Ez egy ilyen lépcsőházi film

2018. szeptember 06. 07:38 - KáCsé

Interjú a Tegnap rendezőjével és dramaturgjával

tegnap.jpeg

Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmjét szeptember 6-tól vetítik a mozik. A rendezővel és a dramaturggal,  Kovács András Bálint beszélgettünk. 

A Tegnap tervéről 2009-ben beszéltél először és már 2011-ben elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Atelier díjat a Cannes-i Filmfesztiválon. Miért húzódott ennyit a projekt és mennyit változott ez idő alatt a történet?
Kenyeres Bálint: A csúszás oka a finanszírozás volt, ennyi ideig tartott összeszedni rá a pénzt. A film alapja ettől függetlenül soha nem változott. Amiről szólni akart, már a kezdetektől megvolt és meg is maradt. Ahogy az alapstruktúra és a premisszák is. De volt rá idő, hogy csiszoljuk a forgatókönyvet, és ezt ki is használtuk.

Mindig is koprodukcióban gondolkodtatok?
Kenyeres Bálint: Persze. Ráadásul akkor, amikor elkezdtük, épp nem is létezett magyar filmfinanszírozás. Előbb volt francia pénzünk, mint hazai. Aztán ahogy felállt a Filmalap, kiderült, hogy a koprodukció sem lesz olyan egyszerű, mint vártuk. Első filmes projekthez képest ez egy nagyon ambiciózus tervnek bizonyult.

Ráadásul úgy emlékszem, az első verziókban talán épp ezért még nyugat-európai lett volna a főszereplő.
Kenyeres Bálint: Igen, alapvetően egy jóléti, nyugati karakterre lett kitalálva a főszerep. Épp azért, hogy minél nagyobb legyen a kontraszt, amikor ez a pali belecsöppen az észak-afrikai közegbe. Szerettem volna, hogy nagyon élénk legyen ez a különbség, és minél jobban bele tudjon veszni abba, ami ott várja.

Végül mégis kelet-európai lett a főszereplőd. Ez praktikus döntés volt, miután végül az egyik legismertebb román színészre, Vlad Ivanovra osztottad a főszerepet?
Kenyeres Bálint: Igen. Mint egy zakót, úgy kellett ráigazítanom a szerepet a színészre. De a karakteren ez alapvetően nem változtatott, maximum csak nüanszokat. Mások a színek, de ez inkább magából a színészből adódik. De a felvetés maradt, különbség leginkább abban volt, hogy az idő múlásával, amíg vártuk a finanszírozást, egyre pontosabban sikerült megfogalmazni és papírra vetni a történetünket. Ebben volt a segítségemre többek között négy másik forgatókönyvíró (Zabezsinszkij Éva, Beregi Tamás, Forgách András, Matthieu Tapenier – a szerk.) és Kovács András Bálint dramaturg is.

Miért volt szükséged most ennyi írótársra?
Kenyeres Bálint: Valakivel a treatmenten dolgoztam, valakivel néhány jelenetet írtunk közösen, és voltak, akiket az újabb és újabb változtatások miatt vontam be. Nem akartam elveszni a rengetegben, ezért kellett időről-időre egy külső szem és némi friss vér. Mindig egymás után, nagyon praktikus okokból jöttek az új írók, amikor friss impulzusokra volt szükség.

Andrással viszont már az első pillanattól kezdve együtt dolgoztatok?
Kovács András Bálint: Nem. Nekem Bálint annak idején már egy kész forgatókönyvet küldött. Addigra megvolt a történet, megvolt minden alapvetés, és innen indult 2009-ben a közös munka.

