Miyazaki és a természet - Az ökopunk sensei meséI

2018. december 08. 13:38 - filmvilág

totoro.jpg

A márciusi japán katasztrófa [a cikk a 2011 júniusi Filmvilágban jelent meg először – a szerk.] olyan képeket tárt elénk, amiket eddig csak a moziban láthattunk. Az élet másolja a művészetet, amit ugyancsak a valóság ihletett: az ország földrajzi és – a második világháborút követő – politikai kiszolgáltatottsága miatti frusztráció számtalanszor desztillálódott már katasztrófafilmekbe. A fenyegetettség érzése rányomta a bélyegét Japán popkultúrájára, ami legreprezentatívabb termékeit, a mangákat és animéket sem hagyta érintetlenül. A műfajban szép számmal születtek (poszt‑)apokaliptikus alkotások, melyek közül nem egy, különleges látványvilágával és filozófiai igényű kérdésfelvetésével, kiemelkedett a kommerszebb darabok rengetegéből, későbbi trendeket határozva meg akár Hollywood számára is (például az Akira, vagy a Páncélba zárt szellem). Japán jelenleg leginkább (el)ismert anime-rendezője, Hayao Miyazaki filmjei a fent említett művek válságképeihez képest sokkal békésebbnek tűnnek. Kevesebb bennük az erőszak, a látványos akciójelenet, elenyésző a cyberpunk-hatás. A cyberpunk szemlélet azonban ott lüktet minden Miyazaki-kép mögött: a változó világ, a gyors technikai fejlődés miatt a hagyományos értékek háttérbe szorulnak, az embereket csak a terjeszkedés, a hatalomszerzés, a vélt ellenfél legyőzése érdekli. Paradox módon tehát még a pasztellszínekkel megfestett idilli képek is a harmónia hiányára, az elvesztett édenkertre hívják föl a figyelmet. Miyazaki világában mindig a természet az ellenpontja az emberek által létrehozott technika világának, mely technika egy ponton törvényszerűen az előbbi elpusztítására tör: a törékeny idill hamar erőszakos cselekmények áldozata lesz. Nagyvárosi magánynak és virtuális valóságnak nyoma sincs, a mester művei közvetetten mégis az atomfenyegetettségről és a természeti katasztrófáktól való félelemről szólnak, sajátos, ökopunk stílusban. Ha visszaemlékszünk a többszörös csapásra, a földrengés, cunami és atomsugárzás okozta károkra, nyilvánvaló: Miyazaki ökológiai aggodalmai csöppet sem tűnnek alaptalannak.

nausicaaandohmu.gif

Az atom, melyet atyáink hagytak ránk

Lepusztult táj fölött különös gépén repül egy fiatal lány. Odébb egy buján zöldellő erdő, melyre azonban ellenségesen tekintenek az emberek. Miyazaki egyik első alkotásának, a Nausziká – A szél harcosainak kezdő képsorai már tartalmaznak minden, a rendező stílusát és történetmesélését alapvetően meghatározó elemet. „Az ipari civilizáció ezer éve összeomlott. A Pusztulás tengere egy mocsaras dzsungel, mely mérges gázokat bocsát ki, és az emberiség túlélését fenyegeti.” A film felütése szándékosan félrevezető, ebben a poszt‑apokaliptikus világban ugyanis nem az ember kontrollja alól kiszabaduló természet a fő ellenség. Az ember legfőbb ellensége önmaga. Miyazaki nem árul zsákbamacskát, a nyitójelenet előtt megjelenő főtámogató, a WWF logója egyértelmű üzenetet hordoz. Szerencsére nem arról van szó, hogy a támogatásért cserébe belecsempésztek a műbe egy kis ökoüzenetet. Miyazaki ugyanis a Nauszika sikere után megalapított és azóta legendássá vált saját cége, a Studio Ghibli égisze alatt készült filmjeiben következetesen visszatér az ökológiai katasztrófa témájára: hol hangsúlyos mellékszálként, hol kimondottan eköré építve a történetet. A Nauszika-beli Szél Völgyének lakói összetartó közösséget alkotnak, akik békében élnek a mérgező erdővel és furcsa óriásrovarjaival, az ohmukkal, ha nem is kedvelik őket. A Szél Völgye hercegnője Nauszika, aki az emberek és a természet összhangjára törekszik, és éppúgy sajnálja a rovarok, mint az emberek pusztulását. A kis falu azonban a két ellenséges nagyhatalom rivalizálásának kereszttüzébe kerül, s az egyik erő a Völgyben kelti életre a régi világból megmaradt óriás (robot)harcost, az utolsót azok közül, akiknek fegyvere annak idején lángba borította az egész földet, így emésztve el a világot a Hétnapos Tűzben. Nausziká rájön, hogy az ohmuk a szennyezett talaj alatti tiszta területeket védik, a föld megtisztulását felügyelik, s haragjukat azok az emberek váltják ki, akik ostoba módon el akarják pusztítani ezeket a területeket. A fegyveres hatalmak azonban nem hallgatnak a szavára, s az erdő és élőlényei ellen fordulnak. Az óriás harcos bevetése különleges vizuális pillanat. Az antropomorf szörny szájából kitörő fénycsóva ugyanis vakító, fehéresen izzó, egyáltalán nem hasonlít a tűzhöz, a találat pedig gombafelhőt hagy maga után. Ez az a régi világ emberei által gyártott gyilkos fegyver, mely a ma élőket is fenyegeti, s egyszer már csaknem kipusztította népüket.

