Simon mágus - Pont éppen soha

2018. március 04. 20:06 - filmvilág

simonmagus.jpg

Enyedi Ildikó hitetlen és zavarodott XX. századán csak a csoda segíthet, kunsztok helyett a személyiség mágiája.

 „…nekem már minden Messiás.” (Erdély Miklós)

A nagy művek egyszerűek, mint a szappanbuborék. Nem megfogni akarom, elkapni a titkát, hanem nézni… Olyan jó, mindenek előtt oly jó nézni a Simon mágust! Hát legalábbis nekem, olyan nyugodalmas érzés mindannyiszor, mintha belealudnék valakinek az álmába, de csodálatosképpen kiismerem magam benne, holott ami történik, tudással terhelt, ez is sugárzik minden pillanatából, a legfontosabbról van benne szó, de egészen egyszerűen… Hiányzik belőle a tartalmasság gőgje. (Ami például Pasolini filmjeit jellemzi.) A Simon mágus nem az Újszövetség gnosztikus kommentárja, hanem mese. Filmnyelven költött szépirodalom. Példabeszéd. Jó hír.

Vannak tisztánlátók és vannak mágusok. Ez már csak így van. A mágus látványosan dolgozik, fontos számára a közönség. Meggyőző óhajt lenni, tudásának propagandistája. A tisztánlátót nem érdekli a közönség, sőt idegesíti – ez az egyik ismertetőjele –, saját képességét sem találja fontosnak. Akkor mit talál fontosnak egyáltalán? Nagy kérdés. Enyedi filmje megválaszolja. A valóság se „foglalkoztatja” a tisztánlátót, hiszen ez az Egy, amit lát. Simon azt látja, ami van, önmagát is beleértve. Vagyis teljesen lát: tud. Nincs semmi „különleges képessége”, csak ami itt és most (vagyis örökké) van, abban ő jelen van. Azt tudja, amit mindenki tudhat, csak másnak valahogy nem jut eszébe soha. Pont éppen soha. 

Simon mágus, a film, igazi varázslatokra képes.

Például van benne egy képsor mindjárt az elején, mely a budapesti tisztánlátó Párizsba utazását mondja el. De hogy! A kamera ott van, ahol a vonat legeleje… Mintha a mozdonynak volna szeme! Már amikor először láttam a filmet, elháríthatatlan volt az asszociáció, mely ezt a különös kameraállást összefüggésbe hozta az előző jelenetben látott jelentőségteljes arccal, Simon máguséval, akit épp álmából zavar fel a párizsi rendőrprefektus telefonja, hogy induljon azonnal, minden költségét megtérítik… Erre a jelenetre következik ez a montázs, a lassan meginduló vonat előtt lebegő szem, amely mindent lát…. Simon agya. Oly szuggesztív a filmkép ereje és pontossága, mint amit mutat: a sínpárok bonyolult hálózata, akárha az agy bonyolult ideghálózata lenne; lenyűgöző e látás működésének bizonyossága, véglegessége, hogy ne mondjam, a szomorúsága… Mire a vonat elhagyja a Nyugati területét, máris beér a Gare de l’Est-re (mellesleg milyen szellemes ez is!), ám a montázs mindjárt bemutatja, közvetve jellemzi a címszereplőt, szellemének különlegességét, tudását, sőt, még e tudás hangulatát is. 

Simon.

A teste, a testessége fontos. Szekrény szélességű válla, az éles, szomorú tekintete! Az udvariassága. A humora… Simon túl van az egészen. Hogy mikor történt meg vele az, amitől túlkerült és „rálátása támadt” mindenekre – vagy már eleve így született? –, nem derül ki a történetből. Mi itt, Magyarországon azért sejtjük, hogy valami nálunk szokásos zsarnokság ébreszthette föl, a teljes csőd…. Tán onnan jut eszébe, hogy a gyilkos személyéről a szobanövényt kellene megkérdezni, mivel vannak bizonyos ifjúkori emlékei a terrorról. Akadhatnak tettek, gyilkos mozdulatok, amelyek után már csak egy szobanövény lehet az igazságra tanú. 

