Örök tél – túl sok nyárral

2018. március 07. 14:43 - Orosdy Dániel

orok-tel-09.jpg

Vállalásnak maximálisan tiszteletreméltó, kivitelezését tekintve kimondottan színvonalas, ahogy Köbli Norbert forgatókönyvíró és aktuális rendezőtársai (időrendben: Bergendy Péter, Fazakas Péter, Szász Attila, Kovács István) tévéfilmek során át dolgozták-dolgozzák fel a nem is olyan régmúlt világát és kevésbé ismert eseményeit, besúgók világától repülőgép-eltérítésen át az I. Világháborúig. Az egy órát általában nem sokkal meghaladó vagy éppen alulról súroló alkotások között persze akadnak különbségek, de igénytelenséggel, a választott téma bagatellizálásával egyik sem vádolható, ráadásul Köbli jó érzékkel alkalmazza a műfaji forgatókönyvírás mesterfogásait, azaz történetei nem csak a dokumentumfilmek és történelmi drámák szerelmesei számára lehetnek ismerősek vagy élvezhetőek, hanem gyakorlatilag bárkinek, aki nem idegenkedik az ún. kommersz filmektől.

Szász Attila rendező és Köbli immár harmadik alkalommal dolgozott együtt (Szászon kívül csak Fazakas jegyez egynél több Köbli-szkriptet), és ahogy korábbi közös műveikről, A berni követről és – különösen – a Félvilágról, úgy az Örök télről is elmondható, hogy leginkább moziban lenne a helye, nem a tévében. Az egykori Szovjetunióba deportált magyarok, közelebbről a (főleg) német nemzetiségű nők kálváriáját feldolgozó és nekik emléket állító alkotás minden szempontból magabiztosan teljesít, bőven meghaladva a tévéfilmekkel szemben hagyományosan támasztott (és idejétmúlt) elvárásokat. Jó értelemben szórakoztatva hívja fel a figyelmet egy szomorú korszak szomorú, és szinte már el is feledett történéseire, az ok nélkül megalázott, tönkretett vagy megölt emberek sorsára. Ahogy írtam is: színvonalas kivitelezés, tiszteletreméltó vállalás. A „sorozat” egyes darabjai nem mindenben működnek ugyanúgy, és az eddigi produkciók közül talán a legambiciózusabbnak mondható Örök tél sajnos nem feltétlenül a legjobb is egyben. (Én amúgy a kevésbé „nemes” és „humanista” Félvilágnak szavaznám meg a koronát.)

Az álomgyári nyelvezetben „third act”-nek nevezett utolsó harmadban borul meg az addig szinte kifogástalanul egyensúlyban tartott szerkezet. A jobbára német (sváb, szász) származású nők, köztük a főszereplő, Irén (Gera Marina) utazását és első munkanapjait bemutató részek drámaiak, erősek, hatásosak. A szereplőket ugyan leginkább a színészek töltik meg élettel, de ez elsősorban a (feltehetően tudatos) általánosításnak tudható be: egy csoport ilyen-olyan tagjaival ismerkedünk meg, akik a történelmi messzeségből nézve csak hitelesebbnek tűnnek azáltal, hogy nincsenek különösebben egyéniesítve, így a sorsuk sem X vagy Y sorsának, hanem egykori honfitársaink végzetének tűnik. Zavaróbb, hogy Irén családjának lakhelye nem pont úgy fest, mint ahol ténylegesen laknak is, és én ezúttal az egyébként gyakran túlhasznált eszközt, a kézikamerázást is többször láttam volna indokoltnak, ehhez a történethez pont illett volna. 

Ami pedig magát a történetet illeti, Köbli és Szász ezúttal közösen írta a forgatókönyvet, méghozzá Havasi János novellája alapján, és először akkor lehet zavart érezni az erőben, amikor komolyabb szerephez jut a Csányi Sándor alakította Rajmund a cselekményben. A színész alakítását nem sok kritika érheti; fizikai megjelenése ugyan nem utal nélkülözésre, de ez feltehetően nem Csányi hibája, és meg is lehet magyarázni – legalábbis többé-kevésbé – azzal, hogy Rajmund egy seftes, hamisítatlan túlélő, aki akkor sem fogy le, amikor gyakran még az őröknek sem jut étel. Valamivel problematikusabb az Irénnel kialakuló románca, és itt álljunk meg egy pillanatra.

orok-tel-13.jpg

Aki olvasott már büntető- és haláltáborokról, vagy akár kemény börtönökről szóló könyvet, és/vagy ismeri az ilyen témájú filmeket, tudja, hogy az igazán szörnyű helyzetek csak a szabályok szigorú betartása mellett élhetők túl. Bizonyos elveket meg kell tagadni, pl. a moslékot (beleértbe akár a szó szerint vett, disznónak szánt moslékot, ld. Recsk) meg kell enni, ha abból nyerhető energia a munkához. Nem szabad foglalkozni sem a múlttal, sem a jövővel, csak a jelennel, a túléléssel. Nem szabad hagyni, hogy mások segítésével önmagunkat is halálra ítéljük. Stb. Ezeknek az elveknek egy részét éppen Rajmund ismerteti Irénnel, mivel tetszik neki a nő.

