Roger Moore: Hidegvér és irónia

2018. május 23. 22:23 - Huber Zoltán

roger_moore.jpg

Roger Moore páratlan állócsillag, az elegánsan szellemes angol úriember első számú mozgóképes ikonja. Egy éve hunyt el.

Egy sajnos immár végleg lezárult pálya összegzésekor csak a szépre és jóra illik emlékezni, ám Roger Moore életművéhez épp az a kulcs, amit általában kegyes csúsztatásokkal szokás körülírni. Az angol színész karrierje során tulajdonképp végig egyetlen típusfigurát variált és képtelen volt szabadulni a hűvösen laza gentleman nyomasztó árnyékától. A világ elsősorban a szmokingos szuperkémként ismeri, ő a „másik” Bond, a komolytalanabb, a humorosabb. Az a 007-es, akit mindig hátrébb sorolnak az Őfelsége titkos ügynökeit összemérő listákon, és akivel szemben rendre újrapozícionálják a korszerűbbnek szánt reinkarnációkat. A közönség szeretete és az anyagi sikerek ellenére hálátlan színészi sors jutott a számára, Sir Roger mégis meghatározó popkulturális jelenség tudott maradni, jóval a hangos világsikerek után is. Karizmatikus személyisége, mély önismerete és egészséges öniróniája soha nem hagyták cserben.

Moore alakja gyakorlatilag egybeforrt az arisztokratikus, elegáns angol világfi alakjával, holott ő maga korántsem volt előkelő származású. Apja londoni rendőr, anyja háztartásbeli, az életrajzból a nívós oktatási intézmények nevei is hiányoznak. Közvetlenül a világháború után, tizennyolc évesen belép a hadseregbe és három évig szolgál, sármos külsejét kihasználva később modellkedik. Innen csak egy apró lépés a statisztálás, majd a második feleségét követve az ötvenes évek közepén Amerikában köt ki, egyre komolyabb televíziós és filmes szerepeket vállalva. Hagyományos színészi iskolát sohasem fejezett be és mikor egyszerre ajánlott neki szerződést a Royal Shakespeare Company és a Metro-Goldwyn-Mayer, Moore inkább az utóbbit választotta.

roger_moore1.jpgAz igazi áttörést jelentő siker relatíve későn jön, harmincöt éves, amikor Simon Templar szerepe rátalál. Az Angyal meghozza számára a világhírt, a kezdetben még fekete-fehérben készülő sorozat hatvan országba jut el és még a vasfüggöny sem állja útját. Ma már magyarázni kell, de a hatvanas években még nyugaton sem volt hatalmas választék a különféle csatornák és programok között, nemhogy Magyarországon. Az Angyalt tényleg szinte mindenki nézte és a mai napig a brit televíziózás egyik legsikeresebb produkciójának számít. Itthon valódi generációs élmény, sokak számára egyet jelent „a” krimivel, Moore pedig valóságos fogalommá vált, szigorúan Láng József hangján megszólalva.

Templar amolyan modern Robin Hood, aki bűnözőktől lopott és a jó ügyért harcolt, látványos akciók, véres összecsapások vagy hajmeresztő attrakciók nélkül. A sorozat egyik utolsó epizódjában hősünk egy texasi olajmágnással Monte Carlo csillogó világában kalandozik. Ebből születik aztán a Minden lében két kanál, az újabb kirobbanó televíziós siker, ami egyedül a fő célnak tekintett Egyesült Államok piacát nem tudta bevenni, így két tucat rész után végül törölték. Moore mégsem maradt sokáig munka nélkül, hisz Lord Sinclair, az általa játszott előkelő playboy tökéletes referenciául szolgált a felrázott vodka-martinit szopogató ügynökhöz.

A legendás szerepre a színész már korábban esélyesnek számított, gyakorlatilag azóta, hogy Connery 1966-ban kijelentette, nem szeretné többször az MI6 kötelékében megmenteni a világot. Három évvel később mégsem Moore, hanem az ausztrál George Lazenby kapta meg a következő Bond-film, az Őfelsége titkosszolgálatában főszerepét, majd 1971-ben maga Connery tért vissza. A skót színész e hatodik alkalommal tapintható fásultsággal alakítja a nőfaló kémet, a Gyémántok az örökkévalóságnak végére pedig úgy tűnhetett, maga a franchise is kifulladt. Moore friss vért és energiát pumpált a figurába, amivel a sorozatot is újra pályára állította.

A színésznek egyáltalán nem volt könnyű dolga és nemcsak azért, mert a Connery nevével fémjelzett eredeti recept menthetetlenül elhasználódott. A szokásos panelek és fordulatok elkoptak, a hatvanas évek színpompás pezsgése után a jóval kiábrándultabb hetvenes évek másfajta férfiideálra, eltérő játszmákra vágyott. Moore vezetésével a 007-es ott folytatta, ahol Templar és Sinclair a kisebb képernyőn abbahagyták. Az elegáns angol úriember az egzotikus kalandjai során ügyesen fosztogatta a korszak divatos trendjeit, ártalmatlan tükörvilágokat kínálva a valóságból menekülni vágyó közönségnek. A vietnami háborúval, terrorizmussal és mindenféle krízisekkel súlyosbított hetvenes években Moore tévedhetetlenül érzett rá arra, hogy a szórakozni vágyó nézők egy rajzfilmszerű, megközelíthetőbb, minden helyzetben magabiztos és sérthetetlen hőst akarnak.