A tehetség rendkívül nehezen ábrázolható, a zsenialitás meg szinte sehogy. Már úgy értem, kunsztok nélkül, mutatványok nélkül, úgy hogy ne „a művész műve” és „alakja” összemontázsolásából értessük meg a nézővel, hogy az ábrázolt figura, „valami nagy”, teszem azt, Istenhez hasonló. Andorai Péter lenyűgöző alakításában azonban Simon minden apró gesztusa, szemrebbenése a nagyságról mond valami lényegeset. Az igazi nagyságról, amely nem attól nagy, hogy az emberek észreveszik benne a nagyságot, hanem attól, hogy amit lát, az valójában attól lesz meg, hogy ő meglátta.

simonmagus5.jpg

E furcsa ember kedélyvilágának megrajzolása az egyik legnagyobb vívmánya a filmnek. Nincs köze senkihez, de mindenki számára nyitva van. Csak nem úgy, mint egy átjáróház, hanem mint a menny. Nem elvből igaz ő, „a jó ügy érdekében”, nem is hitből, de nem is bosszúból, még csak nem is jóságból, hanem… mondjuk így, fáradtságból. Pihenésképpen. Ezzel szórakoztatja magát: igazsággal üti el az időt. A világ, amint van, menthetetlen; nincsen semmi, amin segíthetne bármi, mert már minden „gond és baj, és gond és baj”… A szigor, amivel Simon a sokféleképp tudatlan embereket nézi, azért gyöngéd pillantású mégis, mert tárgyilagos, tehát nem hiányzik belőle a szánalom, de hiányzik belőle a felmentés. A lelkes-ifjú rendőrlegénynek, akit érdekel a misztika, és minthogy őt varázslónak nézi, tanítványául ajánlkozik, azt veti oda: „akinek ilyen gyönyörű, hibátlan fogsora van, az hiába is törekedik a bölcsességre!” S mikor a kissé ártatlan, fekete óriás tovább erősködik, kérdezősködik, mégis, mit kéne tennie, hogy elérje a kívánt tudást: „töresse ki a fogait, fiatal barátom, de minél hamarabb, és feltétlenül”, morogja Simon. A dialógus ugyan Füst Milán Hábi-Szádijából való, mégis – vagy éppen azért – azt kell mondanom: Enyedi Ildikó filmíróként is kimagaslik a mai magyar mezőnyből. Ez a rövid dialógus nem szirupos evangéliumi példabeszéd-travesztia; majdnem akkora ereje van, mint a jézusi boldogságmondásoknak. Valamiként igaz, nem merő irónia, mint az már szokás, nincsen idézőjelben… Simon tudása van benne: aki a misztikus tudást keresi, ostoba. Épp elég volna a tudás is! („Kéne, ha volna, ha lenne a boltba, de nem kapható és nincs és nincs.”) S hogy a veszélyesen jámbor zsernyák ezt nem fogja fel és csak tovább faggatódzik, az „etióp komornyik” (Apostolok cselekedetei, 8,27–35.) kényelmes butaságától felmérgesült mágus száján az igazság csúszik ki: ember, ha olyan ostoba vagy, hogy valamiféle recept alapján akarsz megvilágosodni, a restséged okozta szerencsétlenséged talán majd kupán vág – ez egyetlen esélyed arra, hogy észre térj! Simon mosolyogva dühöng, de – komolyan gondolja.

Simon komoly.

Tettei gondolatok, a gondolataiban erő van, több, mint a tormában, és semmi hókuszpókusz: igaz figyelem és univerzális empátia, jelenlét minden pillanatban: józan tudás.

Simon mágus. Hát, így is nevezhetjük… 

simonmagus6.jpg

Tulajdonképp derűs ez a film.

A feltámadásról szól, hogy is ne volna az. De hogy mi van ebben a derűben: az az igazán érdekes. A párizsi rendőrprefektus pofája például, amikor szembesül a ténnyel, hogy a pesti mágus tudásáért fizetni kell, mégpedig előre, mégpedig készpénzben, és sokat, nagyon sokat. Nincs bizalom, hogyisne. És ó, és jé, itt a rendőrségen mindenki milyen szégyenlős lesz, kínosan zavarodott és néma, ha egyszer nekik is fizetniük kell valamiért… Milyen diszkréten, már-már az asztal alá bújva nyújtja át a titkárnő a bankó-köteget a prefektus úrnak, mintha valami malacságot adna a kezébe… Vagy magát a bűnjelet. 

