Dunkirk - Túl hiteles, túl hatásos

2017. július 20. 15:54 - Huber Zoltán

dunkirk_1.jpg

Igen igen, a hír igaz! Christopher Nolan új háborús filmje valóban a székbe passzírozza a nézőt, és akkor most el is kezdhetnénk sorolni azokat a jelzőket, amikbe bizonyára csak az nem futott még bele, aki az elmúlt néhány napot a világtól elzárva töltötte. A már jócskán elkoptatott és közhelyessé vált fordulatok (epikus, gyomorba vágó, kihagyhatatlan) ebben az esetben ráadásul tényleg igazak, úgyhogy mindenki nyugodtan válasszon néhány neki tetsző dicséretet és összemérendő háborús kedvencet, látatlanban kijelenthető, hogy helytálló megállapítások születnek, úgyhogy inkább ugorjunk!

Christopher Nolan különleges alakja a kortárs mezőnynek. Akár az IMDb nyájával értünk egyet és minden idők legnagyobb rendezőistenének, akár egyszerű szemfényvesztőnek vagy vészesen túlértékelt kóklernek tartjuk, a brit-amerikai író-rendező eddigi pályafutása kimondottan impozáns. A minimálból forgatott indulástól az elvben tetszőleges nagyságú költségvetésig és szabadon hagyott kézig eljutni mindenképp figyelemreméltó, már csak azért is, mert ezek nélkül a Dunkirk sem készülhetett volna el. Papíron ugyanis a II. világháború e különös epizódja egy fordulatok és hősök nélküli giccs-potenciált ígér, amiért általában nem kapkodnak a producerek.

Elméletileg Nolan sem szokott valós eseményekkel foglalkozni és az eddigi filmjei is más témákból indulnak ki. Az eltérő műfajok és gyártási körülmények ellenére az érezhető tudatossággal épülő alkotói pálya középpontjában mindig hasonló kérdések bukkantak fel. A csavaros elbeszélői fogásokkal dúsított történeteket a valóság és az illúzió elmosódó határai, a vélt és valós identitás feszültségei mozgatták. Nolan olyan kitalált tükörvilágokat teremtett, ahol az alteregó-hősnek elsősorban saját magával kellett megküzdenie. A történelem egy szeletét újramesélő, tablószerűen felépülő Dunkirk az első pillantásra mintha teljesen kilógna a sorból, de ha fókuszt váltunk, végül minden a helyére kerül.

A jól körülhatárolható kezdőpontból induló, hagyományos nyugvópontba jutó sztorit Nolan a föld-víz-levegő felosztás mentén bontja szét, így egy teljes hét, egy nap és egy óra történéseit úgy tudja megmutatni, hogy tulajdonképp valós időben mutatja az akciókat. E sajátos elbeszélői technika másik nagy előnye, hogy úgy lesz személyes és már-már intim, hogy közben epikus panorámaként, körkörösen önmagába záródó odüsszeiaként működik. Nincsen főhős és főgonosz, szorosan követünk néhány szereplőt, mégsem tudunk meg róluk túl sok mindent azon kívül, amit látnak, hallanak és átélnek. Nem ismerjük meg őket igazán, csak az arcukat, a tekintetüket véssük az emlékezetünkbe, ami több szempontból is kulcsfontosságú a film működése szempontjából.

dunkirk1.jpg

E látszólag egyszerű, ám nagyon aprólékosan kidolgozott és nagy műgonddal összeillesztett szerkezet bravúrja, hogy végtelenül természetesnek tűnik. Nolan egyszerre mutatja mikro- és makro-nézőpontokból az eseményeket, ami hibátlanul rímel a markáns arcokkal ábrázolt, a film végére szorosan összekovácsolódó közösségre. Nem véletlen, hogy maga az ellenség végig láthatatlan és a franciák is csak jelezésszerűen bukkannak fel (bár tegyük hozzá, az egyedüli nem fehér szereplők pont az ő egységükben láthatóak). Nolan filmjének tulajdonképpeni főszereplője maga ez Egyesült Királyság, és az író-rendező elsősorban arra kíváncsi, a kínos katonai kudarcból heroikus győzelmet faragó mentőakció miként formálta át a szigetország kollektív identitását.

