eldőlni látszott, midőn hat néma év után bemutatásra került Pascal Laugier friss munkája. Nyomorúságos dolog, hogy a legjobb kortárs horrorfilmes új produkciója egy szerencsétlenség okán bukkant fel a hírportálok bulvárrovatában, merthogy a főszerepet játszó Taylor Hickson borzalmas balesetet szenvedett a forgatáson (a 19 éves lány arcát üveg vágta szét; a producerek ellen indított polgári per még nem zárult le), miközben holott. A Ghostland mind koncepcióját, mind kivitelezését tekintve hézag nélkül illeszkedik a megkezdett sorba (Martyrs, 2008; The Tall Man, 2012), a szerzői film véres diadalát zengve a dögunalmas stúdióhorrorok felett. Laugier egyszerre ihletett és könyörtelen auteur, termékeny fantázia és megingathatatlan fegyelem jellemzi: narratívája letisztult és sallangmentes, rendezőként elképesztő stílusérzékkel és precizitással viszi vászonra önnön forgatókönyveit, megingás nélkül navigálja a pokolba mélységes mélyére vetett karaktereket az elsöprően intenzív katarzisig.

Elismerem, hogy ezek a filmek igen kellemetlen módon zaklatják fel a tisztelt átlagnézőt, aki „egy jó kis borzongás” reményében foglal helyet a moziban, aztán meg lélektani élveboncolásban részesül, de a filmművészet végső soron mégis többre hivatott, mint a vélelmezett nézői igények előzékeny kiszolgálására. A Ghostland után nem tehetek mást, mint megismétlem egykori kijelentésem: ez a francia manus egy valóban eredeti ötletekkel és látásmóddal rendelkező, elképesztően bátor, semmiféle kompromisszumra nem hajló, saját narratív koncepcióját minden szinten mesterien kivitelező alkotó; egy istentelenül nagy géniusz, aki sokkal-sokkal szélesebb figyelmet és nagyobb elismerést érdemelne, még akkor is, ha ez őt minden valószínűség szerint a legkevésbé sem foglalkoztatja.

leavenotrace.jpg 

Ne hagyj nyomot!

Még tovább tartott Debra Granik hiátusa: az író-rendezőnő nyolc teljes év után (Winter’s Bone, 2010) állt elő új filmjével. Granik és állandó szerzőtársa, Anne Rosellini félelmetesen tudatos és következetes alkotók, ismerik és érzik a Másik Amerikát, a társadalom peremére sodródott, nomád körülmények között élő emberek világát, akik kevésbé haszonélvezői, mintsem inkább kárvallottjai az USA jelenlegi gazdasági és politikai berendezkedésének. A Leave No Trace azért is mesteri munka, mert maga a forgatókönyv olyannyira minimál (eredetiben sem volt benne sok párbeszéd, de közvetlenül a forgatás előtt kihúzták a dialógusok négytizedét), hogy idegen kézben minden bizonnyal csődöt mondott volna. Granik azonban tökéletesen uralta az anyagot, a cselekményt Ben Foster és Thomasin McKenzie játékára építette fel (a Winter’s Bone után ismét egy nehézsorsú kamaszlány a főszereplő), a végeredmény pedig annyira természetes és eszköztelen, hogy simán dokumentumfilmnek hat, mégis többet mond az összetartozásról, a bizalomról, a szeretetről és a veszteségről, mint ezeregy másik film.

A Winter’s Bone bemutatóját követően olyat bírtam írni, hogy érdemes figyelni erre a ragyogó fiatal színésznőre, s lám, Jennifer Lawrence alig két-három év leforgása alatt lépett elő hollywoodi ikonná. Érzésem szerint ugyanezen prognózis vonatkozik erre a 18 éves új-zélandi lányra is, aki a bemutató óta sorra nyeri a kritikai díjakat (gyanús, hogy Oscar bácsi is eljön), így legfőképpen saját belátásán és menedzsmentjén múlik, hogy átsétál a mainstream világába, vagy függetlenfilmes sztár válik belőle – akár így, akár úgy, a filmbarátok mindenképpen nyernek vele.

hereditary.jpg 

Örökség

Az, hogy miként lehet egy fiatal és névtelen rendező első nagyjátékfilmje ily erős, céltudatos és kompakt, nehezen megfejthető rejtély, hacsak nem a kirobbanó tehetség szárnybontogatásának lehettünk szerencsés tanúi. Mint minden rendes horror, a szóban forgó tétel is igen kényelmetlen film, a feldolgozhatatlan gyász és a csendben izzó téboly mozija, amely csupán a családi tabutémák merész exponálása okán is feszengésre késztethet sokakat. Írója és rendezője, Ari Aster mindössze 32 éves, újfent kiemelném, hogy ez az első nagyjátékfilmje, szellemes újságírói fordulattal élve: minden bizonnyal fogunk még hallani róla.