nausicaa1.jpeg

Miyazaki az ohmuk és az óriás harcost bevető emberek közti csatával egyszerre idézi meg az atomfenyegetettség vízióját és az ember hübriszére válaszul érkező természeti csapást, mint jogos büntetést. Miyazaki rezonőrje, a vak jósnő így sommázza az eseményeket: „Ha ilyen szörnyeteg kell ahhoz, hogy életben maradjunk, akkor talán jobb, ha elpusztulunk.” Nauszika szíve azonban a helyén van (megnyitva ezzel a sort a bátor Miyazaki-hősnők előtt): fegyver nélkül, áldozatként veti magát a feldühödött ohmuk közé. A lány meghal, de megfékezi a rovarok pusztítását, akik megértik az áldozat természetét és adnak még egy esélyt az embereknek. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ohmuk feltámasztják Nauszikát, optimista végkicsengésűnek tűnhet a film. Mégsem az, mert nem az emberek belátásán múlott a vég elkerülése, hanem a természet könyörületességén.

A mester még egyszer próbálkozik poszt-apokaliptikus vízióval, a Nausziká után közvetlenül elkészült Laputa – Az égi palota elképzelt jövő helyett egy fiktív viktoriánus múltba-jelenbe kalauzol bennünket. Egyetlen szilárd pontunk az idő dimenziójában az a tény, hogy a történet egy letűnt világ utáni új korban játszódik. Alternatív történelemről van szó természetesen, ezzel a Laputa Miyazaki művészetének legtisztább steampunk-darabja. A Nauszikához hasonlóan itt is a főcím képsorai mesélik el a régi világ történetét, ezúttal inzert nélkül: 19. század végi rajzok stílusában elevenedik meg a repülés feltalálása, majd az ezzel kapcsolatos megszállottság, mely végül egész városok levegőbe emeléséhez vezetett, s onnan az elkerülhetetlen bukáshoz. A filmidőben múltnak ábrázolt világ és a jelen vizuális kultúrája azonban – a különleges, repülő szerkezetek kivételével – rendkívül hasonló. A jelen csupán egy variánsa a múltnak, ezt bizonyítja az egyik főhős lelkesedése az egyre fejlettebb repülőgépekért, melyek, ezúttal a tudomány erejével, nemsokára elérhetik a régiek varázslatos szerkezeteinek színvonalát. Steampunk-fikcióknál persze kötelező elemnek számít a tudomány és a varázslat keveredése, sokkal fontosabb tehát, hogy Miyazakinál mit jelent ez az egybemosódás. Mintha csak a Nauszika egy változata lenne a történet, a megoldás ezúttal is óriásrobotok képében érkezik. A robotnak, aki a laputai hercegnő segítségére siet, éppoly pusztító a tűzsugara, mint a Nauszika óriás harcosáé, ugyanakkor egy másik példány, mellyel hőseink Lapután találkoznak, kimondottan pacifikus természetű: ápolja a növényeket, védi az állatokat, zöld moha növi be. Eszünkbe juthatnak a Nauszika hatalommániás Kushanájának az óriás harcost pusztításra biztató szavai: „Mire vársz, arra terveztek, hogy a világ leggonoszabb teremtménye légy!”. Semmi sem gonosz azonban természetétől fogva, ismétli meg a rousseau-i gondolatot Miyazaki, csak ha az ember azzá teszi.

