Metál az ész - Mandy - A bosszú kultusza

2018. szeptember 28. 11:06 - Huber Zoltán

mandy.jpg

Ha egy mesterséges intelligenciát eresztenénk a kortárs közösségi médiára azzal a feladattal, hogy a megosztásokat/lájkokat elemezve írja meg az ideális hype-film kivonatát, lehet valami hasonlóval állna elő, mint a Mandy - A bosszú kultusza. A tökéletes mém- és gif-kompatibilis erőszínészet koronázatlan királya, Nicolas Cage egy trash-esztétikát csúcsra járató, nyolcvanas években játszódó artisztikus bosszúfilmben? Ugyan ki ne lenne kíváncsi egy ilyen hangzatos agymenésre?!

A Mandy elég nagyot megy a külföldi fesztiválokon és a különféle filmes fórumokon, amiben abszolút semmi meglepő nincsen. A minél színpompásabb kollázsok és a lehető legszélesebb idézet-gyűjtemények mindig is megmelengetik a keményvonalas nézők szívét, ha pedig okosan vannak elkészítve, e művek rendre kiszabadulnak a geekgettóból. Ráadásul a nyolcvanas évek popkulturális újrahasznosítása is épp csúcsra jár, Panos Cosmatos tehát tényleg minden tekintetben trendérzékeny rendezőnek bizonyul. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a rikító exploitationmáz alatt azért akad némi személyes invenció is. A Mandy egyrészt mer nagyon lassan indulni és visszafogni az információkat, másrészt képes a vászonra transzformálni valamit a rendező személyes hallucinogén poklából. Az már egyéni ízlés és vérmérséklet függvénye, mennyire emeli meg a vérnyomásunkat egy ilyesfajta alkotás.

mandy_1.jpg

A nagy kérdés persze az, képes-e a Mandy túlmutatni az ínycsiklandozó idézetgyűjteményen, azaz több lesz-e, mint a tarka részek egyszerű összessége. Cosmatos ugyanis tényleg úgy dobálja egymásra a legkülönfélébb referenciákat, mintha nem lenne holnap. A teljesség igénye nélkül a drog-, horror- és bosszúfilmes mixtúrában erősen kísért a Hellraiser, a Gonosz halott, a Phase IV és a Rolling Thunder szellemisége, de említhetnénk a Hammer-filmek vagy vérfröccsös exploitation jó néhány prominens darabját. Hőseink a Crystal Lake mellett laknak, egy közeli lakókocsiban felbukkan a Predator és a Kommandó fétisszínésze, az egyik összecsapás A texasi láncfűrészes mészárlás 2. - Halálbarlang vonatkozó jelenetét idézi. Az a különös helyzet áll elő, hogy a filmmel kapcsolatban Francis Ford Coppola, David Lynch vagy Nicolas Winding Refn ugyanúgy említhető, mint Mario Bava, Dario Argento vagy az olasz (pasta)apokilptikus filmek legnagyobbja, Enzo G. Castellari.

A Mandy ebből a szempontból egy sajátos Möbius-szalagra emlékeztet, a rétegzett hivatkozásai gyakran önmagukba záródnak. Cosmatost saját bevallása szerint a nyolcvanas évek heavy metal lemezborítói és illusztrációi, illetve a hiperrealista fantasy-art és a vonatkozó képregények ihlették, de ezek a jellegzetes vizuális világú cuccok meg ugye nagyban merítettek a fentebb már hivatkozott mozgóképekből. A legkülönfélébb alkotók vica-versa inspirálták egymást, a Mandy meg szépen elénk teríti mindezt. És akkor még meg sem említettük a papa, George P. Cosmatos örökségét, akinél az akkor tizenéves Panos másodasszisztensként kezdett. Az idősebb Cosmatos a nyolcvanas évek olyan ikonikus darabjait jegyzi, mint a Rambo II vagy a Kobra - ez utóbbit nyugodtan fel is véshetjük a közvetlen ihletforrások közé.

