Deadwood – A káosz urai

2018. július 26. 16:23 - filmvilág

deadwood.jpg

Kíméletlen naturalizmusa és gondosan kimunkált drámai szerkezete minden idők legjobb westernsorozatává tették a Deadwoodot.

Ami a dramaturgiai invenciót, a forgatókönyvírás minőségét illeti, a 2000-es években a televíziós sorozatok jelentették az amerikai filmgyártás legizgalmasabb területét. E sorozatok általában létező műfajok szabályrendszerét vették alapul, hogy azokat variálva új és megdöbbentő felfedezésekre vezessék a nézőt az emberi természet és a társadalom működésének témakörében. Ahogy például a Maffiózók a gengszterfilm vagy a Drót a zsarufilm/politikai krimi műfajára támaszkodtak, úgy a szintén az HBO műhelyében készült Deadwood a western világát idézte fel, de jóval merészebben szakítva a zsánerkonvenciókkal, mint a műfaj késői korszakának revizionista darabjai.

Az első évad első epizódjának már első tízperce letaglózóan jelzi a naturalizmusnak és a drámai erőnek azt a fokát, ami a Deadwoodot különlegessé tette. Egy montanai kisváros seriffjeként ismerjük meg a sorozat egyik főhősét, Seth Bullockot, aki épp távozni készül posztjáról, hogy a határvidéki Deadwoodban próbáljon szerencsét, amikor lincselő tömeg jelenik meg az utcán, hogy egyetlen őrizetesének kiadatását követelje. A nyilvánvaló túlerővel szemben Bullock egy megoldást talál a törvény tekintélyének megőrzésére: kivégzést rögtönöz, amit az első rémület elmúlta után a halálra szánt rab sem ellenez. Bullock emberségből egy darab papírra felírja a fogoly végakaratát, majd saját kezűleg töri ki a rövid zuhanás miatt fuldokló ember nyakát. Az egymásra szegezett fegyverek feszültségében pergő jelenetnek az erőszak borzalmán túl legalább olyan fontos része az a futó, de az emberi méltóság mellett pálcát törő mozzanat, amikor a lincselők vezérének tiltásával dacolva az egyik férfi vállalja, hogy a seriff távozása után az utolsó szavakat tartalmazó papírost átadja az elhunyt fiának.

E jelenet nyugtalanító utóérzésével pillantjuk meg először Deadwood egyutcás városát, ami ekkor, 1876-ban, a történet kezdetén még inkább csak tábor. A vadnyugati legendáriumban kétes hírű Deadwoodnak már a születése is törvénytelen volt, hiszen a korábban az őslakosoknak ítélt területen jött létre, amikor a Fekete-hegyekben kitört aranyláz a jobb életre vágyók ezreit vonzotta erre az államok közigazgatásán kívül eső területre. Az aranyásók nyomában kereskedők ütötték fel sátraikat, kocsmák, bordélyok nyíltak – a fogyasztói civilizáció megvetette a lábát.

deadwood_2x02.jpg

A sorozat szülőatyja, David Milch (olyan sorozatok alkotója, mint a Zsarublues és a New York rendőrei), ahogy azt több interjúban is elmondta, a káoszból a rendbe való átmenetet akarta megragadni egy konkrét történelmi-társadalmi szituációban. Eredetileg az ókori Rómában, a Nero uralkodása alatti morális széthullás idején képzelte el művét, de mivel a Róma című sorozat ekkor már úton volt az HBO-nál, témájához új történelmi hátteret kellett keresnie. Így jutott el az aranyláz Deadwoodjába, ahol nincs törvény, csak érdek, és ami alig néhány év alatt jut el a vadonból a komplex gazdasági-politikai szerveződésig.

Noha mindjárt az elején színre lépnek a vadnyugat olyan legendás történeti figurái, mint Wild Bill Hickock és Calamity Jane, Milch számára a westernműfaj hagyományai épp annyira nem jelentettek sorvezetőt, amennyire azok következetes tagadása sem volt elsődleges szempont. A nagyregényként hömpölygő, három 12 részes évadot felölelő cselekmény egyszerűen más rugóra jár: szélsőséges élethelyzetbe jutott emberek lecsupaszított motivációi feszülnek egymásnak egy testileg, lelkileg mocskos miliőben, ahol a sárral és vérrel azért megfér a vasalt ing és a fodros napernyő.

A prológusban megismert Seth Bullock is történeti személy, miként a szereplők nagy része, míg mások megváltoztatott néven vagy nem konkrét személyekről mintázva jelennek meg. Bullock a nyakasságig elmenő egyenességet testesíti meg. Fő ellenlábasa, Al Swearengen, a Gem Saloon tulajdonosa, a kocsmáros és kurvapecér, a történet kezdetén a legnagyobb hatalmú játékos a táborban. Timothy Olyphant jóval kevésbé árnyalt Bullockja mellett az angol Ian McShane által dermesztően alakított Swearengen a sorozat igazi központi figurája; őhozzá mérettetik minden új érkező, legyen szó bányászati vállalkozóról, vagy szerencselovagról; a kérdés az, Al mit lát meg benne. Al ugyanis maga az érzelmektől mentes érdekember, aki a legsötétebb gaztettre is képes, ha érdeke úgy kívánja, de akár jót is tesz, ha attól remél hasznot. Üzleti és hatalmi sakklépései nyomán rajzolódik ki a vadkapitalizmus természetrajza, ahogy újabb és újabb játékosok szállnak be a véres deadwoodi színjátékba, Cy Tolliver (Powers Boothe), a majdnem hasonlóan kegyetlen, de szívében gyáva üzletember, aki a Bella Union kaszinót és bordélyházat nyitja meg a soron, vagy Alma Garrett (Molly Parker), a kábítószerfüggő özvegy, egy jól jövedelmező bánya tulajdonosa, aki Bullockkal keveredik szerelmi viszonyba.