laputa.jpg

Az óriás harcos, a robotok és a Laputát levegőben tartó és óriási hatalommal felruházó erő mind az atom felhasználási lehetőségének metaforái: ami megszelídítve éltető erő, ugyanakkor olyan hatalmat is ad, amivel könnyű visszaélni. A katasztrófafilmek, melyek Japán pusztulását vizionálják, ugyanazt a kollektív tudattalanban meglévő szorongást vetítik a vászonra, mint Miyazaki animéje. A Laputa múlt-jelen egyezése és a Nauszikában újjáéledő régi erő azonban nemcsak a múltbéli félelmek feldolgozhatatlanságáról beszél. A nyolcvanas évek derekán születő alkotások egy újabb atomkatasztrófa lehetőségét is felvetik: a hatalommal rendelkezők ezúttal az új világ vezetői, akik már nem hivatkozhatnak arra, hogy nem sejthették, valójában mit tesznek. A nagy erő birtoklása, használják azt az erőt bármily nemes célra, önmagában is nagy kockázattal jár: a márciusi Fukusima‑katasztrófa felől nézve szinte látnoki Miyazaki premisszája. Különösen érdekes, hogy a „mit sem ér az egész, ha nincs összhangban a természettel” állítását a japán technikai és gazdasági fejlődés csúcspontján, a nyolcvanas években fogalmazta meg (és valóban, a japán gazdasági csoda már akkor komoly környezeti károkat okozott). A befejezés a Laputa esetében sem klasszikus happy end: a palota darabjaira hullik, egyedül a kert és az évezredes fa marad meg belőle, ami a levitáló kristály erejétől egyre följebb emelkedik az égbe, míg el nem tűnik a szem elől.

Szellemekkel társalkodó

A természet értékeinek mentése egyre erősebben foglalkoztatta a mestert. A Totoro – A varázserdő titka könnyedebb hangvételű történetében először jeleníti meg a természet védőszellemeit, akik fontos szerepet töltenek be Japán nemzeti hagyományában. Miyazaki azonban a kilencvenes évekre egyre kiábrándultabb lesz, ennek megfelelően a készítése idején utolsónak szánt filmje, A vadon hercegnője a legpesszimistább alkotása. Jól példázza kiábrándultságát, hogy ez az egyetlen filmje, amiben nem található meg Miyazaki szabadság-szimbóluma, nincs különös repülő szerkezet vagy repülés-jelenet. Miyazakinak ez a munkája idézi meg a legerőteljesebben a japán kultúrát mind a mai napig átható sintoizmust, mely Japán ősi animista természetvallása volt, középpontjában a kamikkal (istenek): kami lehet az ősök szelleme, de ugyanígy minden természetben előforduló jelenség is. A szokatlanul erős spirituális tartalom jelenléte azonban nem a nosztalgiát szolgálja, a mester ezúttal a természet és az ember viszonyában évszázadok alatt lezajlott radikális változások ős okát keresi. A Porco Rosso mellett ez a film is a valódi – igaz, mesés elemekkel átszőtt –, történelmi múltban játszódik. A vadon hercegnője a 16. századi Japánba kalauzol bennünket, abba a polgárháborúkkal terhes időszakba, amikor az ősi hitvilág kezdett feledésbe merülni. Miyazaki, úgy tűnik, végleg leszámolt a poszt-apokaliptikus víziókkal: témája túl fontos ahhoz, hogy ne a valóságban gyökerezzen.

