Én személy szerint azt hittem 2007-ben, hogy az Alien vs. Predator: Requiemnél mélyebbre már lehetetlen süllyedni. Szívesen írnám, hogy azért, mert az Alien vs. Predator: Requiemnél rosszabb filmet életemben nem láttam, de hazudnék: nem láttam azt a filmet, hasonlóan mindazokhoz, akik próbálták megnézni és önhibájukon kívül kudarcot vallottak. Annyira sötét ugyanis, méghozzá a szó legszorosabb értelmében, hogy gyakorlatilag nem sok minden látszik a cselekményből (még csak nem is szegény operatőrön múlott!), és akkor az átvitt értelemben vett sötétségről még szót sem ejtettem. Tehetségtelen nímandok által kizárólag anyagi haszonszerzés végett elkövetett hulladék, ez volt az Alien vs. Predator: Requiem, és okkal tette fokozottan óvatossá az Alien- és/vagy Predator-sorozat kedvelői.
Valamit a döntnökök is érezhettek a szerénynek nem mondható problémából, mert az Antal Nimród rendezte, „vissza a gyökerekhez”-hangulatú Ragadozók 2010-ben azért többé-kevésbé helyreállította kedvenc raszta űrszörnyünk renoméját, és okkal bízhattunk az Alien-sorozathoz visszatérő Ridley Scottban is. (Vagy legalább abban, hogy ezúttal nem rosszarcú senkik kezébe kerül az Idegen öröksége – végül is Scott mellett Sigourney Weaver neve is többször felmerült az évek folyamán!) Érkezik hát Prometheus 2012-ben, és bár az elégedetlenek szeretnek máshogy emlékezni, a fogadtatás jó volt (a Filmvilágban is). Nem kirobbanóan jó, nem csodálatos, nem eksztatikus, de összességében mindenképpen pozitív. Az Erich von Dänikenes okoskodások, és úgy általában a lapos filozofálás persze okkal zavart sokakat, ám a film – nagyon helyesen – képes volt távolságot tartani A nyolcadik utas: a Haláltól, és sci-fi-kalandként korrektül működött. „Ridley néha Nietzschének képzeli magát, de sci-fit rendezni azért még tud.” – gondolhattuk, és ez jó is volt így. Abban azért titokban bíztam, hogy az elkerülhetetlen folytatást már nem ő dirigálja, és ezt az isten-ember témakört leveszik a napirendről. Csalódnom kellett, az Alien: Covenant már a címével is jelzi, hogy a régi szép idők nem térnek vissza, de sebaj, a Mentőexpedíció nem volt rossz, hát legfeljebb kapunk a sorozat (egyik) atyjától egy újabb bölcselkedős űrhentelést – mi sülhet el rosszul?
MINDEN.
Visszatérve gyorsan a sorozat atyjaihoz: A nyolcadik utas természetesen Ridley Scott rendezése és neki kulcsszerepe volt a minőségében-sikerében, de önmagában Ridley Scott kevés lett volna ahhoz a filmtörténeti mérföldkőhöz. Nagyon kevés. Kellett Dan O’Bannon egyszerűségében nagyszerű sztorija, Moebius látványötletei, Jerry Goldsmith zenéje, Derek Vanlint operatőri munkája, a John Hurthöz hasonló remek színészek elhivatottsága, és nem utolsó sorban H. R. Giger szörnyterve. Azért pont őket említem (és elnézést mindenkitől, aki kimaradt), mert elsősorban ők pöröghetnek most maximális fordulatszámon a sírjukban, bár én szegény Bill Paxton nyugalmáról sem vagyok teljesen meggyőződve.
230 milliós bevétel ide, kedvező (érthetetlenül kedvező!) kritikák oda, az Alien: Covenant nem csak Ridley Scott – inkább vélt, mint valós – auteri mivoltát teszi végképp kérdőjelessé, de szegény Idegennek is olyan gyomrost visz be, amilyet saját sorozatában az Alien 4 – Feltámad a Halál durván elszúrt vége óta nem kapott.
Az Alien: Covenant nem pusztán egy elcseszett sci-fi-horror, hanem egy büszke, akaratlan önparódia (vagy inkább travesztia), ami egyértelművé teszi, hogy a rendezője – akit éppenséggel Ridley Scottnak hívnak, de valójában akárki lehetne – bármilyen biztonsággal is mozog a felszínen, az Alien-filmeknek pont a lényegét nem érti.
Egy jó Alien-filmhez ugyanis nem kell olyan sok, sőt, bizonyos értelemben kifejezetten kevés kell egy jó Alien-filmhez: egyszerű történet (szörny[ek] kontra emberek [jellemzően Ellen Ripley-vel az élen]), markáns karakterek (akiket remek karakterszínészek alakítanak), az Alien maga, és persze gyártói oldalról némi bölcs előrelátás (a rendező lehetőleg ambiciózus [majdnem-]pályakezdő legyen).
Erre mit kapunk?
Egy túlbonyolított történetet (a felállás alapvetően: emberek kontra természet, józan ész, android), jellegtelen és hiteltelen szereplőket (akiket a legjobb esetben is tehetséges, de unottan játszó színészek alakítanak – kivéve pont az androido[ka]t), az Alien legfeljebb epizódszereplő a róla elnevezett filmben, a gyártói előrelátást pedig inkább ne is feszegessük.