roger_moore2.jpg

Roger Moore Bond-mércével mérve kifejezetten későn debütált, az 1973-as Élni és élni hagyni forgatásakor már negyvenöt éves, ráadásul teljesen más kisugárzással bírt, mint a nála egyébként három évvel fiatalabb elődje. Moore habitusa alapvetően formálja át a figurát, szuperkéme mindig kifogástalanul öltözött, hűvös és távolságtartó, aki a testi kontaktus helyett a fölényesen cinikus megjegyzéseivel fegyverezi le a nőket és az ellenfeleket. Az elkeseredett közelharc nála ugyanolyan elképzelhetetlen, mint egy fürdőnadrágos tengerparti akció vagy egy félmeztelen zuhany. Moore arisztokratikus unalommal tekint az előtte álló feladatokra, mintha ez az egész kémkedés csak apró, ám annál kellemetlenebb mellékhatása lenne a fényűző playboy-életmódnak.

A 007-es ügynök e könnyedebb, gyakran egészen parodisztikus megközelítését már a kortárs kritika sem szerette és a mai napig elkerülendő zsákutcaként emlegetik, holott Moore volt az, aki évtizedekre bebiztosította a sorozat túlélését. Hiába az elmarasztaló hangok, a közreműködésével készült Bond-filmek a pénztáraknál kiugróan sikeresek voltak és a hektikusan változó műfaji környezetben is megállták a helyüket. Akár a blaxploitation egzotikumát lefölözni próbáló Élni és élni hagyni, akár az ázsiai harcművész-filmekre hajazó Az aranypisztolyos férfi vagy a Holdkelte erőltetett űrhajós küldetéseit nézzük, Moore karizmája még a leggyengébb forgatókönyveket is egyben tudta tartani. Lazasága és finom önkritikája tökéletesen ellensúlyozta az egyre erőltetettebb variációkat, hőse időről-időre összekacsintott a közönséggel. Nem véletlen, hogy a hivatalos kánonban ő játszotta a legtöbbször a karaktert és ő volt a legidősebb Bond is, amikor ötvenhét évesen utoljára a szuperkém bőrébe bújhatott.

A népszerű szerep nyomasztó árnya az ő karrierjére is rávetült, és a többi kollégájával ellentétben végül soha nem tudott végleg megszabadulni attól a bizonyos szmokingtól. A hetvenes-nyolcvanas években számos filmben feltűnik, de igazi sikert csak akkor arat, ha a jól bejáratott imázsát variálja. Különös sztár, proto-akcióhős és csípős humorú komikus egyszerre, aki soha nem tartotta magát valódi színésznek. Az egyik mintaadó kommandós túszmentés, az 1978-es Vadlibák előkészületei során állítólag azt kérte, kevesebb közös szöveges jelenetet írjanak neki, mert hogyan is játszhatna egy ligában az olyan nagyságokkal, mint Richard Burton és Richard Harris.

roger_moore3.jpg

A Bond-sablont nagy örömmel karikírozta (Ágyúgolyó futam), de soha nem próbált görcsösen kitörni a szép lassan rázáródó skatulyából. Mintha csak sokat emlegetett védjegyével, a finoman szarkasztikus szemöldök-rántásával nyugtázta volna, Moore méltósággal és egészséges humorral viselte a rá szabott szerepet. Az 1985-ös Halálvágta után egyre ritkábban állt a kamerák elé, Jean-Claude Van Damme híresen rossz filmjének (A kalandor) főgonosza után pedig csak szívének kedves apróbb mellékszerepeket vállalt. Megtehette, hisz a hírnevét ekkora már semmi nem kezdhette ki.

Ahogyan a pályafutása, úgy Moore utánozhatatlan kisugárzása is sajátos ellentétekből áll össze és épp ez teszi különlegessé a színész varázsát. Az általa játszott karakterek egyszerre léhák és végtelenül tudatosak, hanyagok és precízek, férfiasságuk szinte aszexuális. A hivalkodó camp és kifinomult elegancia gond nélkül megférnek egymás mellett, a kifogástalan szabású zakón a tenger alá merülő autóban vagy a légpárnás velencei gondolában sem keletkezhet gyűrődés. Bármit is játszott, Moore egyszerre tűnt természetesnek és pimaszul önironikusnak, ezért soha nem oldódott fel teljesen a szerepeiben. Ez tette naggyá és gátolta meg abban, hogy teljesen más figurákat is hitelesen alakíthasson.

„Tinédzserként nagyon bizonytalan voltam magamban, kitaláltam hát Roger Moore-t” – nyilatkozta tavaly egy interjúban, hibátlanul ragadva meg, miként válhatott a hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb sztárjává, generációk kedvencévé és egy markáns hőstípus legfontosabb szimbólumává. Moore talán ösztönösen talált rá a tökéletes imázsra, de a karrierje során rendkívül tudatosan viszonyult hozzá, akár a kisebb képernyőn vagy vásznon, fiktív igazságosztóként vagy a UNICEF jószolgálati nagyköveteként dolgozott. Bár nyolcvankilenc évesen Sir Roger Moore örökre eltávozott, e karizmatikus, mindig kedélyes alteregója réges-régen elnyerte a halhatatlanságot. 

A portré először a Filmvilág 2017 júliusi számában jelent meg.

Szólj hozzá!
Címkék: portré új

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr4113966694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.