Milyen szándékkal vontad be Andrást a munkába?
Kenyeres Bálint: Személyesen nem nagyon ismertem még ekkor őt, de finoman szólva is tisztában voltam a munkáival. És kellett ehhez a történethez egy épeszű ember. Andrásnak olyan elméleti ismeretei vannak, amelyek a gyakorlatban is könnyedén hasznosíthatók. Ráadásul nagyon nehéz ma olyan munkatársakat találni, akik tényleg értik azt, amiről szó van, és akikkel van miről beszélni egy ilyen alkotás kapcsán. András pedig ilyen, ezért is kerestem meg őt már az első verziónál, szinte ismeretlenül.

András, hogy kell elképzelni ezt a közös munkát egy ilyen esetben? Emlékszel még, mely részeken javasoltál változtatást az elején?
Kovács András Bálint: Ez egy apró munka, szavak, jelenetek, jelenetrészek vannak a középpontjában. A történet a kész filmben is ugyanaz, mint az első verzióban volt, amit Bálint elküldött nekem, de nagyon sok részlet változott benne. Az én feladatom itt, ahogy minden más film esetén is, ahol bevonnak a forgatókönyv fejlesztésébe, hogy lássam, mi működik és mi nem. Elmondom, szerintem merre kéne menni, de a vezető író feladata, hogy elkezdje ezt ízlelgetni és elhiggye nekem. Javaslatokat teszek a lehetséges irányokra, de mivel én nem írok forgatókönyvet, ezek csak alternatívák. A Tegnap esetében minden a finomhangoláson múlt.  

Kenyeres Bálint: Igen, ez a finomhangolás volt a legfontosabb feladatunk. Milliméterenként, pillanatról-pillanatra kell elmozdulnia ennek a történetnek ahhoz, hogy észrevétlenül vesszünk bele az útvesztőbe a főszereplővel együtt. Patikamérlegen való adagolása ez a pillanatoknak.

tegnap_werk2.jpg

A Tegnap egyfajta belső labirintus, ami számos műfaji elemet felvillant, összességében mégis nehezen hasonlítható bármihez. Milyen eszközökkel lehet azon a vékony határvonalon tartani egy ilyen történetet, amelyen az alkotói szándék sem sérül, de a nézői figyelem is megmarad?
Kenyeres Bálint: A fő kérdés az volt, hogyan marad a két fő szál egyensúlyban: van az, amire a valódi játék megy ki, és egy krimiszál, ami a felszínen segít fenntartani a feszültséget.  Ennek a két szálnak az egyensúlyban tartása volt egy nem kis feladat. Na meg az, amire a béka-hasonlatot szoktam hozni: bedobják a békát a lábosba és nem veszi észre, hogy alágyújtottak, majd mire szépen lassan felforr a víz és észbe kapna, addigra már késő kiugrani. Ez volt a szándék, hogy a néző is így járjon, mint a béka, és a főszereplővel kéz a kézben fedezze fel, amit kell. Rengeteg olyan rejtély fel van rakva, amelyek később egyébként fel is lesznek oldva, csak éppenséggel addigra már lényegtelenné válnak. Van egy üzleti-bűnügyi felvetés, ami aztán menetközben teljesen átalakul, megváltozik a tét és az egész történet teljesen másba fordul át. Ahogy a rakétáról válnak le a légkörben a rétegek, úgy engedjük el mi is sorra a különböző elemeket. Ami, hangsúlyozom, nem jelenti azt, hogy ne varródnának el a szálak, csak teljesen más értelmet nyernek.

Kovács András Bálint: A dramaturgiai kérdés klasszikusan mindig az, hogy meddig tartja fent a történet az érdeklődést. A Tegnap esetén is az volt a kérdés és a legnagyobb kihívás, hogy tudok-e menni a főhőssel, érdekel-e az ő sorsa, akarom-e nézni ezt a történetet. Ehhez kellenek ezek a finom részletek, adott esetben szavak. Van egy ilyen feszültséghullámzás, amit megfelelő módon kell adagolni. Legalábbis a forgatókönyv szintjén, mert a rendezés során minden, így ez is változhat.

Kenyeres Bálint: És változott is.