Scott gondosan másolja önmagát (Nyolcadik utas eleje, incl. főcím), aztán James Cameront (A bolygó neve: Halált az „irány a bolygó”-jelenetben), aztán megint önmagát (Prometheus), aztán George Lucast (!) (androidunk annyira bekenobisodott nagy magányában, hogy már öltözködésében és beszédében is jedibb a Jedinél), aztán mintha a forgatókönyvbe keveredett volna pár oldal A jogászból kihagyott ötletekből és párbeszédekből, míg végül a nagy fináléban mindent összekutyulnak mindennel, de leginkább A nyolcadik utas: a Halál, A bolygó neve: Halál és A végső megoldás: Halál utolsó 20-30 percét a tömény hülyeséggel. Menetközben kap egy főhajtást a börleszk nagy korszaka (a véren megcsúszó szereplőktől a landolóhajó felrobbanásáig tartó jelenetre Buster Keaton és Rube Goldberg egyaránt büszke lenne) és a tinihorror is (szörnyünk kicsinál egy zuhanyozó párocskát, a jelenet kivitelezése a félálomban rendezett slashereket idézi).
Scott persze leginkább a saját remekművét fosztja ki, a díszletek (és kosztümök, és kellékek, és…) gyakran kínos pontossággal másolják az első filmben láthatókat, kapunk egészen konkrét képi és zenei idézeteket, a hatás és a hangulat viszont össze sem hasonlítható: a 40 évvel fiatalabb Scott nem kapkodta el a dolgokat, viszont ügyelt a színészeire és – főleg – a feszültségre. A mai Scott az óriási sikerű sci-fi–saga legfőbb alkotójának szerepében próbál tetszelegni, akinek még a nagy MIÉRT?-ről is van némi mondanivalója, miközben nem tesz mást, csak a kassza felé kacsintgatva a lehető legnevetségesebb módon rabolja ki egykori önmagát (és nem mellesleg a követőit is). A művéről annyit elmondhatunk, hogy látványos, igen. Igaz, semmi egyedi nincs ebben a látványban, és 100 millából ugyanezzel a stábbal bármelyik reklámfilmes összehoz hasonlót (vagy jobbat), de ebbe már végképp bele se menjünk. (És abba se, hogy érdemes-e a vizuális stíluson túl, „tartalmi” oldalról közelíteni Ridley Scott „auter”-höz, vagy ez ma már nevetségesebb, mint valaha.)
A jelentékeny siker dacára űrszörnyünk a padlóra került – legalábbis ha engem kérdeznek, és nyugodtan kérdezzenek engem! Nem félrenyúlás történt, mint Jeunet filmje esetében, melynek számtalan érdeme volt nagy hibái ellenére is. Ezúttal nem egy crossover-szériában alázták meg a jobb sorsra érdemes duplaállkapcsút holmi félkegyelmű, árnyékfetisiszta kliprendezők. Science-fiction klasszikusokért felelős Oscar-jelölt direktor szerepelt le a saját pályáján, magával rántva a gödör aljára egy bájos, ártatlan, semmiért sem felelős földönkívüli gyilkológépet.
Lehet vitázni rajta, hogy Ridley Scott virtigli szerző-e (bár szerintem egyre kevésbé érdemes), az azonban soha nem volt kérdés, hogy tehetséges filmrendező, akinek munkái – legalábbis többnyire – hűen tükrözik különleges vizuális fantáziáját. Egy ilyen személytől még nehezebb elfogadni azt a sokkoló kudarcot, amit az Alien: Covenant jelent. Ez a film annyit sem ér, mint egy ügyeskezű iparosmunka, a manapság népszerű kvázi-remake-ekhez (Star Wars: Az ébredő Erő, Jurassic World) képest pedig kifejezetten szánalmas teljesítmény – olyannyira, hogy az Élet című sci-fi, ami szintén nem egy nagy durranás, köröket ver rá.
Bízzunk benne, hogy ebből végre tanulnak azok a bizonyos döntnökök. Ridley Scott nyugodtan visszamehet látványos és érdektelen kardos-szandálos eposzokat rendezni (vagy nyugdíjba vonulhat, nem szégyen az 80 évesen!), az Alien-sorozathoz pedig visszaengedhetik az ifjú, „éhes”, bevált manírok ismétlése helyett bizonyítani akaró tehetségeket, akik anélkül képesek gazdagítani az Alien-univerzumot, hogy közben erőszakot tennének rajta. Vagy kaphatna esélyt legalább egy jó ízlésű mesterembert, aki ugyan nem próbál sem eredeti, sem zseniális lenni, de legalább a nosztalgiát és az üres filozofálást is kerüli, miközben gond nélkül képes megrendezni egy ütős sci-fi-horrort, ha éppen arról van szó.
Ellenkező esetben sanszos, hogy végleg eltemethetjük a Halált.
[Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez a film ennyire rossz lett, ezért a cikk megírása után még egyszer megnéztem. A véleményem érdemben nem változott, ezért az íráson sem változtattam, legfeljebb annyit jegyeznék meg, a David felbukkanásától a menekülésig tartó részben akad pár kép, ami méltó Ridley Scott jó híréhez, és más kezében talán az isten/ember – android/teremtmény gondolatkör sem ennyire erőltetetten és idegesítően jelent volna meg. Csakhogy ez még mindig kevés, nagyon kevés. – OD]
