Élő szövet fémvázon - T2 Trainspotting

2017. március 06. 13:55 - Huber Zoltán

t2trainspotting.jpg

Erős a verseny a “világ legfeleslegesebb folytatása” képzeletbeli titulusáért. A gyilkos mezőnyben egyelőre még nem merték bevetni a Nagy Lebowski 2 vagy a Ponyvaregény 2 atombombáit, Trainspotting 2 viszont már van, hangozzék ez bármennyire is szörnyen elsőre. Igaz, Rentonék kalandjait maga Irvine Welsh írta tovább, a Pornó a klasszikus folytatás helyett mégis inkább a kultregény alapmotívumait variálta át. A T2 ellenben telivér második rész, de legalább kellő iróniával és a megfelelő stratégiával kezeli önnön létezését.

Danny Boyle nagyon jó rendező, és ha már húsz évvel később hozzányúl valamihez, amihez nem feltétlenül kellene, azt legalább okosan csinálja. A T2 nem tör újabb kult-babérokra, sőt, meg sem próbál önállóan működni, hisz szinte minden eleme az első részre vonatkoztatva nyer csak értelmet. Ahogyan el is hangzik a filmben, a figurák a saját múltjukban turistáskodnak és így végül a meghatározó egykori filmélményükben dagonyázó nézők elé is görbe tükröt tartanak. Aki ugyanis jegyet vált a Trainspotting 2 című filmre, nyilvánvalóan nosztalgiavonatozni akar, még ha ezt nem is vallja be vagy tudatosítja magában, a nosztalgia ugyanis nem menő. Az ellentmondásos feladatot Boyle úgy oldja meg, hogy megtalálja azt a nézőpontot, ahonnan elindulva nem lesz kínos vagy ciki egy kikényszerített folytatás.

A T2 tulajdonképpen a két film között eltelt két évtizedről szól, az eltűnt időről, a megkopott lendületről. Felvonulnak itt előttünk ezek a fickók, akik egykor borzasztóan menők voltak és kőkeményen lázadtak a konformizmus ellen, most meg körülbelül annyira érdekesek, mint az egykor csodált “hávécsé” (helyi vagány csávó), aki véletlenül mellénk keveredik a metrón. Ők azok a fószerek, akiknek van egy-két jó sztorijuk a múltból és most langyos sör mellett traktálják egymást az egykori dicsőségükkel. Nem hisznek a nagy balhéban, a barátságban és néha már fel sem áll nekik. Nem igazán tudják, mivel tölthetnék el a még rájuk váró cirka harminc évet.

A T2 mentén pompás elemzést lehetne írni Boyle szerzői dilemmáiról, az X-generáció életközepi válságáról vagy úgy egyáltalán az uralkodó korszellem gyilkos cinizmusáról. A film ezekből a motívumokból építkezik, hivalkodik velük, de egyúttal viccet is csinál belőlük. A rendező remekül érzett rá arra, hogy egy filmes folytatás mindennél erőteljesebben mutat rá az idő múlására és az egykori dicsőségre. Mindez törvényszerűen szomorú, de egyúttal giccses és nevetséges is, a régi pózok újrázása vagy újragondolása így komoly iróniát rejt magában. Boyle rendezői pályája során a legkülönfélébb filmtípusokkal játszadozott és most egy “második rész” lehetőségeit gondolta tovább. Mit kezdjünk egy kultikus művel, az ikonikussá vált karakterekkel, zenékkel és jelenetekkel, illetve a jelenség utóhatásaival?

Boyle és a forgatókönyvet jegyző John Hodge elsősorban a néző elvárásait fricskázza és a jelenetek túlnyomó többségét úgy szervezi, hogy azok az első részre reflektáljanak. A skála a konkrét bevágástól és azonos beállításoktól egészen a szándékosan elviccelt vagy ellentétükbe fordított idézetekig terjed. A T2 ráadásul szintet lép és abban az értelemben is meta-film, hogy maga a regény a szemünk előtt születik, a szereplők saját fikciós létükre reflektálnak. Így válik lényegtelenné a történet és épülhet hatásos párhuzam a bemutatott élethelyzetek keserédes enerváltsága és a folytatás tulajdonképpeni értelmetlensége között. A második részt bevállaló alkotók és az egykori nagy filmélményét kommersz márkanévként újrafogyasztó néző cinkosként kacsintanak össze és ez kétségtelen bravúr Boylék részéről.

 A T2 hibátlanul kapja el azt a barokkosan steril, villogó neo-trash vizuális világot, ami feltartóztathatatlanul ömlik ránk a legkülönfélébb kijelzőkről és képernyőkről. A meta-megközelítés és az önironikus nárcizmus és a büszkén vállalt cinizmus nagyon aktuálisak, bőven van tehát kraft ebben a filmben. Boyle élő, lélegző szövetet növesztett a folytatás rideg fémvázára, kimondottan érdekes eredményekkel. Csak épp végig ott kísérti majd a filmet az “ahhoz képes, hogy” kikerülhetetlen félmondata.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr7712317207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.