mandy4.jpg

A Mandy legalább olyan masszív popkulturális utaláshálót ereszt a nézőre, mint legutóbb a Ready Player One, csak épp nem dörgöli mindezt az arcunkba. Spielberg filmjével ellentétben Cosmatos szépen eldolgozza a forrásokat és egy saját bejáratú esztétikai minőséget épít belőlük. Itt nem kell rejtvényt fejtenünk, a filmélmény nem sokat csordul, ha nem vágjuk rögtön, hogy a főhős neve megegyezik a King Crimson híres lemezével, amit egyébként a film nyitódala zár. Akit érdekel az ilyesmi, az nyilván kiböngészheti, melyik metálzenekar logója ihlette a film eszméletlenül vagány szúró-vágószerszámát (ez), de mindez csak extra kényeztetés. A Mandy végtelenül komplex hivatkozás-labirintusát nem kell bejárnunk ahhoz, hogy élvezzük a látottakat. Cosmatos ugyanis az egészet a saját magán szűri át, mintha egy metál- és fantasy-rajongó filmkocka súlyos tripjét néznénk. És hát valszeg pontosan erről van szó, a Mandy ugyanis a nézősimogató móka mellett azért néhol torokszorítóan sötét. Ha drogprevenciónak nem is feltétlenül tökéletes, azért nem biztos, hogy a látottak után sokan cserélnének a rendezővel.

A fentiekből talán kikövetkeztethető, Cosmatos filmje a szó klasszikus értelmében nem eredeti alkotás, mégis egyedi. A Mandy olyasfajta hatást kelt, mint egy nagyon menő, halálosan profi szupercut, ahol a fő élvezeti faktort a váratlan kapcsolódások, a tobzódás és túlhúzás, illetve a használt részek folyamatos átértelmezései jelentik. A szándékoltan lassú, álomszerű bevezető és a második rész zúzása ugyanúgy egymást támasztják, mint a súlyosabb látomások közé ékelt primér közönségkényeztetések. A kaleidoszkópszerűen elfolyó, kásás úsztatásokat pontosan kicentizett, poszterekre kívánkozó kompozíciók ellenpontozzák, a telített, egy-egy alapszínt hangsúlyozó képeket reklámfilmeket idéző látványosságok váltják. A film ritmusa, az akciók felépítése vagy Jóhann Jóhannsson kísérőzenéje hasonló logikát követnek. Az ellentétek generálják a feszültséget és minden úgy válik szélsőségesen túlzóvá, hogy két távoli pólus között ingáznak.

Nicolas Cage játéka hasonlóan működik, hisz a 130%-ban tolt bekattanása itt pont ezért sül el jól, mert előtte a rendező taktikusan visszafogja a ripacspápát, utána viszont a lovak közé dobja a gyeplőt. Cage mondhat akármit (egyes interjúkban a maszkos Jasont, máshol Tom Sellecket vagy Bruce Lee-t azonosítja fő inspirációként), az ikonikus téboly ebben a filmben pont azért nem ciki, mert Cosmatos ugyanúgy be tudja simítani a film szövetébe, mint bármelyik másik hozzávalóját. Hasonló okokból nem lógnak ki a karikatúraszerű mellékszereplők sem, ahogyan az egyszerre csúnya és szép Andrea Riseborough is azért jó, mert képes úgy titokzatos maradni, hogy közben tulajdonképp csak béna közhelyek derülnek ki róla. A főgonoszt alakító Linus Roache ellenben pont azért lesz a film egyik leggyengébb láncszeme, mert a színész megpróbálkozik ugyan a Klaus Kinski/Rutger Hauer-féle nyers erővel, de kellő karizma és ijesztő merészség nélkül kilóg a lóláb. Az efféle intenzív megborulásra csak kevesen képesek, egy tökéletesebb világban mondjuk Gary Busey vagy Tom Cruise vállalta volna a szektavezér szerepet.

