Verhoeven Hollandiája – Provokatőrből próféta

2018. július 18. 11:58 - filmvilág

spetters1.jpg

Verhoeven korai filmjei minden ízükben a holland kultúrában és történelemben gyökereznek, ugyanakkor vehemensen lázadnak e hagyomány ellen. 

Paul Verhoeven Hollandiában nemzeti intézmény. A pályája kezdetén pellengérre állított és közellenségként kezelt rendezőt az ezredforduló óta mintegy rehabilitálva, a nemzet alkotójaként tartják számon – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hollandok rajta kívül jelenleg egyetlen, nemzetközi visszhangot kiváltó alkotót tudnak felmutatni Tom Six, Az emberi százlábú rendezőjének személyében. Verhoeven filmjei kötelező tananyagok a gimnáziumokban, Jézus-könyve és filmtörténeti kisokosa, a Volgens Verhoeven (Verhoeven szerint...) bestseller lett. A 2006-os nagy hazatérés, a Hollandiában forgatott, holland nyelvű Fekete könyv sikere óta pedig általános Verhoeven-reneszánsz tombol az országban. Messze jutottunk az 1980-as tüntetésektől, amelyek során a legkülönbözőbb érdekképviseleti szervezetek kiáltották ki a rendezőt nőgyűlölő, homofób agresszornak és égették el nyilvánosan az aktuális botrányfilm, a Spetters kópiáit.

A mélyföldeken ma már úgy tartják, hogy a rendező a nemzet krónikása, és korai filmjeinek minden pórusából árad a hollandság. Valóban, a holland korszak filmjei elválaszthatatlanok a rendező szülőhazájától. Verhoeven igyekszik minden esetben korrekt társadalmi miliőt felrajzolni, korhű világot megjeleníteni és nem utolsó sorban vitathatatlan couleur locale-lal átitatni alkotásait. Előszeretettel helyez a középpontba tipikus holland életképeket, élethelyzeteket: a Spetters főhősnője frituurben (jellegzetes helyi utcai kifőzdében) dolgozik és sült krumplit árul, a Wat zien ik a Wallén, az amszterdami vörös lámpás negyedben játszódik. Ezen kívül a filmek színes-szagos tablói Hollandiának: útikalauzt nyújtanak Amszterdamtól Leidenig, felsorakoztatva az összes nemzetközi holland sztereotípiát, kezdve a második világháborús biciklis hadosztállyal a tulipánföldeken át a gátakig, még arra is találva időt, hogy a Forró verejték egyes beállításáiban Rembrandt híres aktjait megidézve adózzon a festőnek. Verhoeven olyan szeretettel mesél Hollandiáról, mint Woody Allen New Yorkról.

spetters.jpg

De nem csak a tájban elrejtett szélmalmokban jelenik meg a Dutchness. A számunkra evidensnek tűnő lábjegyzet, hogy egy holland rendező holland nyelven forgat, szintén egyike az elemeknek, amik nemzeti rendezővé avanzsálják Verhoevent. Nem használ látványosan dialektusokat, ami egy olyan országban, ahol gyakran az egymástól ötven kilométerre lakó embereknek nehézsége támad a kommunikációval, illetve a kultúra területén az angol szinte anyanyelvként funkcionál; több mint figyelemreméltó. Míg a rendező minden más tekintetben törekszik a realizmusra, szereplői társadalmi hovatartozásuktól vagy koruktól függetlenül a sztenderd hollandot, a „királynő hollandját” beszélik.

A filmek nem csak térben kalauzolják végig a nézőt Hollandián, de végigzongorázzák az elmúlt száz év holland politikai és szociális változásait is, beletenyerelve a nemzeti identitás kényes kérdéseibe. Ez hozta meg az utóbbi évek Verhoeven-rehabilitációját és emelte a rendezőt a provokatőr szerepéből meg nem értett prófétává. Verhoeven holland korszaka során mindig olyan témákhoz nyúlt, amik érzékenyen érintették a néplelket, vagy tabunak minősültek; az elbeszélés módját pedig ritkán lehetett politikai korrektséggel vádolni. Míg két évtizeddel korábban ez vérlázító támadásnak minősült, sértve az országimázst, visszatekintve a sajtó már elgondolkodtató, korát meghaladó társadalomkritikáként értékeli. A filmek kivétel nélkül a híres holland liberalizmust és nyitottságot kérdőjelezik meg, olyan provokatív témákat felhozva, mint a szexuális perverziók, a homoszexualitás vagy éppen a prostitució. Nem véletlen, hogy a Wat zien ik prostituáltjainak összes kliense rendes, becsületes hivatással rendelkezik a civil életben; tanárok, orvosok, ügyvédek vetkőznek ki – a szó minden értelmében – magukból a két örömlány lakásán.