Hans Zimmer lélegzetelállító aláfestése hasonló elveket követ. A hagyományos közepek, azaz nyugvópontok nélküli zene a lappangó, soha ki nem robbanó feszültség leképezése, amit egyenesen egy óra (vagy bomba) folyamatos ketyegése egészít ki. A filmben lüktető érzéki-érzelmi feszültségek akkor égnek ki, mikor a szereplőink elérik a hazát, természetesen nemcsak földrajzi értelemben. Amikor az egyéni célokból és tettekből közös akarat születik, és ez öntudatot ad a hőseinknek, a ketyegés is abbamarad.

Churchill legendás beszéde (“harcolni fogunk”) nyilván ezért kapott kitüntetett helyet és szerepet a befejezésben, ami finom áthallásokat pendít meg a terror és a belső széthúzás árnyaival viaskodó Nagy-Britannia (és úgy általában az önmagát szabadnak nevező világ) jelenlegi helyzetével. Az erőszak és a terror egyénre és közösségre gyakorolt hatását, a döntéseket determináló énkép változásait persze nem most először vizsgálja Nolan. Az újdonság az, hogy ezúttal valós történelmi eseményekből indult ki.

A Dunkirk elementáris hatását egyértelműen az adja, hogy az író-rendező sajátos kérdésfelvetéseit és markáns kontrasztokra épülő perspektíváit a háborús film műfajában is maximálisan érvényesíteni tudta. Az eredeti helyszín, a hatalmas statisztéria, a valódi repülők, a CGI zárójelezése, a celluloid és az IMAX-kamerák, tehát az összes technikai truváj bizonyára önmagukban is látványos és erőteljes filmet eredményeztek volna, de azt a bizonyos pluszt Nolan sajátos módszere, azaz a film minden rétegében lüktető, egymással szembe állított és végül teljesen feloldódó ellentétek intenzív energiája jelenti.

Nolan perfekcionizmusa, a Dunkirk intenzitása a világháborús kulisszákkal keveredve azt az ellentmondásos dolgot eredményezi, hogy egy alapvetően tragikus történelmi esemény tökéletes filmélményként idéződik meg. Bár az első lövések és bombák brutális hangjára még összerezzen a néző, amikor Tom Hardy mellett ülve rárepülünk a német bombázóra, az már maga az adrenalinnal fűtött hullámvasutazás. Annyira erőteljesek a pusztítás és a pusztulás képei, hogy végül szurkolni kezdünk egy újabb gépfegyver-sorozatért vagy bombázásért. Egész egyszerűen jó ott lenni ezen a parton, ami minimum azért tűnik problémásnak, mert több tízezren vesztették ott az életüket.

dunkirk3.jpg

Nem arról van szó, hogy Nolan romantikus színben tüntetné fel a háborút vagy mindenkit hősként ábrázolna, néha mégis többször felemás élmény volt a robbanásokat élvezni. A film egész egyszerűen képes arra, hogy a mozi biztonságában repít vissza a világháború közepébe, így a kellemes, bizsergető izgalom és a zsigeri élvezet minőségeit kapcsolja ahhoz, amit remélhetőleg soha nem kell senkinek megtapasztalnia. Mindez persze egy nagyon régi és komplex vita újabb adaléka csupán, ami bőven szétfeszíti egy ilyen írás kereteit, de ennek kapcsán mégis érdemes felidézni a Becstelen Brigantyk mozis jelenetét, ahol Tarantino egyértelműen reflektál a jelenségre (bővebben itt lehet erről olvasni).