András, dramaturgként mit szóltál ahhoz, hogy a Tegnap főhősével nem csak hogy nem lehet klasszikus módon azonosulni, de kifejezetten nehéz is vele menni?
Kovács András Bálint: Ez a művészfilm. A művészfilmek 90%-ban olyan főhősöket mutatnak be, akikkel nehéz azonosulni. Vagy azért, mert ellenszenvesek, vagy azért, mert nem ismerem őket, netán mert a céljaik nem világosak, esetleg passzívak. Ez egy nehezített pálya, de hozzá vagyok szokva. Itt egy csomó minden mást kell kitalálni, hogy miért nézzem a filmet, ha már nem szurkolhatok a főhősnek.

tegnap_werk.jpg

Kenyeres Bálint: Ez a film tényleg abszolút nem a főszereplővel való hagyományos nézői azonosulás mentén épül fel. A történettől akár még épülhetett volna úgy is, de aztán a rendezés folyamán szándékosan szembe mentem ezzel. Ez egy meglehetősen arrogáns kísérlet volt a részemről így elsőfilmesként, hogy nem csak hogy franciául és Észak-Afrikában, ráadásul nemzetközi koprodukcióban csináljak filmet, hanem még egy ilyen védőháló nélkül is, amit az ilyen azonosulás biztosíthat. Kíváncsi voltam, milyen ezen a kötélen végigsasszézni.

Kovács András Bálint: Ráadásul az ilyen típusú művészfilmnek ma még kisebb a közönsége, mint volt mondjuk harminc évvel ezelőtt. Akkor volt egy jelentős réteg, akik kifejezetten ezt keresték. Ma már sokkal kevesebben kíváncsiak az ilyen típusú filmekre. Ráadásul a mai művészfilmek, még az ilyen típusú dramaturgiával is, többségükben arrafelé mennek, hogy azonosulásra alkalmas figurákat mutassanak a nézőiknek. Nagyon érdekes volt ilyen szempontból Enyedi Ildikó Oscar-jelölt filmje (Testről és lélekről – a szerk.) is, illetve az a verseny. Egy olyan film (a chilei Egy fantasztikus nő – a szerk.) kapta végül az Oscar-díjat, ami egy nagyon hasonló világú történet, mint az Ildikóé, csak nem autista lány volt, hanem egy transznemű karakter. De a lényeg ugyanaz: nehéz szerelem, hogyan lehet a gátakat átlépni. Nem mondom, hogy jobb volt az a film. De Ildikó filmjében a szereplőkkel sokkal nehezebb azonosulni. Ott megvan ez a tradicionális művészfilmes távolságtartás. Nem akkora, mint a Tegnapban, de ott is ott van. A chilei filmben nincs távolságtartás, az első pillanatban megszeretem ezt a figurát és drukkolok neki. És ő nyerte az Oscart.

Ti viszont szándékosan mentetek a másik irányba.
Kovács András Bálint: Bálint akarta így, persze.

Kenyeres Bálint: Igen, ez egy elsőfilm, egy elsőfilmes bátorságával készült. Ez az én döntésem. Volt bennem annyi arrogancia, hogy erre induljak. András szólt, idejében jelezte, hogy ennek ez és ez lesz a következménye, de én ezt a történetet így akartam elmesélni. Az ösztöneim erre vittek.

Korábban utaltatok rá, hogy a rendezés során is sok minden változhat és változott is. Mi az, ami nagyon szembetűnő?
Kenyeres Bálint: Az első, amit András mondott, amikor megnézte a kész filmet, hogy láthatóan mindent elkövettem, hogy egyetlen olyan pillanata se legyen ennek a palinak, amikor egy picit is megszerethetném. Ahol lett is volna erre esélye, ott azonnal jött valami, ami az egészet eltörli.

tegnap.jpg

Kovács András Bálint: A főszereplő színész jelentős hozzátétel volt ehhez a filmhez. Bálint első választásai mind olyan figurát sugalltak, akik sokkal kevésbé távolítanak el. Vlad Ivanov remek színész, egészen el vagyok tőle ragadtatva, mennyire, de mindent elkövet, hogy én őt ne tudjam szeretni. Még amikor szenved, akkor is úgy szenved, hogy inkább csak további szenvedést kívánok neki. A korábban kiválasztott színészek mind olyanok voltak, akik egy adott pillanatban meg tudnak szelídülni. A mostani főszereplő viszont egészen az utolsó pillanatig utálatos. Még amikor sír, akkor is. Ez a legvége ennek a stílusnak.