A szigorú szabályok között az ugyan nem szerepel, hogy szoros érzelmi kapcsolatot sem szabad létesíteni, pedig logikus lenne. Az élet azonban nem a logika szerint működik, így akár el is fogadhatjuk, hogy az eleinte inkább egyirányú vonzalmat nem gyűri le Rajmund, sőt, idővel kölcsönös érzelmi kapcsolattá fejlődik. Igaz, ezzel már bukik az, ami a korábbi fejezetek erejét adta, Irén és a többiek „általános egyedisége”, de ez önmagában még nem is lenne akkora probléma, végül is két ember egymásba kapaszkodása a Pokol tornácán cseppet sem elképzelhetetlen, sőt, megindító is lehet. Az alkotók azonban sajnos nem állnak meg itt.

Innentől az eddigieknél is SPOILEResebbek leszünk!

orok_tel_still_09.jpg

Ha van valami, ami kilóg a Gulag világából, akkor az a napfényes derű és a viszonzott szerelem. Az Örök tél utolsó, a korábbiaknál évekkel később játszódó harmada tudatosan világosabb és mozgalmasabb szinte mindennél, amit addig láttunk, az igazán mellbevágó azonban nem ez, hanem a boldogan szaladgáló kisfiú látványa, aki egy ruszin nemzetiségű magyar nő és a táborparancsnok (!) közös gyermeke. Biztosan volt rá precedens, hogy ilyen megtörtént egy munkatáborban, az összkép mégiscsak hamis, különösen ha a nő előéletét is figyelembe vesszük (szerelme kirúgta, mert rühes lett, és még Irénnek azt a vádját sem tagadja, hogy előtte összefeküdt volna fűvel-fával ).

Hasonlóan fura Rajmundék története, akik nem annyira két összekapaszkodó, az elemekkel küzdő ember benyomását keltik, hanem régimódian tragikus szerelmesekét. És ez megint csak fals hangon szól, főleg a korábbiak fényében (azaz a szibériai bányák sötétjében). Magyarázatot persze találhatunk, a filmet magát sem teszi tönkre, mégis ront a hitelességen, hogy a kollektív női szenvedéstörténet jól alkalmazkodó egyének érzelmi válságává alakul. Dramaturgiai szempontból kifejezetten ügyes (és biztosan történelmileg is helytálló), hogy a Gulagról visszatérve Irénnek Magyarország és a gyermeke, illetve Rajmund és Németország között kell választania, ez azonban már végképp nem az elhurcolt, megalázott, tönkretett stb. asszonyok története, hanem egy mérsékelten meggyőző romantikus dráma végjátéka. Ugyancsak bántóak az olyan részletek is, mint amikor Rajmund, a barakk kiskirályává avanzsált spíler vall megindultan arról, képes-e létezni szerelme nélkül, szemben többek között a gyerekeivel, nem mellesleg utólag erősen átértelmezve (talán a retcon sem túlzó kifejezés) azt a feltehetően nem kevés időt, amikor – elvileg – egyedül is remekül elvolt. (A történet úgy kívánja, hogy Irén ne higgyen neki, de ezzel valószínűleg a nézők jó része is így van.)

orok_tel_still_20.jpg

Az Örök tél persze mindezek ellenére emlékezetes mozi, és nem csak azért, mert fontos dolgokról szól, miközben messziről kerüli az unalmat.  Színészi, operatőri, vágói, rendezői, zeneszerzői, írói stb. szempontból egyaránt magas színvonalat képvisel, de sajnos egy fontos területen, a hitelesség területén deficitijei vannak.

Először is: ahogy a rockzenének, a filmnek sem árt a „kosz”, ami nem a vásznon látható por mennyiségén, hanem a karcosságon, az adott esetben dokumentarizmusba átcsúszó realizmuson mérhető. Az Örök tél nem mindig annyira földszagú, mint amilyen lehetne, amilyennek lennie kellene, mert a jó értelemben vett „kitaláltsága” néha hollywoodi kimódoltságba, jólfésültségbe csúszik át. De ez a kisebbik gond.

A nagyobbik az, hogy miközben lehet olyan filmet készíteni az elhurcoltak szenvedéséről, ami feloldással végződik (sőt!), nem lehet (szabad?) a Gulag szörnyűségeire emlékeztető feliratok előtt nem sokkal fura személyiségváltozáson átment szereplők csaknem felhőtlen boldogságával illusztrálni a barakklétet. Pontosabban lehetni lehet (és szabadni szabad), viszont akkor már biztosan nem tűnik annyira autentikusnak az addig kifejezetten realista benyomást keltő történet. Ami a “koszt” illeti, a feslett szereplőkkel teli Félvilág biztató lépés volt a Szász-Köbli páros részéről a jó irányba, és még hiteltelennek sem volt mondható.  Vitathatatlan érdemei mellett az Örök tél ha nem is nagyot, de visszafelé lép ezen az úton, ráadásul egy jóval fajsúlyosabb téma feldolgozásakor. Így aztán bármennyire is örülhetünk az újabb nívós-élvezetes történelmi drámának, a fentiek miatt azért joggal fájhat a szívünk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5713722170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.