Szent Péter a bíborlila Bentley-ben.

Kétezer éve Rómában, ma – hol másutt? – Párizsban, a pogány-álszent keresztény Európa fővárosában cirkál. A szíve mélyén kissé nyugtalan, hogy esetleg nem csak ő tudja a kunsztot. A kunsztokat. Hogy talán volna „kunszt”, ez a Péter problémája. Hogy volna bármi, amit a „választott” nem tud, de ez a Simon tud. Uhh. Ha egy Bentley kétszáz Rolls Royce-ot ér, egy szent Péter vajon hány Simon mágust ér? – ez a kérdés nyugtalanítja. Különben meglehetősen jól áll a szénája, sikere van, világsiker, most itt Párizsban éppen a Lázár kunsztját készül megcsinálni, no de miket beszélek, kissé Jézus „kunsztját” is, hiszen három, földben eltemetve töltött nap múltán erőben, egészségben kimászni a sírból, ugyebár…. Végül is ez neki sikerülhet ő nem improvizál, ő felkészült, nem dohányzik, tanulmányozta a medvék téli álmát, továbbá jógázik is, általában jártas a keleti tudományokban. És hát „vett” Szent Lelket…

Simon nem vett semmit.

Pardon, egy kis vörösbort éjszaka a párizsi csehóban, azt vett, részben hogy elaltassa rendőr-tanítványát, meg azért, hogy merenghessen maga elé, hótt szerelmesen. Amint leszállt a párizsi gyorsról, megpillantott egy fiatal lányt, akit a pályaudvart őrző-védő smasszerok kedvtelésből épp megtaposni készültek… S ezen ő annyira megütközött, vagyis hát úgy rajta felejtette szemét az ifjú hölgyön, hogy azzal csodát tett. A biztonsági gorilla, bár maga se tudta, ahelyett hogy megütötte volna, lehajolt és megcsókolta a diáklány kezét. Utána pedig zavartan, félszeg kamasz módjára tudakolta: Bocsánat, mi is történt kisasszony?

„A Mágus szerelme”. Ady Endrének kéne megírnia ezt a filmkritikát! 

simonmagus1.jpg

Simon nem mágus, Simon nem Krisztus, de még csak christos sem, nem Király és nem Hódító, de nem is valami démon, pláne nem a Messiás, hanem egy önnön nagyságától elátkozott ember: aki több, mint Péter. Nem tehet róla. Ez a sorsa. Ő Simon-Simmun, a Meghallgatott. Nem az eminens Simon, aki állítólag kősziklának lett kiszemelve, a Keserves Dühű, hanem a másik, a Nagy Erejű, Dünamisz Megalé. Aki – hogy miért, arról szól a film – az Örökkévaló előtt mindenkor meghallgatásra lel. Tessék elolvasni Danilo Kis novelláját A holtak enciklopédiája című kötetében, ő aztán elmondja a magáét erről. Kis tudja, mi a Simon átka. Vagy aki ezt az írást sem akarja érteni (holott remekmű-világos), annak javaslom talán a következő újszövetségi szakaszt : (jóllehet, nem Simon mágusra vonatkozik, hanem Jézus „jobban szeretett” tanítványára, Jánosra, illetve az „Első Helyettes Főpásztor” – majdan Szent Péter – iránta érzett irigységére. De hogy az ebben a filmben ábrázolt Simon elátkozott-meghallgatottságának jelentőségéről, és Péter vele kapcsolatos lehetséges véleményéről fogalmat alkothassunk, eme citátum példaszerűen alkalmas):

„Péter pedig megfordulván, látja, hogy (Jézust – kiegészítés tőlem, Kornis Mihály) követi az a tanítvány, a kit szeret vala Jézus, a ki nyugodott is ama vacsora közben az ő kebelén és mondá: Uram! ki az, a ki elárul téged?

Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram, ez pedig mint lészen?

Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!

Kiméne azért e beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg, pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg; hanem: Ha akarom, hogy ez megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá?