Ganz múltját is ezért hagytátok ennyire homályban?
Kenyeres Bálint: A hátterét nem Andrással, hanem épp az utolsó íróval találtuk ki, miután eldőlt a főszerep sorsa. Nyilvánvaló volt, hogy ez egy kelet-európai arc, akire felesleges volna bármilyen más gúnyát ráerőltetni, mert ledobná magáról és hamis lenne az egész. Így jött képbe Svájc. Ez a nyelvi, bábeli zűrzavarnak is jót tesz, ráadásul az az ország egy olvasztótégely, így simán jött, hogy ő ott csinálta meg magát. De aki hegyezi a fülét, főleg, ha tud románul, az elcsípheti tőle az akcentus és a habitus mellett a nagyon csúnya káromkodásait is. Nincs minden feketén-fehéren lerajzolva, de a svájci útlevele van és erős kelet-európai akcentusa, remekül tud franciául, miközben a feleségével angolul beszélnek.

Kovács András Bálint: Ez mindenképpen ennek a történet-figurának a maximuma. Az idegensége, az otthontalansága, hogy mindenhonnan kívül áll, sehol sincs otthon. Üres helyzetben mozog, ami miatt egyszer csak elkezd keresni. Keresi az otthonát az emlékeiben.

tegnap_1.jpg

Kenyeres Bálint: Kellemetlen ember egy kellemetlen helyzetben. Itt is ugyanaz volt a kísérlet, mint a történet szintjén. Mi az a minimális impulzus, amivel tovább lehet rugdosni a történetet és mi az a minimum, ami ahhoz kell, hogy ebben az emberben élet legyen. Éljen, lélegezzen, de az érzelmi azonosulás mégse direkt történjék a karakterrel. Az a cél, hogy a néző érzelmi memóriájából jöjjenek elő a saját élmények.

A dramaturgiai csúcspont kései időzítése is mintha ezt húzta volna alá.
Kenyeres Bálint
: Abban is van egy trükk. Két csúcspont is van, és megcseréltük a dolgot. Nem ott áll össze igazán a képlet és nem az az igazi kisülése a történetnek, ahol érzelmileg a legnagyobb az amplitúdó, hanem egyel később, amikor az ember már nem erre számít. Ebben is ellene mentünk a lehetséges elvárásoknak.

Kovács András Bálint: Az igazi dramaturgiai csúcspontnál a nézők nem is realizálják, hogy ez most az. Úgy van megcsinálva, hogy csak később jöjjünk rá, hol volt, mert így érzelmileg is csak később lehet azonosulni. A legeslegvégén.

Kenyeres Bálint: Meg másnap. Ez egy ilyen lépcsőházi film. Mint a lépcsőházi filozófus, aki kilép a helyzetből, és utána jut eszébe, hogy mit kellett volna mondani, válaszolni és gondolni. Eddig úgy tűnik, akire hat, arra így hat ez a film is, némi spéttel. Nem a történet, mert az összeáll, hanem az érzelmi hatás. Szerintem izgalmas és szép, hogy ez így sikerült, de ez sem teszi könnyebbé. Ez egy elég vigasztalan film, de úgy voltam vele, akkor már menjünk el a falig.

Kovács András Bálint: Ez a film abszolút elment a falig. A fal adja a másikat.

Klacsán Csaba

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr7214225159

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.