Méregből elixírt - Thelma

2018. január 22. 11:00 - teszár

thelma.jpg

A tavalyi esztendőben méltatlanul kevés best of listán szerepelt a norvég Thelma [nálunk igen - a szerk.], noha bőséggel kiszolgálta mind a látványközpontú, izgalmas műfajkevercsek (pszicho-thrillerbe oltott leszbikus románc) iránt lelkesedő nézőket, mind pedig a kínzó belső vívódásra épülő, gazdag szimbólumkészlettel megtámogatott karakterdrámákra fogékony artsy-fartsy közönséget. A figyelemreméltóan magas színvonalon dolgozó Joachim Trier (Oslo, augusztus; Hétköznapi titkaink) új munkája január 18-tól látható a magyar mozikban. További laudáció helyett egy masszívan spoileres elemzés következik a Thelmáról, amelynek elolvasását a filmélmény intaktsága érdekében kizárólag e remekbe szabott alkotás megtekintése után ajánljuk. 

Az archetipikus női hőstörténet (lásd A szépség és a szörnyeteg számtalan film- és sorozatváltozát) szerint az önző, hiú és arrogáns férfimonstrum megváltója (s egyben domesztikálója) az őt szerető nőszemély. Teljesítmény akkor: megtanulni szeretni a vadembert (lásd még a Tarzan-variációkat). Teljesítmény ma: megtanulni szeretni a nőnek önmagát. A Thelmában a vágy titokzatos tárgya csak közvetetten a csinos, felszabadult diáklány (Anja), hiszen elsősorban az önmagát elítélendő bűnösnek megélő címszereplő szorul rá arra, hogy felhagyjon a generációkon átívelő önostorozással és önmegbetegítéssel. Hogy pontosan mely felmenőtől indult el az önmételyező minta, nem tudjuk meg: elképzelhető, hogy a titokban félretett, biztonságosra szedált nagymama is csupán egy transzgenerációs trauma áldozata volt.

A tiltott vágyat jelképező kígyó elsőként a nagymama elmegyógyintézeti szobájában tűnik fel. Vajon ő miért tüntette el a férjét? Talán másba volt szerelmes férjezett asszonyként? Ez abban az időben legalább annyira transzgresszív belső élmény lehetett, mint Thelma számára az „ördögtől való” leszbikus vonzalom a szigorú vallásos neveltetés tükrében. Thelma öntudatlanul is megismétli azt, amit a nagymama nem tudott magának megbocsátani: a film végén a férje helyett az apját tünteti el a csónakból. A halálnem a gyertyalángos epizódra rímel, amelyben elmeséli Anjának, hogy az édesapja miként demonstrálta a pokol tüzének forróságát gyermekkorában.

Sokféleképpen lehet nézni a Thelmát (klasszikus coming-of-age sztori, leszbikus szerelmesfilm, vallási elemekkel átszőtt pszicho-thriller, introvertált szuperhős-eredettörténet), de talán pszichologizáló (ön)beavatási moziként nyújtja a leggazdagabb élményt, amelyben a tét nem kevesebb, mint a címszereplő megváltása: ha megváltja önmagát, akkor az időben vissza- és előremenőleg is meggyógyítja valamennyi fel- és lemenőjét, hiszen felülír egy hibás mintát egy egészségessel. Ez az a hősi út, amely a múltban kizárólag a férfiak számára volt nyitva, ám a trend megfordult az utolsó női Jedi korában.

A Mátrixban így néz ki a megváltás egyetlen gifben: 

Markáns metafizikai deklarációk Neo esetében: kék helyett piros pirula, konform-komfort, színes-szagos pillecukor-egzisztencia helyett a totális szabadság kivívásának kihívása, amely kivétel nélkül kéz a kézben jár a totális felelősségvállalással. Maradéktalan belehelyezkedés (beleélés és beleérzés) a messiás szerepébe. „Nem úgy van az, Smith ügynök!”

A Csillagok háborújában így néz ki a megváltás kettő darab gifben elbeszélve:

 

Markáns metafizikai deklarációk Luke esetében: a jungiánus értelemben vett Árnyék integrálása, amelynek keretében rögzítésre kerül, hogy én is egy potenciális Darth Vader vagyok, ugyanakkor szabad akaratomból és a legnagyobb tudatossággal nem az általa javasolt ösvényt választom. Heroicitás kimaxolva, egyensúly az Erőben.

