Final girlök, börtöndrámák, jubiláló élőhalott szamurájok és mosóport áruló stúdiók - Ez volt 2017

2017. december 26. 12:37 - Géczi Zoltán

Keresetlen szavak borzongatócsodákról és válogatott gyötrelmekről, zseniális függetlenekről és a hollywoodi produkciós rendszert brandépítéssé silányító nagystúdiókról, valamint a filmkultúra főlényegéről és érdemi kilátásairól.

Nem venném hozzá a bátorságot, hogy forgalomirányító közrendőr módjára mutogassam a jövőbe vezető utat a szívemhez legközelebb álló zsáner számára, de afelől teljesen biztos vagyok, hogy a

FEMINISTA HORROR

quarries1.jpg

előretörése nem csupán egynapos érvényességű szalagcím, gyorsan kiheverhető nátha, hirtelen múló szeszély. A 2000-es évek közepén indult, megrázóan csodálatos címeket (Martyrs, Inside, The Woman, The Tall Man, American Mary, The Witch) felsorakoztató iskolához idén is csatlakozott három olyan mozi, amelyek valódi filmélménnyel bűvölték el a nézőt. Az amerikai Nils Taylor (Quarries) mellett két francia rendezőnő, Julia Ducournau (Raw) és Coralie Fargeat (Revenge) is demonstrálta, hogy a horror műfaja kimeríthetetlen potenciállal bír, ha az alkotó rendelkezik eredeti ötlettel és határozott látásmóddal, valamint birtokában van a megfelelő szakmai felkészültségnek. Lenyűgözően puritán, szinte minimalista filmek ezek, olyan energiával és dramaturgiai lendülettel, hogy az öreg profik is megirigyelhetik a frissen debütált szerzői filmesek teljesítményét.

A kemény csajok után következzenek a még keményebb manusok. Tavaly okkal méltattam a kortárs westerneket, idén a

FÜGGETLENFILMES BÖRTÖNDRÁMÁK

brawl.jpg

képezik a laudáció tárgyát: a Brawl in Cell Block 99 (írta és rendezte: S. Craig Zahler) és a Shot Caller (írta és rendezte: Ric Roman Waugh) nem csupán alkotói metódus, hangvétel és színvonal tekintetében hasonulnak egymáshoz. Az, hogy Vince Vaughn és Nikolaj Coster-Waldau a generáció legkiválóbb színészei közé tartozik, eddig is nyilvánvaló volt, de miután a színész szakmájából adódóan szerepeket játszik, képességeit csak akkor tudja kiteljesíteni a vásznon, ha megfelelő forgatókönyvet és értő rendezőt kap – mindkét film ebben a kegyelmi állapotban fogant. Az amerikai börtönviszonyok személyiségformáló hatását fikciós eszközökkel bemutató, mégis dokumentumszerűen realista mozik szemernyi könyörületet sem mutatnak a szereplők és a nézők iránt, a csendnek itt gerincroppantó súlya, a sötétségnek elemi ereje van, a brutális erőszak nem opcionális eszköz, hanem az életben maradás kizárólagos stratégiája; morális támpontokat, a megváltás esélyét senki ne kérje számon ezeken a történeteken – letaglózóan bátor és szikár, mindennemű félrebeszéléstől mentes remekművek születtek.

Felettébb utálatos dolog folytatást rendezni egy filmtörténeti jelentőségű

KULTKLASSZIKUSHOZ,

blade.jpg

de ha már mégis, akkor a Blade Runner 2049 legyen a referencia. Legalább ezerféleképpen el lehetett volna rontani ezt a mozit (ideírom, hogy Alien: Covenant), Denis Villeneuve mégis megoldotta a lehetetlent, ami önmagában is elismerésre méltó teljesítmény, bár a magam részéről továbbra is kételkednék benne, hogy nevezhetjük-e ezt tényleges filmesztétikai hozzájárulásnak. Kultklasszikusokat említve, Miike Takashi a munkamódszerét meghatározó lendülettel adaptálta régi kedvencemet, Samura Hiroaki Blade of the Immortal című mangáját, legfeljebb az élőhalott kardszent ruházatának mintázatára vonatkozóan téve némi engedményt. A szélsőségesen véres és lélegzetállítóan gyönyörű szamurájdráma volt a mester századik filmje; Miike méltóképpen ünnepelte meg a jubileumot, amelynek egyébiránt – legalábbis az interjúk tanulsága szerint – semmiféle jelentőséget nem tulajdonít.

Az

ÉV SOROZATA

happy.jpg

egyes vélemények szerint klinikai szinten neurotikus, idegesítően csapongó, valamint elfogadhatatlanul gonosz és cinikus. És ez mind igaz. Ugyanakkor észvesztően szellemes, stílusos és bátor, s bár tartok tőle, hogy a Happy! őszinte élvezetéhez elengedhetetlen egyfajta sajátos világnézet, veleszületett hajlam az ilyesféle huncutságokra, de akinek ez rendelkezésére áll, az a mentőautóig kacaghatja magát ezen a morbid bűnügyi komédián.

A sorozatgyártás már-már kóros dagálya (nem hiszem el, hogy van főállású néző, aki képes akár csak nagyjából követni az amerikai szériákat, és akkor már jelentősen leszűkítettem a vonatkozó mintát) hónapról-hónapra partra sodort egy-egy jól sikerült produkciót: bűnügyi vonalon a Mindhunter és a Manhunt: Unabomber, kortárs dráma kategóriában a Fülledt utcák (The Deuce) és az I’m Dying Up Here volt nálam a befutó.