Nolan szemére vetni persze, hogy túl hiteles és túl hatásos filmet rendezett, az legalább akkora paradoxon, mint számon kérni rajta, miért Nagy-Britanniához írt ódát. A Dunkirk e mellékízek ellenére, helyesebben ezekkel együtt kihagyhatatlan. Ha sárba akarjuk tiporni a stáb munkáját, meg lehet nézni a filmet egy tablet vagy laptop képernyőjén is, mondjuk darabokban egy vonatúton, de az efféle dolgokkal most senki ne próbálkozzon. Közhely vagy sem, most tényleg szó szerint értendő, hogy ha olyan filmélményre vágyunk, amihez eddig még biztosan nem volt szerencsénk, akkor irány a lehető legnagyobb vászon.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr5612676809

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hambig 2017.07.27. 10:09:10

Tegnap sikerült beülni rá. Egy elég közepes néhol elunható elég rossz film. Nem tudom mit örömködnek a kritikusok rajta.

mzperxx 2017.08.02. 14:30:18

Azt nem mmondanám, hogy unalmas, de én sem értem ezt a nagy éljenzést a film kapcsán. Tele van dramaturgiai hibával vagy érthetetlen dolgokkal. A film elején elindul 3 spitfire, abból 3 (értsd 3) a tengerben végzui így vagy úgy, és a 4. (értsd 4.) repül tovább Tom Hardyval ... Mellesleg ugyanez a végén 10 perce üzemanyag nélkül köröz, de még leszed egy teljes erejében lévő Messerschmittet. A film vége felé a németek szétbombáznak egy brit hadihajót, előbb hátul aztán elöl kap találatot. Snitt, fél perc múlva a hajón eleje sértetlen ... Ugyanezen hajóhoz közeledik a főszereplő civil bárka, a hajó messze van, a tengerben lévő katonák messzebb a hajótól. Snitt, más szemszögből nézve, mindenki közel van egymáshoz, olyannyira, hogy a bezuhanó bombázó által keltett tűz is alig fér be a süllyedő hajó, emberek, bárka háromszögbe. A film elején a srác kiérkezik a tengerpartra, ahol kb uszkve 5x100 katona áll sorban a tenger felé. Kenneth Branagh szájából az hangzik el, hogy 5 km-en 300,000 katona van , ami t örténelmileg igaz, de a film meg se próbálja ezt érzékeltetni, pár száz csellengő katona képvisel több százezret. A film felében üres tengrparton kószál néhány katona, nemcsak ember, de felszerelés, teherautó, semmi nincs a közelben. Eredeti felvételeken látszik, hogy ez menynir enem így volt. Film eleje, a németek leejtenek néhány bombát a partra, mindenki szalad, stb, sokan ott maradnak, a felkelő katonák közül egy sem megy oda a fekvőkhöz, hogy segítsen. Ezt a britekről nem tudom elképzelni. Snitt, újra sorba állnak, sebesült és halott sehol . . . Miután nem tudom hanyadik nagy hajót süllyesztik a németek el, az eset felkapaszkodókat beterelik a hajó gyomrába és rájuk zárják az ajtót ... kizárt dolognak tartom ezt a hülyeséget.
A film sok helyen valóban tud feszültséget kelteni, de összességében egy nehezen követhető , néha feleskegesen érzelgős film. Kenneth Branagh a film végén meglátja a közeledőnémet vadászgépet, és szemlesütve hősisesen várja a halált. Ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná: ez hülyeség ... egy brit katona, még ha tábornok, akkor sem várja meg, hogy szétlőjjék.

Többen írják a film alatti óraketyegést. Szerintem ez nem az. Az a civil bárkának a hajó motorja.

ja, és a slusszpoén: értette valaki a magyra változatban a feliratokat :"1. Móló. Egy nap" ? A Day One-t fordírtották félre ? "2. A tenger / egy óra" ennek mi értelme van ? Nem volt senki, aki ezt leellenőrizze ?