Is this the real life? Is this just fantasy? - csendül fel a Queen ikonikus balladájának rögtön a legelején a programadó kérdés, amire a szám címét viselő friss film igen határozott válasszal felel. A dal kiemelése már önmagában is jelzésértékű, a filmesek nyilván nem véletlenül választották címnek az együttes épp azon slágerét, amibe a legtöbb cirkuszi akrobatika, teátrális póz és himnikus geg szorult. A megunhatatlanul zseniális Bohemian Rhapsody a Queen-élmény kvintesszenciája, melynek rengeteg jellegzetes összetevője van, de a realizmus vagy az alkotói önmarcangolás biztosan nem tartozik közéjük.
Az ember nem azért hallgat Queent, hogy a dalszövegek mélyebb jelentésrétegeit elemezgetve valami magvasat tudjon meg az őt körülvevő úgynevezett valóságról. Épp ellenkezőleg, a zenekar mindig is csak és kizárólag azt ígérte, hogy ők majd rockolnak minket, és ehhez végig nagyon következetesen tartották is magukat. A róluk készült film némileg paradox módon így pontosan azért festhet hű képet, mert a legkevésbé sem valóságos, cserébe viszont rockol minket. Igen kiváló eredményekkel.
Ha a Bohém rapszódia cím mégsem orientálna eléggé, a rózsaszínben fürdő plakát is markánsan jelzi, nem éppen egy súlyos életrajzi dráma belemenős két órájára fizettünk be. A régóta készülő, színész- és rendezőcserével abszolvált filmet a realizmus helyett a nagybetűs Queen-élmény érdekli, ami bizonyára Freddy Mercurynak is tetszene. A legendás ‘85-ös Live Aid köré kanyarított sztoriban épp azért nincsenek túlzottan mély konfliktusok és dilemmák, mert a Queen számaiban sincsenek. Nem önmarcangoló szerzőkről beszélünk, ők a stadionénekeltetős himnuszok, a közönségtapsoltató slágerek és bohém rapszódiák gyilkos királynői, egy olyan frontemberrel, akinek az égbe bokszoló sziluettje mélyen a popkultúrába égett.
A Bohém rapszódia tulajdonképp nem tesz mást, mint a Queen (és persze elsősorban Mercury) dalokba és koncertfelvételekbe konzervált, most már soha el nem fogyó energiáját zsákmányolja ki. A stadionrock mostanság amúgy is éppen halott, így a show a második legjobb helyen, a multiplexek térhatású hanggal erősített fényes vásznain folytatódik. A klasszikus hollywoodi sportfilmbe ágyazott monstre videoklip lehengerlő élményét pontosan az adja, hogy semmi nem áll a zene és a színpadi jelenlét útjában.
Ráadásnak pedig ott az a furcsa játék is, hogy a legendás showman bőrébe bújva más próbálja minél tökéletesebben imitálni a nagy előadást. Rami Malek lubickol a nagyon hálás, ám korántsem könnyű szerepben és úgy homályosít el mindenkit maga körül, ahogyan Mercury tette annak idején. Innen nézve különösen érdekesek azok a vélemények, melyek a “valódi” Mercury és a “valódi” Queen felmutatását kérik számon a filmen. Az elmarasztaló hangok szerint a Bohém rapszódia tudatosan kilúgozza a zenekar problémáit, illetve gyáván eltussolja Mercury ellentmondásos személyiségét és homoszexualitását. Mintha a való élet törvényszerűen felsőbbrendűbb lenne a fantáziánál, az előadókat pedig a színpadon túl kutakodva mindenáron meg kellene fejtenünk, ahelyett hogy egyszerűen csak élveznénk az effajta varázslatot.
Mivel a Queen maga is egy nagy mítosz, a habkönnyű megközelítés a legkevésbé sem elhibázott, sőt pontosan illik a Bohemian Rhapsody szellemiségéhez. Igen, Mercury valóban egy lenyűgözően komplex figura, akiről kétségtelenül izgalmas dolgokat lehetne mesélni, de ez most nem az a projekt volt. A Bohém rapszódia az ünneplés filmje, elvégre ők a bajnokok, barátaim. Racionálisan az ember persze tisztában van vele, hogy egy erősen sablonos és alapvetően gyengécske filmet lát, de mégis kit érdekel a racionalitás, ha a fehér atlétás pszeudo-Mercury épp felrobbantja a virtuális Wembley Stadiont.