A cikk végén pedig következzen a főlényeg, a filmgyártás jelenét meghatározó, egyszersmind jövőbemutató shit katartikus hatású felpofozása: az az állapot, amelyben a

MAINSTREAM HOLLYWOODI FILMIPAR

logan.jpg

leledzik jelenleg, valami egészen bámulatos módon elbaszott. Lehet álértelmiségi lenézéssel kezelni Hollywoodot és a blockbusterek világát, de engedtessék nem figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a produkciók határozzák meg a globális popkultúrát, mítoszokat és esztétikai referenciákat adnak a fiatal generációknak, ezen a koszton cseperednek fel a jövő filmesei – hatásuk tehát korántsem lebecsülendő. A hollywoodi trendek pedig nem sok okot adnak a bizakodásra: az a tény, hogy a nyári látványfilmként is tökéletesen középszerű, leírhatatlanul érdektelen Wonder Woman, vagy a minden szempontból siralmasan ócska Star Wars: The Last Jedi a nagyközönség mellett a kritikusokat is képes volt elbűvölni konszenzuálisan vélelmezett nagyszerűségével, valóságos természeti katasztrófa a kortárs filmkultúrára nézve. A súlyos százmilliókat felemésztő és brutális tízmilliárdokat fiadzó franchise-ok (Star Wars, Marvel, DC, Fast & Furious, Transformers stb.) még a minimális filmtechnikai (!) igényeket – koherens forgatókönyv, hiteles színészi játék, rendesen vezetett cselekmény, tetten érhető rendezői szándék – sem óhajtják vagy képesek teljesíteni. Sebaj, hiszen a globális közönség manapság már nem is kér számon ilyesfélét egy mozin, vagyis „nincs itt semmi probléma”.

the-simpsons.png

Maguk mögött véres csíkot húzva, lógó belű zombihordaként vonultak végig a 2017-es éven az ilyesféle szuperprodukciók (az illusztrációt adó Logan volt az egyetlen szívderítő kivétel, ugyanakkor mérlegelésre érdemes körülmény, hogy a stúdió tartózkodó hozzáállása miatt ez a cím is csak azért foroghatott le, mert a főszerepet játszó sztárszínész lemondott a gázsija tetemes részéről), és az előttünk álló év bemutatóit szemlézve sem kétséges, hogy ez még csupán a hosszú és vigasztalanul keserves út kezdete, a kényszeres remake-kurválkodás és a szupertudatos brandépítés divatja éppen lendületet gyűjt. A major stúdiók produkciós rendszerének monokultúra felé tartása, az egészséges diverzitás fokozatos felszámolása (vö. a 21th Century Fox Disney általi akvizíciója) nem hagy kétségeket afelől, hogy friss ötleteket, illetve klasszikus filmes kvalitásokat egyre kevésbé kérhetünk számon a népszórakoztatás céljából készült címeken.

Alighanem ez lesz az előttünk álló évtized ökölszabálya: a blockbuster stúdiófilm a mosóporhoz és a szénsavas üdítőitalhoz hasonló kereskedelmi termékké válik (értem ezalatt, hogy a bevételeket nem az adott mozi minősége, hanem a brand ismeretsége és aktuális árfolyama fogja meghatározni), a filmkultúra várába pedig beköltöznek a függetlenek, akik a szerzői mozi zászlaját tűzik ki a toronyra.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr7513524891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Periodista. 2017.12.27. 15:27:01

Még jó, hogy a többség egyszerűen szórakozni jár a moziba és nem magasan képzett filmesztéta, aki mindent lefikáz, ami nem a filmművészet éteri magasságaiban értékelhető, szuperintelligens, választékosság. Így történhetett meg az a felháborító impertinencia, hogy a tömegek arra vetemedtek, hogy élvezni merészelték a Wonder Womant, meg Az utolsó Jediket. Felháborító! Mit képzelnek egyesek!?!

osborne 2017.12.27. 19:36:21

Sajnos egyetértek a mainstream filmipari jellemzéssel, elképesztően siralmas a látkép és ezt csak tovább feketítette az egész Weinstein-botrány ami a Worst of 2017-es listák élére való.

Secretus Rector 2017.12.28. 21:45:43

Az összes nagy filmsikert lehúzó kritika? Fintorgó kecsességgel előadott tiráda a minőségi filmszakértelem mellett, a dögszagú közízlés ellen? Hmmm Géczi úr éljenek a művészfilmek, amit a kutya sem néz? Az jót tenne a filmiparnak? :DD

David Sumner 2017.12.29. 14:51:05

@Jericho.: Igaz, hogy a fröcsögésed mellé érvek is kellenének (mind you, a fenti cikket helyettesítsd be részemről érv gyanánt, nagyrészt, különösen a második fele számomra is érvényes, úgyhogy itt a válasz a fel nem tett kérdésedre), de te sosem arról voltál híres, hogy verbálisan bökdöss másokat, á, dehogy. Írj cikket, rendezz filmet, ne privátfrusztráció levezetése céljából gyere kötekedni.

Secretus Rector 2017.12.30. 00:57:36

@David Sumner: .... vagy ... ne bélyegezd fröcsögésnek mások véleményét és a kritikát el nem viselő frusztrációdat produktívan vezesd le, tartalmas posztok készítésével. (Es ne tegyél ugy mintha ismernél masokat, akikről fingod sincs.)

Keresztény szellemiségű luxuskurva 2017.12.31. 17:00:16

Bizony, bizony, ki nem látott még sírva kolduló hollywoodi producert a sarkon? Sok rohadt buzeráns művészfilm, biztos tőlük világosodott meg a sok proli és néz kizárólag Tarr Bélát pornó helyett is.