princess-mononoke.jpg

A Muromachi-kori Japánban a vaskohászat elterjedése masszív erdőirtással járt együtt. Az erdő szellemeivel szembeni tiszteletlenség az emberek valódi spirituális hanyatlásának kezdete, ez vezetett a többi élőlény iránti közönyhöz, majd elpusztításukhoz. A vadon hercegnője a Nauszika párdarabjának is tekinthető: az erdőt egy fiatal hercegnő védelmezi, míg a tűzzel-vassal történő erdőirtásra egy szintén női antagonista törekszik. Ebben az esetben azonban szó sincs mediátori szerepről. Míg Nauszika minden élő védelmére törekedett, addig az erdő állat-szellemei közt élő San éppúgy nem tiszteli az emberi életet, mint ahogy azok nem tisztelik az erdőt és lakóit. Az ellentét feloldhatatlan, a konfliktus elkerülhetetlen. Amikor Lady Eboshi, a fegyvergyártó falu vezetője lefejezi az erdő szarvas-királyát, a shishigamit, az emberek megérezhetik a természet haragját. A háborgó isten lecsillapodhat ugyan, amikor visszakapja a fejét, de a világban valami jóvátehetetlen történt. Az erdő regenerálódhat, de soha többé nem lesz az istenek erdeje. San nem tér vissza az emberek közé, nem tudna ilyen szörnyekkel együtt élni, inkább visszamegy a farkasokhoz. Miyazaki visszafordíthatatlannak látja a természetpusztulást, mely több száz éve folyamatosan zajlik: ha van is lehetőség a gyógyulásra, valami lényeges mindig elvész.
 princess-monoke.jpg

Az önként vállalt nyugdíjazásból a Chihiro Szellemországban terve hozta vissza Miyazakit. Az istenek iránt tanúsított tisztelet hiányának, s az ebből fakadó természeti károknak a problémáját ezúttal még egyértelműbben vetette fel. Már a cím is érzékelteti, hogy a mű a szellemvilág oldalára billenti a mérleg nyelvét, kerettörténete azonban nem egy misztikus világban, nem is a regényes múltban, hanem napjaink Japánjában játszódik. A szellemvilág valójában leképzi a valóságot, lakói a tudtunk nélkül (vagy talán, mert nem akarunk tudomást venni róluk), láthatatlanul jelen vannak a mi dimenziónkban is. Amikor a szellemvilágbeli fürdőházba – ahol Chihiro dolgozik, hogy megváltsa mohó szüleit a disznó-léttől – megérkezik egy bűzös lápisten, a kislánynak kell fürdőt készítenie a számára, majd kihúzni egy mélyre fúródott tüskét a vendég oldalából. Kiderül azonban, hogy jóval többről van szó egyszerű tüskénél: egy egész sor rozsdás kacat, szemét, eldobott holmi bukkan elő, nagymennyiségű szennyező anyag kíséretében. Mikor a vendég megtisztult a szennyeződésektől, kiderül, hogy valójában nagyhatalmú folyóisten, akit az emberek züllesztettek bűzölgő mocsárlénnyé a vizébe dobált szeméttel. Miyazaki ezzel a finom gesztussal jelzi, az emberek áldatlan ténykedése az oka annak, hogy a természet jótékony erői nem tudják ellátni feladatukat.

howl_s_castle.jpeg

Hippi-víziók

A kiábrándult sensei mintha újjászületett volna a Chihiro sikere után. A kislány alakját állítólag egyik barátja gyerekéről mintázta, a filmmel pedig a mostani fiatal generációt akarta megszólítani. A harcos királylányok után eljött a mindennapi hősök ideje, akik nem átlagfeletti emberek, csak mernek a szívükre hallgatni, szól Miyazaki üzenete. A rendező ugyan látja a világban zajló pusztítást, de bízik a fiatalokban és a szerelem világmegváltó erejében. A harcos ökopunk már-már hippivé szelídül.