Ez az a tanítvány, a ki bizonyságot tesz ezekről, és a ki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” (János Ev. 21.20–21.24) 

A gyilkossági ügy csodatételtől mentes, viszont csodálatosan ésszerű megoldása után Simon az éjszakai Párizsban görnyedten, magányosan hazafelé caplat. Hátulról látjuk, mintha az úttestről, mintha egy kocsiból. Még nem hallatszik az utca „atmoszférája”, az örök hontalanná lett Bartók zenéjét halljuk, míg a kamera, vagy ki, fél lépéssel lemaradva követi Simont, ahogyan a személyi követők kocsija kísérgette Pesten az elátkozott embert, akár Bibót vagy Erdély Miklóst az ötvenes években, a hatvanas években, a hetvenes években…S akkor, ahogy szájtátva nézem a mozit, egyszer csak rájövök, megértem, hogy igen, Simont valóban követik. Tudja, hogy figyelik, azért is nem néz körül… Hogy ki követi, nem tudom… De sejtem! Alaktalan sejtés, de… A fényes, hideg kirakatok pompájából sejtem, nem merem tudni, de a levegő minden porcikájában ott van, az utca győzedelmes eleganciájában ott van, itt van Párizsban, a világ fővárosában – kicsoda?

Hát ki más – a kísértő. A kísérő. A követő…

Kiszól a Bentleyből Halász Péter, vagyis egy szuggesztíven kopasz ördög, az egykori gallileai halász Péter.

– Á, maga az! Hogy vagyunk, hogy vagyunk…

Hátborzongató: ez a figura nem lehet más, mint Péter. De hiszen ehelyt akkor minden tótágast áll: ez az ördög arca, hát persze, hogy az ördög! „Irigység volt a pokol őrmestere, és LESSZIS…” (Erdély M.)

Pazar jelenet kezdődik. Élvezetesen titokzatos…

Az archaikus ősképek egyike: a párbaj! A kihívás. Fehérnek találkoznia kell Feketével, ezt nem kerülheti el, ha ő Fehér – és ha amaz Fekete. Ők voltaképpen testvérek: Káin és Ábel. A „két zsidó beszélget a vonaton” örök esete. Az egyik szegény, a másik gazdag. Mit akar Péter Simontól? Miért akar megmérkőzni vele minden áron? A történetnek ezen a pontján, én, a viszonylag tájékozottabb néző, mint diót a mézben kanalazgatom a históriát, nagyon ínyemre való Enyedi „iróniája”, vagyis amit annak vélek, eleinte: hogy mikor „két rivális művész” találkozik, s úgy tesznek, mintha ők problémátlanul barátok lennének – hát az ilyesmi roppant mulatságos, ebben az esetben pedig… micsoda dimenziók! Ám a párizsi éj csillogó bársonyán már ekkor fölsejlik a fényes vég sejtelme, a biblikus katarzis előérzete…S belém villan: véle hiába vetélkedik az ördög, hát Simon nem mágus, ő nem „művész”, mint Péter, ő csak tud akarni – a szó legmélyebb, egy kissé már el is felejtett értelmében. Tud akarni…

Nagy erő. 

Péter és Simon együtt éjszaka, álmatlanul, Péter kompjutere előtt.

Két monumentális férfifej.

Ezek mind a ketten valakik! Az okos rendezői koncepció szerint Péter is zseni, csodálatosan szép, bődületesen szuggesztív, és hát nem is tudok rá szavakat találni, egy igazi nagy ember: az univerzum ripacsa. Csak nem önmaga. Hanem, mondjuk így, „követő”. Nincs benne önmagában: utána fut. Simon puszta létezése is megőrjíti: mert az meg sem mozdul, mégis mindenben előtte jár. Fájdalmas ez Péternek, végső soron feldolgozhatatlan. Meg újra rádöbben: nem is érti Simont. Holott egy nyelvet beszélnek, ugyanazt tudják, ugyanazokat a ‘kunsztokat’ tudják …

Vagy mégse?

Miben áll a különbség? E kérdésen fordul meg a jövő – és a múlt. 