Halloween 

Ha már a zsáner környékén kutakodunk, becstelenség volna elsunnyogni az év legnagyobb sleeper hit moziját. Minden körülmény ellene szólt: egy besült franchise újraindító epizódja, nagy produceri cégek finanszírozták, mainstream piacra szánták, ráadásul egy, a műfajban teljességgel járatlan rendező dirigálta. Evvel szemben minimum derekas munkát végeztek (kötve hiszem, hogy a fenti konstelláció mellett ennél többet bárki is ki tudott volna hozni ebből az anyagból), és kétségbevonhatatlanul bizonyították, hogy a kereskedelmi siker és a minőség egyáltalán nem kizáró jellemzők, merthogy egy színvonalas korhatáros horrorral csináltak 250 milliós bevételt. Vagyis James Wan és kókler kartársai tényleg elmehetnek Kukutyinba zabot hegyezni.

destination_wedding.jpg 

Végállomás: esküvő

Az elmúlt 20 év legjobb Woody Allen filmjét egy Victor Levin nevű underdog írta és rendezte. Stúdiószínházakba való, kétszemélyes kamaradráma mozivásznon, amelyben csak a főszereplők kaptak beszélő szerepeket, rajtuk áll vagy bukik az egész, dolgukat semmiféle epizódszereplő nem könnyítette meg; Winona Ryder és Keanu Reeves nem is az életéért, de egyenesen a becsületéért küzd ebben a 90 percben. Levin elragadóan gúnyos romkomja szinte sértően közhelyes alapszituációból építkezik, de az életteli karakterek, a fura szituációk és a pompás dialógusok miatt gyorsan nekiiramodik, egyetlen percnyi üresjárat sincs benne, mindvégig lendületes és friss, szellemes és vagány, hatalmas szív és lélek, legfőképpen pedig: intellektus és valódi élettapasztalat lakozik ebben a moziban.

05.jpg 

Az év legvagányabb jelenete

Julie Estelle a The Night Comes for Us (rend.: Timo Tjahjanto) indonéz akciófilmben, egy különösen durva késharcot (tanto vs. khukri) követően megvizsgálja sérült kezét, majd szenvtelen arccal szakítja le és dobja el menthetetlenül sérült gyűrűsujját.
 

Mindenféle agyrémek

A Fekete Párduc című úgynevezett látványsikerfilmet kétszer is megpróbáltam megtekinteni, mindkét alkalommal elaludtam rajta, és csak a hangkeverésen múlt, hogy nem jártam ugyanígy a Bosszúállók akárhányadik epizódjával. Kurt Sutter új sorozatát igyekeztem angyali türelemmel kezelni, de elkopott a bizalmam, mert a Mayans MC annyira bátortalanul hervatag önismétlés, hogy képtelen vagyok megérteni, mi történt ezzel a manussal. Az év leggusztustalanabb slágerfilmje címet hirtelen nem is tudom, hogy a Csillag születik vagy a Bohém rapszódia számára vetném oda, de nagyvonalú vagyok, bőven van hely a szívemben, hadd szólítsam meg mindkettőjüket. Előbbi a hatalmas star power ellenére is tétova rendezéssel és kifejezetten ócska betétdalokkal súlyosbított, kétségbeejtően közepes kacat, a Freddie Mercury biopic pedig biztos sokaknak jelentett nagy élményt, de én valahogy képtelen vagyok elsiklani afelett a tény felett, hogy Freddie Mercury élete helyett nyilvánvalóan valaki más életét dolgozta fel.


what-keeps-you-alive.jpg

További jelentős remeklések

Ilyen vagy olyan okból kifolyólag roppantmód bejöttek a következő bemutatók: What Keeps You Alive (írta és rendezte: Colin Minihan), Apostle (írta és rendezte: Gareth Evans), The Sisters Brothers (írta és rendezte: Jacques Audiard), A Private War, (rend.: Matthew Heineman), A bűnös (írta és rendezte: Gustav Möller), Sosem voltál itt (írta és rendezte: Lynne Ramsay), The Ritual (rend.: David Bruckner), Csuklyások - BlacKkKlansman (rend.: Spike Lee), Gyújtogatók (rend.: Chang-dong Lee), Mandy (írta és rendezte: Panos Cosmatos).

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5414507052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

karikaV43 2018.12.25. 17:13:59

A horror vackokhoz nem értek,de a Queen-ről szóló film jó volt.Még jó,hogy fogalmad sincs az egészről. Legfeljebb ezt-azt hallottál az egészről.

Keresztény szellemiségű luxuskurva 2018.12.27. 16:34:52

Én nem hallottam semmit még az egésznek az egészéről se, de a Queenről (nyugodtan írd egybe) szóló film tét nélküli, langyos kis családi mozi volt pár híres betétdallal.