torokmez.jpg

Törökméz még emblematikusabb példa; az 1973-as film az egyik első mozis reflexió a 68-at követő helyi társadalmi változásokra. Akárcsak Európa más részein, Hollandiában is az aktuális társadalmi rend átalakulása és általános értékváltozás határozta meg ezeket az éveket. Ez elsősorban az ontzuilingnek („oszloposodásnak”) nevezett folyamatot takarta, ami a több mint száz évig fennálló vallási és világnézeti alapon szerveződő, megcsontosodott társadalom lebontását jelentette. Erik és Olga ennek a jelenségnek a kétlábon járó szimbólumaként lázadnak minden autoritás és konvenció ellen, így mind a lány családja, mind a társadalom szemében ijesztő és veszélyes elemmé válnak. A középosztálybeli lány és a rendszeren kívül lebegő művészkarakter kapcsolata felvillantja a társadalmat ekkor foglalkoztató és sokkoló jelenségeket, mint a szabad szerelem, minden konvenciót mellőző tömegesküvők, vagy a fiatalok amerikanizálódása. A Spetters, a holland korszak legvitatottabb filmje, ugyan megpendíti a generációs problémák vagy a vallás kérdését is, de legvérlázítóbb tette a kor Hollandiájában azóta már elfogadottnak tekintett homoszexualitás és női egyenjogúság bírálata. A főhősnő más kitörési lehetőséget nem látva, az előre jutás érdekében – mint minden Verhoeven-hősnő – a szexuális vonzerejét bevetve zsonglőrkődik a férfiakkal. Valamennyi Verhoeven-film végkicsengése ugyanaz: a holland társadalom hiába takarózik a liberalizmus álcájával, csak addig türelmes, amíg a másság nem szembetűnő.

A három kosztümös történelmi eposz még ennél is messzebbre megy; és a nemzet történelmi emlékezetét helyezi új megvilágításba, és írja újra. A Forró verejték a modern Hollandia megszületésének, a munkásmozgalmaknak és az ezzel kialakuló, egészen a 60-as évekig fennálló társadalmi berendezkedésnek állít kétes emléket. Már önmagában a tény, hogy az állam születésének történetét egy prostituált szemén keresztül meséli el, felségsértéssel ér fel, de a Forró verejték nem kerüli meg a dicső reformok mentén születő országot sújtó szegénység és éhség megjelenítését sem. Olyan ez, mint a nagy francia forradalom kapcsán a guillotine-t felemlegetni.

soldat_van_orenje.jpg

A két második világháborús film a Futás az életért és a Fekete könyv szintén érzékeny kérdéseket feszeget, amikor megingatja az eltiport, áldozatként megjelenő Hollandia képét. A mind a mai napig legdrágább holland film, a Futás az életért érzékletesen mutatja meg a második világháború traumájának és ezen belül is a német megszállás alatt elvesztett vagy megkérdőjelezett holland identitásnak a problémáját. A film és az alapjául szolgáló regény komoly szerepet játszott a második világháborús trauma feldolgozásában, új fénybe helyezve a többek között az Anna Frank-történet mentén kialakuló országimidzset. A film hat főhőse reprezentálja a hollandok nácikhoz való hozzáállását a háború alatt; van köztük kollaboráns, ellenálló és emigráns is. A Rutger Hauer által játszott főhős egy igazi ügyeskedő, aki gyakorlatilag szándéka ellenére válik hőssé, miközben egyetlen célja, hogy mentse a bőrét. A film eredeti címe Soldaat van Oranje, aminek erre vonatkozó iróniája a szerencsétlen fordítás során elveszett: Oranje-Nassau a holland királyi család neve, és ebből adódóan a narancsszín az ország szimbóluma, így a találó cím inkább A királynő katonája lehetne. A film olyan legendássá vált nemzeti szimbólummá vált képekkel keretezi a történetet, mint – a Rutger Hauerrel megfejelt– felvételek Wilhelmina királynő hazatéréséről.

Fekete könyv ennél visszafogottabban, de szintén a kollektív bűnösség, illetve Hollandia esetében, a kollektív ártatlanság kérdésével játszik el. A csavaros történet legvégéig bizonytalan, hogy kiből lesz az áruló és kiből hős. Verhoeven úgy alakítja a történetet, hogy minden karakter a homályzónában mozog, a háborús létállapotban senki sem lehet fekete vagy fehér. Az ellenállást segítő náci tiszt ugyanúgy bukik el, mint a saját társait szökés és vagyon reményében feláldozó hősként tisztelt holland ellenálló. A film a maga két és fél órájában több apró eseményt is felsorakoztat Hollandia háborús minden napjaiból. Ugyanúgy szembetaláljuk magunkat zsidó főhősnőt bújtató, életét feláldozó családdal, mint a felszabadulástól megmámorosodott hollandokkal, akik a háborús bűnösnek tekintett rabokkal űzött embertelen és megalázó heccekkel szórakoztatják magukat.

Csala Borbála

A portré először a Filmvilág 2014 februári számában jelent meg. Újraközlésének apropója: Verhoeven ma töltötte be a 80. évét.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1114120365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Bowman 2018.07.18. 15:20:55

Anne Frank.
A Forró Verejtékből nem lehet normális kópiát fellelni, pedig nagyon jó film.
A Spettersben nem is a csaj a főszereplő. Ha van ilyen, hát az a megbuzult fiatalember.