A Simon mágus, bravúrosan mellesleg és cseppet sem didaktikusan, de meglehetősen magas színvonalon „filozofál”, értés és megértés, megismerés és kíváncsiság, vágy és megismerés összefüggéseiről, az értés félreértéseiről éppúgy, mint a félreértésben bujkáló félreérthetetlenről, tudás és megtudás különbségéről, azután a fordítás, nyelviség, nyelveken beszélés, illetve nyelveken-nem-beszélés kérdésköréről, mondhatni, összességében a logos mibenlétéről. Az a különleges ebben az elmélkedésben, hogy nem fogalmi, hanem képi, nem tudományos, hanem mesei. Szent módon kedveli a bölcsességet: szerelmes-szemérmesen közelíti meg.

Példabeszéd benne minden jelenet, de a sokezerévesen hazug, fenyegetően felemelt ujj gesztusa nélkül, és valami hihetetlen mesterségbeli tökéllyel úgy, hogy a film egésze viszont gyönyörű szerelmes mesébe bújtatott példabeszéd a feltámadásról, illetve a feltámadás hierogamikus hátteréről, a remény alapjáról, amely számunkra hétköznapi szavakba önthetetlen, ám létező remény: örökké való. Mint a szerelem. Nem megy ki a divatból…

Van egy jelenet.

A diáklány, aki „a franciák vallási szokásairól” szóló tesztlap – avagy a szekularizáció diszkrét bája… – kérdéseivel fárasztja a párizsi járókelőket, felteszi a kérdéseket Simonnak is, mert fel se ködlik benne a lehetőség, hogy az ne tudna franciául, holott a férfi csupán nézi őt, nem tud tovább menni, mert el van bűvölve tőle, és maga se tudja, miért (az ilyesmi, lássuk be, egy tisztánlátóval azért meglehetősen ritkán fordul elő), azután pedig, hogy minél hosszabbra nyújtsa kettejük együttlétének idejét, találomra felel, bólogat és hümmög igent vagy nemet a tesztlap feltett kérdéseire. Julie-nek tetszik a férfi „nonkonformizmusa”, vagyis aminek véli Simon szabadságát, az e szabadságban lobogó humort, a humorban lüktető játékkedvet, erost, hiszen a teremtés játék. És a lány azt hiszi, egészen komoly beszélgetésbe bonyolódik vele végül.

De nem csak hiszi – az úgy is van! Beszélgetésük nem ostoba félreértés. Ők egymásra válaszolnak mindig, csak nem szavakban, hanem másképp…

„Szó.”

Ez ma már nem is azt jelenti, amit valójában. A mai nyelv süketnémák nyelve, csak még nem mutogatunk. (De, már mutogatunk is.) Simon, amióta meglátta a lányt, tudja róla a legfontosabbat – amit nem lehet megfogalmazni, azt – és a szerelmes férfi biztonságával tudja, hogy nem tévedhet. (Isten igenis kockajátékos.) A kislány pedig, és vele együtt a néző szívdobogva megérti, hogy „Jeanne” meg „Ez Az Ember” mindegy, hogy miről beszélgetnek, mert – ha ők azok, akik – úgy is értik egymást.

De az is mindegy, hogy értik-e egymást, minthogy értik egymást.

Mindenhogy értik egymást.

Ért, érez, érdekel, érint, ébreszt egy tőről jön. Van erre még egy jó magyar kifejezés, hogy ők ketten „egy nyelvet beszélnek”…Akkor is, ha konkrétan nem egy nyelven beszélnek! Ez a nyelv. A néző velük együtt lesz szerelmes…

Mibe is? Az igazságba. 

Az eleusziszi misztériumok szigorúan titkos beavatási ceremóniájáról írta valaki, talán Plutarchos, hogy a lényegét úgy sem lehet elmondani, hanem csak megmutatni. De az is tilos, tette hozzá. Egyébként az eleusziszi misztériumok is a feltámadás illetve a halhatatlanság titkába avatták be a kiválasztottakat. Akkora bajban van ez a mi Földünk, hogy most már megmutathatja, aki képes rá, mint az Enyedi, mi a feltámadás titka, de éntőlem ne várják, hogy itt a Filmvilág hasábjain az esti teájuk mellé néhány kerek mondatban Önöknek feltálaljam azt.