A Mandy több szempontból is igen komoly kötéltánc és éppen ezért meg kell emelnünk a kalapunkat az ifjabb Cosmatos előtt, mert a nyilvánvaló egyenetlenségek és aránytévesztések ellenére a filmje nem zuhan a porba. Ennyi alkotóelemet pontosan túltolni és nagyjából egyetlen irányba terelni igen szép teljesítmény még akkor is, ha a látottak mélységével és frissességével kapcsolatban jogosan merülhetnek fel ellenvetések. A Mandy néha túl erőszakosan üvölti az arcunkba, mennyire őrültnek és különlegesnek tartja magát, máskor viszont tényleg szórakoztatóan őrült és különleges darab, amiért nemcsak metál- és expolitation-fanatikusok rajonghatnak. Az biztos, hogy a közel két órában senki sem fog unatkozni, utána pedig bónuszként újabb hibátlan Cage-gifekkel dobhatjuk fel a virtuális beszélőnket.

(A filmet volt szerencsénk a CineFest záróvetítésén vásznon látni. Jelen állás szerint itthon sajnos csak DVD és BluRay várható, valamikor októberben. Mindenesetre szurkoljunk, hogy valami csoda folytán a Mandy elcsíphető legyen egy-két extra vetítésen a moziban is. Panos Cosmatos látomása ugyanis elsősorban odavaló.)

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr414265595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2018.09.30. 00:23:16

Jó kritika.

Ám, én a Linusszal kapcsolatban nem értek egyet, szerintem neki épp ilyennek kellett lennie, nem egy komolyan vehető, félelmetes, karizmatikus alaknak, hanem egy egy önmaga nagyságában fürdőző, tévképzetes, egoista bolondnak, aki a saját környezetében talán képes félelmetes lenni, ám az igazi nagyság és a valódi erő (azaz Cage) mellett nem több egy röhejesen szánalmas féregnél.

Ami az aránytévesztést illeti: nekem az egész filmben a legfurább épp az volt, hogy rengetegszer teljesen komolynak éreztem (aztán rendre jött valami posztmodern kikacsintás), hogy itt van valami költői is az egész alatt. Ám végsósoron úgy tűnt, hogy az összetett szimbólum rendszer nagyja mögött csak a "mi nézne ki elképesztően jól" motiváció volt.

vittorio 2018.10.01. 09:22:23

Szuper kritika!

(Ha az ember a port.hu-s "kritikát" hozzáolvassa,
elcsodálkozhat, hogy oda ennyi is elég.)

Huber Zoltán 2018.10.01. 11:52:41

@The Man Who Laughs: köszi. Linusszal kapcsolatban valszeg pont az van, hogy én alapvetően ezt a filmet tök komolynak éreztem. Mintha Cosmatos depresszióját/gyászát látjuk, amit aztán bizarr módon mindenféle túltolt/humoros/menő aprósággal és összekacsintós látványelemmel dobott fel. Bár a hirtelen hangulatváltások is részei lehetnek egy depressziós etapnak, de tényleg jó kérdés, lehet olyan sokáig dolgozott a cuccon, hogy nála is változott közben a dolog. Szóval ha a személyes pokol víziójaként nézzük, Linusban lehetett volna valami sátánibb, ha már rá tud venni embereket arra, hogy ártatlan nőket gyújtogassanak. De abszolút jogos az érved. Ha majd újranézem a kikacsintások, posztmodern idézgetések fényében, akkor bizonyára könnyedebbnek fogom érezni a filmet és akkor Jeremiaht is inkább úgy fogom látni, ahogyan te.

vittorio 2018.10.02. 11:12:12

Smoking Barrels-en nem tetszett a kritikusnak. Szépen ki is fejti, miért nem szerette.
Pont ez lenne a lényeg a kritikákban, ha tetszik, ha nem, legalább egy odafigyelő elemzéssel
alapozzuk meg a mondanivalót. Már megérte a filmet megnézni, két teljesen más (egyiknek tetsző-másiknak nem tetsző), értelmes kritikát olvasni róla nagyon érdekes.

Huber Zoltán 2018.10.02. 11:26:43

@vittorio: köszi! egyszer régen mi is filozofáltunk erről (meg másról is), ha esetleg érdekel a dolog, íme: filmvilag.blog.hu/2014/01/22/celkeresztben_a_kritikus

vittorio 2018.10.02. 14:55:28

Elolvastam, köszi, hogy beszúrtad.
Tetszett, a hozzászólásokkal együtt.
Szerencsére akadnak még olyanok, akik szívesen olvasnak alapos kritikákat.
Kitartás és köszönet minden értelmes elemzőnek!