Ameddig bírod - Egy nő fogságban

2018. november 06. 16:09 - filmvilág

egy_no_fogsagban.jpg

Tuza-Ritter Bernadett Magyar Filmdíjas dokumentumfilmje az eltagadott modern rabszolgaság mellett buborékkultúránkat is megmutatja. 

Vetítés a Verzión: 11.07. szerda 18:15 - Toldi 

Buborékban élni a közösségi médiában, a lakás–munkahely–bolt háromszögben, tévénézőként vagy más médiát fogyasztóként, fővárosban vagy vidéken, szegényként vagy gazdagként, értelmiségiként vagy szakmunkásként – igen, ez a szűkösség lehet otthonosan megnyugtató. Friss, 21. század eleji trauma, hogy mennyire fals és félrevezető a kellemes izoláció; akiket zavar, gyakran firtatják, hogyan és meddig lehet kilátni, netán kitörni belőle. Az Egy nő fogságban ilyen kilátásokkal kecsegtető, legtöbbünk buborékjából kimutató, egy másik, zárt világot megnyitó film, amitől újrakeretezhetjük mindazt, amit munkáról, kizsákmányolásról, szabadságról, emberi viszonyokról képzelünk vagy tudni vélünk. Az Egy nő fogságban története ezen túl négy nagyon különböző ember életéről és döntéseiről is tudósít: egy filmrendező, a rabszolgatartó Eta, a szolga Maris és kamaszlánya, Vivi mind ma, itt, Budapesten közöttünk élő nők. 

Az élénk tekintetű, ötven fölött is karcsú Maris – nevezzük mi is most így – nikotinfüggő, egy kanapén alszik és megállás nélkül dolgozik. Hosszú, vöröses haja szabadon lobog utána, amint hajnalban megeteti az állatokat, és copfba kötve simul hátra, mikor nap közben főz, mosogat, pakol vagy éjszaka a gyárban takarít. Nehéz, mégis hétköznapi sors rajzolódik, de Tuza-Ritter dokumentumfilmjében már az első perctől van valami elementárisan nyugtalanító. Elsőként ott van ez a kortalanul öreg, ráncokkal telebarázdált, beesett arc, melyre Maris egész ellentmondásos élete rá van írva, de amelyet csak a teljes film ismeretében lehet értelmezni. A másik különös körülmény: a tisztaság. A fehér és rózsaszínű pulóverek, a rendezett felszín, a civilizált környezet, a Marisnak látszólag felkínált komfort, amely lényegében egy vállalhatatlan, méltatlan élet formális díszlete. Amitől Maris sorsa különbözik ugyanis sok százezer magyar nőétől, ugyanakkor hasonlít másik, húszezer körülire becsült, adósrabszolgaságban vagy kényszermunkában tengődő emberére Magyaroszágon, az a szabadság teljes hiánya. Saját idő, pénz és szabad mozgási lehetőség nélkül szolgálja ki azt a családot, ahol 53 évesen (!), tíz éve lakik, akiknek a fizetését havonta leadja, és akik őt, a nevére felvett hitellel is sakkban tartva, fizikailag és lelkileg kizsákmányolják és bántalmazzák. 

A család feje, Eta három ilyen szolgát is tart, nyíltan és büszkén, mert megengedheti magának. A filmben, a forgatási szerződéshez hűen, sohasem látjuk szemtől szembe, de arca, nehéz teste, melírozott haja, festett körme, konkrét személye valójában érdektelen is, mivel ennél sokkal lényegesebb az a zsarnokmentalitás, amellyel nemcsak dolgoztat, de szünet nélkül megaláz és inzultál. A hatalmi kontroll elvont, arctalan, mégis nagyon konkrét jelenlétét tökéletesen leképezi az a rekedt, parancsolgató hang, mely folyamatosan firtat, fenyeget, sőt néha leereszkedően humorizál („Bírod? ... Bírsz te mindent. Atom Anti vagy...”). A forgatás nem jöhetett volna létre Eta nélkül, aki fizetség fejében engedte meg, hogy Maris munkáját felvegyék – a film nem róla szól, de dokumentált jelenléte és közelsége fontos hozadék, egyszerre hihetetlen és sokkoló, ugyanakkor elsöprő erővel érezteti az „oroszlán barlangjában” filmezés tétjét. 

Az elsőfilmes Tuza-Ritter Bernadett, egyszemélyes stábként, majd másfél évig állt kapcsolatban ezzel a két emberrel. Az elkészült dokumentumfilm az ő felismeréseinek, alkotói beérésének a szolga Maris (valódi nevén: Edit) sorsával összefonódó története is egyben, miután fokozatosan döbben rá, hogy mit is dokumentál. Az Egy nő fogságban a kamera sorsfordító jelenlétének, a támogató követés dokumentumfilmes módszerének a sikertörténete, amennyiben pontosan elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a kellően intelligens főszereplőt túllendítse a mélyponton, és ráébressze: nem kell mindent kibírnia. Tuza-Ritter ezzel hangolja össze az önreflexív filmformát is: a disszonáns (az atmoszférát néha kissé szét is szétziláló) zenével, de érzékeny vágással formált, happy endig vezető elbeszélési ívben fontos helye van a kitartott csöndeknek, melyben a szolgalét hétköznapisága, banalitása ugyanúgy meg tud mutatkozni, mint Maris belső egyensúlya és önironikus humora. Ennek a folyamatnak a része az is, ahogyan az állásfoglalással felérő közelképek eleinte klausztrofóbiát, majd intimitást, végül már-már azonosulást képesek megfogalmazni – merthogy ilyenkor indul meg a közlekedés a különféle buborékok között. 

Margitházi Beja kritikája először a FILMVILÁG 2018/7-es számában jelent meg.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1514356621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.