deadwood3.png

Míg az első két évad során a legjobb szövegeket kapó Al Swearengen küzdelmét kísérhetjük nyomon a legfőbb hatalmi helyzetben maradásért, addig a harmadik évad kezdetére egy minden addiginál fenyegetőbb erő rendezi át a sorokat, és tereli a sötétlelkű kocsmárost többé-kevésbé egy táborba a jókkal. Hosszas előzmények után ugyanis ekkor érkezik Deadwoodba George Hearst, a felmérhetetlenül nagy vagyonú (és ezért nagy hatalmú) üzletember. Hearst is történeti alak, apja a sajtómágnás Hearstnek, akiről Orson Welles az Aranypolgár hősét mintázta. Milch szinte démoni indulatokkal ruházza fel Hearst alakját, a kapitalista gondolkodás fenevadja lesz belőle, aki nemcsak üzleti döntéseiben fenyeget másokat pusztulással, de személyes kontaktusban is, például amikor hosszadalmas körmondatban közli Alma Garrettel, hogy tárgyalásuk kedvezőtlen alakulása miatt felmerült benne, hogy megerőszakolja az asszonyt, vagy amikor feljebbállását nyomatékosítandó beszélgetés közben levágja Swearengen egyik ujját.

Az erőszak ábrázolásának kegyetlenségében a készítők a tévéképernyőn lehetséges szélsőségekig mentek el. Felejthetetlen például, amikor Hearst testőre és Swearengen legmelákabb martalóca küzdenek életre halálra az utca sarában, minek végén Hearst kitépett szemű emberét fahusánggal veri agyon a másik. Persze nem kevésbé erőteljesen illusztrálják a deadwoodi hétköznapok kegyetlenségét az olyan kevésbé explicit képsorok, mint amikor a kínai Wu disznóival zabáltatják fel az eltüntetni kívánt holttesteket.

A zsigeri hatások másik területe a meztelenség és a szex ábrázolása, amiben az erőszaknál is hatásosabban jelenik meg az intimitás és a durvaság kontrasztja. Ez nyilvánul meg a fekete humor olyan bizarr jeleneteiben is, amikor Al hosszas és helyenként mulatságosnak is mondható helyzetelemző monológjai közben egy-egy együgyű örömlány alkalmazottja ügyködik rajta övön alul.

Bármilyen erőteljes is a képi megvalósítás, és bármilyen kiválóak is a neves színészgárda alakításai, a Deadwood elsősorban a televíziós forgatókönyvírás csodája. Ez vonatkozik nemcsak a cselekményszövésre, a többtucat jól megfogott és árnyalt figura sorsának komoly történelmi, társadalmi és lélektani revelációkat hozó bonyolítására, de a szöveg nyelvi megformálására is. Elsőként természetesen minden nézőnek a főként szexuális tartalmú vulgarizmusok tűnnek fel, a szexhez és erőszakhoz hasonlóan a televíziós határokat feszegetve, de ezen túl észre kell venni azt a nyelvi gazdagságot is, amely sok irodalmi adaptáción túltevő igényességgel tükrözi azt a verbális műveltséget, amelyet utoljára a XIX. század szülöttei birtokoltak. A Deadwood szereplői, még a műveltnek egyáltalán nem nevezhetők is, olyan nyelvi ötletességgel szólalnak meg és olyan bonyolult megfogalmazások hagyják el ajkaikat, hogy a XXI. századi nézőnek egyszeri hallásra sokszor követni is nehéz őket.

A 2004–2006-ban futott sorozatot a magyarországi mozicsatornán is bemutatták, különösebb visszhang nélkül. A magyar nézőnek természetesen több személyes kötődése van a vadnyugat mítoszához, mint annak rögvalóságához, amit a Deadwood ábrázol, de Amerikában sem volt elég a siker ahhoz, hogy a harmadik évadon túl a beígért tévéfilmes folytatás elkészülhessen. Hiába, a tükörbe, amit ez a sorozat az emberi természetnek felmutat, nem kellemes belenézni.

 

Nevelős Zoltán cikke először a Filmvilág 2011 májusi számában jelent meg. Újraközlésének apropóját az adja, hogy az ígért filmes folytatása hamarosan elkészül.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr6514143755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tekes 2018.07.27. 09:23:22

Fantasztikus sorozat! Sok hátborzongatóan naturalisztikus jelenete ellenére, vagy éppen azért, felejthetetlen élmény! Tényleg az egyik legjobb tévé-sorozat. Mindenkinek ajánlom.