Meg aztán… a film utolsó két percével nem is vagyok kibékülve egészen. Rengeteget töprengtem rajta, írjak-e erről. Nem biztos, hogy igazam van. De ha igazam volna is netán, nem biztos, hogy érdemes elrontanom e meghatottan elragadtatott esszé harmonikus ívét akifogásaimmal a Simon „halála” és feltámadása közötti időszak ábrázolásának megoldását illetően. Beszéltem erről egy másik, igen komoly magyar filmrendezővel, aki történetesen a barátom, és ő azt mondta: „hagyd el, nem számít, a feltámadás ábrázolhatatlan, még a régi festőknek sem sikerült, a legnagyobbaknak sem…” A Hyeronimus Bosch festette oltárkép harmadik táblájára gondoltam ekkor, a valószínűtlen fényekben tündöklő, sárgás bőrű Jézus Krisztusra, amint lebeg a nyitott sír fölött, és igazat adtam neki.

Hogy mégis csak belefogok és elmondom, hogy a Simon mágusban szerintem mi nem sikerült, ha minden sikerült, annak az az oka, hogy lapzárta határán úgy döntöttem, hű leszek Simon mágus szelleméhez: elrontom e készülő, elhallgatásokból szövődő, kicsi hazugságot valami igazsággal, vagyis amit én annak gondolok.

simonmagus2.jpg

Tehát:

A sírbatételtől a Titanic kávéház előtti – megvalósuló! – randevúig tartó időszak filmes elbeszélése zavaros. Ha a sajtó nyilvánossága előtt zajló kísérletben Simont a kiásók „holtan” találják, akkor a rendőrség – „az etióp komornyik” – nem lapátolhatja vissza rá a földet, mármint Simon holttestére, mert addig a film nem így volt mesei; akkor a kísérlet helyszínéről el kellene szállítani a holttestet. Ha viszont mire kiássák, már nincs a teste a gödörben – egyetlen pillanatra se mutatja ugyanis Simon holttestét a film, így arra is gondolhat a történet megfejtésére sóvárgó, tájékozatlan Néző, hogy Simon abban a percben hagyta el a sírt, mikor „nem figyeltek oda” –, akkor miért nem ujjong fel a párizsi sajtó, hogy „Pétert kiásták, de Simon eltűnt”?

Rövid – vagy talán nincs is meg – az a pillanat a filmben, amikor a nyilvánosság tudomásul veszi Simon mágus halálát.

Pedig hát…

Hát nem arról szólt a film a sírbatételig: nem azt a hatalmas dramaturgiai és filozófiai poént készítette elő, de tényleg zseniálisan, hogy a feltámadás elengedhetetlen feltétele a halál (megsemmisülés)? Ha pedig ez így van, miért mozog a föld negyedik nap éjszaka a síron, mint a tojáshéj a ma születő csibe testén? Jó, jó, szép ez, csak hát nem igaz.

Nem így igaz…

Nem ez következik mindabból, ami addig történt.

Mégis:

A Simon mágus egyenletét Enyedi Ildikó felírta az egyetemes filmművészet nagy táblájára. Kitette utána az egyenlőségjelet is, de a megoldást – amit, minthogy művének koncepciója lényegileg tökéletes, mindannyian tudunk – már remegő kézzel írta fel, formailag hibásan. Szerintem ez semmit sem von le művészi tettének nagyságából Talán sőt: ez a tény hitelesíti azt örök időkre a filmkritikán túli tartományokban. 

A lány szerepét egyébként Julie Delarme játssza, kezdő francia színésznő. Zárkózottsága elmondhatatlanul kívánatos. Tisztessége megkérdőjelezhetetlenül összeolvad az erotikus aurájával. Ő nem tartozik senkihez. Ő van. Merő várakozás, vágy a ténylegesre. A nő, akit minden Simon szeretne magának, ez nem is vitakérdés. A tisztánlátó Simon hübrisze ez a lány, a drámai vétsége: ha nem találkozna vele, talán még ma is élne, de ha nem találkozna vele, nem lett volna értelme a megszületésének, az egyikükének sem. De az enyémnek sem. Akkor nem volna értelme az életnek. Mert nem volna megoldása…

Nem lenne jövő, mikor megjön a várt.

Kornis Mihály

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3313616134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.