A vándorló palotában Miyazakinak elsősorban a pacifista gondolkodásmódja kerül előtérbe, a háborútól visszaborzadó művész (Howl, a varázsló, a rendező alteregója is lehetne) legszívesebben a természettel harmóniában levő mikrovilágába húzódik vissza. A virágos rét felett elhúzó hadirepülőre gyűlölködve tekint: „Újabb felégethető várost keres. Elérkezik azonban az idő, amikor a két ellenséges hatalom vetélkedése már az ő világát és szeretteit is fenyegeti (csakúgy, ahogy a Laputában a hatalmas erő birtoklásáért folyó harc az ártatlanokat is sújtja), és a varázslónak színt kell vallania. Ő azonban nem az egyik vagy másik oldal mellett kötelezi el magát, hanem minden pusztítás ellenében: madárszörny alakjában próbálja megakadályozni a bombázásokat, kockáztatva ezzel, hogy talán sosem fog tudni visszaváltozni emberré. A pusztítás kiforgatja a harcost saját emberi mivoltából, függetlenül attól, melyik oldalon áll. A megváltást ezúttal Howl és az idős nénivé varázsolt lány, Sophie szerelme hozza el: mindkettőjük átka megtörik, a nagyhatalmak pedig ráébrednek a háború értelmetlen mivoltára. Ez a megdöbbentő mértékű optimizmus betudható lenne a mű adaptáció-voltának, ha Miyazaki nem készített volna még egy egészestés filmet, ezúttal saját ötletből.

ponyo.jpg

Ponyo a tengerparti sziklán a mester ez idáig utolsó filmje, melyben A vándorló palotához hasonló módon két ember szerelme váltja meg a világot. Egyikük egy ötéves kisfiú, a másik pedig egy varázserővel bíró halacska, a tengeristennő leánya, aki ember szeretne lenni. A történet első ránézésre egyszerű, A kis hableányt idéző sémája mögött valójában ember és természet, ebben az esetben ember és tenger együttélésének törékeny egyensúlya húzódik meg. Jól jellemzi ezt, hogy Ponyo, a kislány-hal úgy találkozik először Sosukéval, hogy a tengerfenéken felgyülemlett szemét közé keveredik, majd egy üres befőttesüveg foglyaként a partra vetődik. Ezután újra akarja látni Sosukét, így emberi alakot öltve a tengerből a kisfiúhoz szökik. Menekülése közben azonban nyitva hagyja apja titkos varázsital-raktárát, amihez így a tenger élőlényei hozzáférhetnek, óriásira növelve hatalmukat. Az apa valaha ember volt, de meggyűlölte a felszín feletti világot, mert az ott élők gátlástalanul kihasználják a természetet. A tenger azonban visszanyeri egykori hatalmát, többé már nem az ember által megszelídített jóságos elem: tomboló vihar és hatalmas cunami kerekedik, s Sosukéék szirten fekvő háza kivételével szinte minden a víz alá kerül. Az utcákon már nem járókelők és autók sietnek tova, hanem hatalmas őshalak úsznak, a fák lombkoronájának szintjét pedig rákok foglalják el. Így képzeli Miyazaki a természet méltó bosszúját az őt kizsigerelő ember felett.

A pusztulást csupán azért kerüljük el, mert a tenger istennője Sosuke és Ponyo őszinte szerelmét látva megkegyelmez az embereknek, s elengedi lányát, hogy emberként élhessen. A Nauszikával megkezdett kör tehát bezárult, ismét a természet könyörületességére vagy könyörtelenségére vagyunk ítélve. A természet szemmel tart minket – állítja Miyazaki. Most, hogy víziója valósággá lett, még izgatottabban várjuk következő filmjét.

Horváth Eszter

totoro_fb.jpg
December 11-én, a Pólus Mozi Anime Filmklub következő egyszeri  vetítésének alkalmából újra moziba kerül egy remekmű Hayao Miyazaki 1988-asTotoro – A varázserdő titka című munkája.

A történetben Kusakabe úr és családja vidékre költözik, egy csodálatos környékre, amelyet rizsföldek és patakok tarkítanak. De amint azt a két kislány, Satsuki és Mei megállapítja, nemcsak a táj különleges látványosság, hanem az itt élő teremtmények is. Különféle házi és erdei szellemek ezek, s közülük a leghatalmasabb Totoro, egy barátságos szőrmók, hatalmas szájjal és bajusszal. Totoro barátjává fogadja a két kislányt, és számos csodálatos kalandot élnek át együtt.

A vetítés a mozi legnagyobb termében, 120m2-es mozivásznon lesz, digitálisan felújított kópiáról, eredeti (japán) nyelven, magyar felirattal.

3 db. páros belépőt nyerhetnek azok, akik Facebook-oldalunkon megemlítenek legalább egy olyan egész estés animét, amelyet nem a Ghibli Stúdió gyártott.

               

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3714453782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.