Thelma mágikus segítője a szerelme, Anja, aki keresetlen természetességgel osztja meg vele, hogy ő már letudta a múlt terheit (az apja ugyan elhagyta őt, de már nem igényli, hogy a szüleit bevonja a saját életébe és döntéseibe), és ugyanilyen magától értetődő módon mond nemet az édesanyjának a koncert előtt, amikor az csokoládéval kínálja. Jelentéktelennek tűnnek ezek a jelenetek, mégis didaktikai erővel bírnak, tekintve, hogy Thelma ezekre (egyelőre) nem képes, és Anja révén szembesül először azzal, hogy behódolás és bűntudat nélkül is lehetséges élni. Anja az, aki a szabadság felé orientálja a főhősnőt: a korábban tiltott tevékenységek (alkohol, cigaretta, mulatság) révén kezd elvékonyodni a védőréteg a főhősnő tudatos élete, valamint a tudatalatti vágyai és félelmei között.

Trier visszatérő szimbólumokkal demonstrálja a tudatalattit elhatároló felületet, amelyek mögött elfojtott tartalmak lapulnak. Íme egy reprezentatív snitt, amely kiválóan megragadja a film központi konfliktusát:

01.jpg

Az üvegfelületen kívül a víz a másik jellegzetes szimbólum, amely egyrészről a tudatalattit jeleníti meg („Ugyanabban a vízben, amelyben a pszichotikus megfullad, a misztikus kedélyesen úszkál.” – Joseph Campbell), befagyott állapotában pedig a tudatos és a tudatalatti közti határvonalat jelképezi. Íme egy vizuális rím a rendezőtől a mozi elejéről és a legsúlyosabb trauma bemutatásakor:

02.jpg

Itt pedig az utóbbi trauma elfojtott emléke igyekszik felszínre törni:

03.jpg

A tulajdonképpeni lényeg, az önbeavatás (szelf-iniciáció), amely mellett a paranormális képesség és a leszbikus szerelmi kapcsolat szerepeltetése merő kulisszának tetszik, az apa halála után bomlik ki. Trier ekkor nagy tehetséggel összeházasít egy pszichológiai (a tó vize mint a tudatalatti tartalmak hordozója) és egy vallási szimbólumot (vízkeresztség): noha a rendező a főhősnő bizonytalan lépéseivel meglebegteti az öngyilkosság lehetőségét, nem sokkal később azonban nyilvánvalóvá válik az öntranszformáció (halál és újjászületés) tudatos választása. „Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.” (Rómabeliekhez írt levél 6:4, Károli-féle fordítás). A tudatalattijában alámerülve életre hívja elfojtott vágyának titokzatos tárgyát, Anját, és jelképesen megmenti a meggyilkolt testvérét is (lásd a madárfióka szimbólumát).

04.jpg

Thelma megszüli önmagát, és ezzel ő lesz a saját anyja és a saját apja: valódi felnőtté válik. Búcsút int a traumatizált, lekorlátozott, elfojtásokkal teli önmagának, hogy felelősségteli, szabad, valódi Önmaga lehessen. Így válik átokból áldás, méregből elixír: egyedi képességeit nem saját maga elgáncsolására és mások tudattalan elpusztítására, hanem a (társ)teremtőerők eredeti rendeltetése szerint, önmaga és mások épülésére használja. Rámosolyog a kodependens édesanyjára, megbocsát neki és járásképessé teszi (pedig nem sokkal korábban az anyja még gyűlölettel teli megvetéssel tekintett le rá a tolókocsi pszeudo-trónjáról, amint összeszedte az összetört teáscsészét). A mobilitással járó szabadságot/felelősséget bölcsen ráhagyja az anyjára. „Az az ő élete, ez az én életem.”

Trier a zárójelenetben az első egyetemi szcéna képére ír rímet: akkor egy elveszett, félénk, magányos lányt láttunk, aki az egyetemi campus térképét nézegette, most egy magabiztos, önmagával kibékült nőt látunk, aki előbb manifesztál egy jól irányzott csókot, majd pedig tovasétál a szerelmével.

05.jpg

Traumaátörökítés, krónikus betegség vagy öngyilkosság helyett a Thelma egy poszttraumás növekedésről szól, amely senki máson nem múlt, mint Thelma saját belátásán. Ez a fajta felismerés nem tanítható, nem adható át: a film valamennyi korábbi jelenete afféle előkészítő stúdium volt mindehhez. A hős útja masszív kihívásokkal teli, fájdalmas ösvény, de a nehézség hiánya mindig kizárja a fejlődést. És hogy megérte-e? Úgy hiszem, nyert a néző és nyert Thelma is: így néz ki egy ideális win-win szituáció.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr4913579761

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.