2017 legjobb sorozata: Twin Peaks

2017. december 28. 13:20 - Szabó_Ádám

twin_peaks_return2.jpg

Végképp belezuhantunk a fehér nyúl üregébe. Természetfelettivel csak lépésről lépésre kokettáló kisvárosi krimiből az első perctől totális metafizikai rémálommá vált a nagy hatású sorozat idei revivalje. Lynch kiengedte a kezéből a gyeplőt, miután a Showtime a korlátlan auteurködés carte blanche-át garantálva biztosított neki büdzsét és 18 epizódot.

Amíg az 1990 és 1991 között futó nyitó évadok főként a Kék bársony leszármazottai, jelezve a megfoghatóból az ismeretlenbe csúszó karakterek vesszőfutását, addig az új felvonás rögtön az első perctől rizikós, experimentális, avantgárd, így a Lost Highway, a Mulholland Drive, valamint az Inland Empire – és természetesen a pokolian nyugtalanító prequel, a Tűz, jöjj velem! – kínálkoznak tetszetős párhuzamként. Sutba hajítják a nézői elvárásokat: a 2017-es Twin Peaks cselekményorientált narratívát, ok-okozatiságot nagy ívben lesajnáló lázálom. Pszichedelikus-szürreális atmoszférája történetrétegek garmadával kecsegtet, rengeteg interpretációt enged, miközben az úgy-ahogy összetákolható meseszövés továbbra is az ember örök pszichózisait, halálos ösztöneit helyezi centrumba. Itt már az egész mikrouniverzum egy hatalmas Vörös Szoba, nem is kell alábukni az alvilágba. A Radírfejre is kacsintó fekete-fehér 8. rész onirikus tripje genezissel, aranygömbbel, favágókkal, szétpasszírozott koponyával, szájba kúszó rovarral, atomdetonációval, a „This is the water…” kezdetű szabadverssel maga a konformizmus pofájába bökött középső ujj, Monica Bellucci rév-cameója láttán Luis Bunuel örömmel ugrana a levegőbe.

twin_peaks_return.jpg

Lynch a második évadot záró tükrös, véres homlokos, sátánian kacarászós befejezés után immár végképp érvényesíti: a Twin Peaks romantikája csupán látszat, ez a széria a Gonosz örök primátusáról regél a Jó hiábavaló törekvései felett.

Ezt jelzi a mostanra radikális kísérletezésbe fojtott lírai-asszociatív sztori, illetve a figurák perifériára állítottsága is. Dale „Én vagyok az FBI” Cooper legfeljebb 30 percig önmaga, jobbára viszont osztott identitású doppelgänger a sötét loboncos, bőrdzsekis, fekete íriszű rémalteregó, Mr. C és a Jacques Tati-féle (a rendező egyik óriási kedvence) buffo, Dougie hibridjeként. Plusz a hősalak kasztrálásán túl az összes többi szereplő objektíven, állványról filmezett, zene nélküli, jéghideg pillanatfelvételek tömegében, injekcióval bénított senkiként téblábol: a vegasi Jones-család a rózsaszín kirakatboldogság díszpintye, a kaszinóváros fehérgalléros és züllött bűnözők melegágya, a kormányügynökök az Alkony sugárút után elnevezett Gordon Cole-lal, az öregségére is cinikus Alberttel és az éterien szép Tammyvel passzivitásba kényszerülnek, a dél-dakotai Buckhorn rendezettségét/ kisvárosi thriller-beütését felváltja a mészárszék. Twin Peaks ifjúsága nőbántalmazókból, drogosokból, gyerekgyilkosokból (!), nagymamát verő, nyomorék rokont megalázókból (a Richard Horne-t játszó ausztrál Eamon Farren nemcsak a Jennifer Lynch-féle Láncra verve bizarr apa-fiú pszichothrillerében remek, itt is mindent kihoz a „babaarcú öldöklő” szerepkörből), ideális esetben a kocsmában semmiről diskurálókból vagy ott zenélő underground-arcokból, rosszabb percekben közlekedési balesetben utastérbe okádó névtelenekből áll.

twin_peaks_return1.jpg

Dr. Jacoby Alex Jonesszá alakul, az igazi Truman seriff súlyos betegen nyomja az ágyat, Audrey-t zömök hárpiaként gyűri le egy sötét vízió, még egy elégikus búcsúalakításra is futotta, nem szólva a Laura Palmer / Carrie Page, sőt a Diane / Naido / Linda-fonákról. Alakuljon ki rokonszenv az egyszerre félelmetes és szerencsétlen Mitchum-fivérek iránt (akiket komikus zöngeként kísér Candy rikító ruhás showgirlje), zúduljon a nyakunkba jó adag cukormáz Ed és Norma románcával, húzzanak karóba zsánereket és trendeket (szuperhőssztori a zöld kesztyűs, brit dialektusú Freddy felemelkedésével, nihilista indie drama, gengszterfilm), az egész új széria tökéletes metaforája lehet a negatív szereplők újraírása. BOB, Leland Palmer, Windom Earle után a láthatatlan entitás, Jow-Dae / Judy kap domináns szerepet. Hozzá fűződik az idegtépően kegyetlen finálé: téridőt átformáló, sikollyal, kialvó fényekkel spékelt pesszimista zárlatot nyomatékosít egy riadt arcot kimerevítő freeze frame.

A Twin Peaks nosztalgiasorozatból új utakon cirkáló provokációba torkollt, óriási szerencsére. Dadaista montázs-sorozat lett az eredmény, Jordan Belson, Michael Snow, Stan Brakhage, Peter Tscherkassky vagy akár Alejandro Jodorowsky köszönőviszonyt ápolnak az aktuális évaddal. Lynch idővel talán tartja magát az egyik befejező sorhoz: „Remélem, nemsokára újra látlak benneteket!” Még ha addigra biztossá is válik: az optimista befejezés vagy a rengeteg kérdésre érkező válaszzuhatag nem a David Lynch Show privilégiuma.   

A Filmvilág blog podcastja a sorozatról itt hallgatható meg.    

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr513115580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.