Csókemancipáció filmen

2017. január 26. 08:32 - filmvilág

egymasra_nezve.jpg

Amióta a filmművészet létezik, azóta dilemma, milyen mértékben ábrázolható a testiség a filmvásznon. A moziban elcsattanó csókok egyes társadalmi csoportok emancipációjának állomását jelentették. A Méltányosság Politikaelemző Központ sorozatának új részében a filmes csókok és a társadalomtörténet, illetve az emancipáció összefüggéseit mutatjuk be.

A filmtörténet első csókjelenetére meglehetősen korán, egy évvel a kinematográf feltalálása és a Lumière fivérek általi bemutatása után, 1896-ban sor került: ez a decens csók, vagyis inkább puszi William Heise A csók című alkotásában csattan el. Ez a 18 másodperc évtizedek forradalmával ért fel. A nézők felháborodtak az intimitás nyílt bemutatásán, és az alkotás jelentősen befolyásolta a római katolikus egyház elítélő álláspontját a mozival, mint az erkölcstelen tömegszórakoztatás intézményével kapcsolatban. Az egyház cenzúrát kiáltott. Holott ahogyan Bíró Yvette írta erről a csókjelenetről, „gyengéd, poétikus gesztus volt ez, ahol inkább a gesztus sziluettje érvényesült, mint maga a csók fizikai aktusa.” Senki nem tudhatta, hogy ez a csókjelenet, amely mából visszanézve visszafogottnak tekinthető, elindít egy karriert: a testi szerelem, az intimitás és a szexualitás ábrázolását.

Szemérmetlen témák

A filmbéli szerelem és szexualitás lassú elfogadottá válásával egyre több csoportközi intim viszony ábrázolására került sor. Eleinte természetesnek számított, hogy egyrészt kizárólag heteroszexuális testi szerelem került a nézőközönség elé, másrészt pedig, hogy a „suba subával, guba gubával” népi zamatú bölcsessége jegyében nem ábrázoltak olyan testi szerelmet, amely lebontotta volna a rasszok közötti határokat. A két háború között ritka volt, hogy fehér férfi fekete nővel (vagy, urambocsá, fekete férfi fehér nővel) csókot váltson a filmvásznon. Ha ilyesmi történt mégis, akkor az véletlen vagy erőszak eredménye volt, vagy pedig a fehér művelt úriember adta a csókot egy társadalmilag alacsonyabb rangú nőnek, de ez utóbbi is inkább a helyzetkomikum eszköze volt. A testi érintkezésből tehát, legalább egyik fél részéről, hiányzott a szerelem érzése, és ilyen módon az egyenrangúság. Ez csak a II. világháborút követően jelent meg, amikor már a rasszizmus egyre kevésbé volt tartható.

A prüdéria, a faji előítélet és a társadalmi status quo fenntartásának igénye sokáig gátolta a filmeseket. Az Egyesült Államokban a feketék és fehérek elkülönítése olyan természetesnek számított, hogy az I. világháború idején komoly megütközést keltett a hátországban, amikor híre ment, hogy fekete bőrű amerikai katonák barátságot, sőt szexuális kapcsolatot ápolnak fehér bőrű, szőke francia nőkkel. A faji szegregáció támogatói attól tartottak, hogy a fekete bőrű katonák megmámorosodnak a szabadság és egyenjogúság érzésétől a déli és középnyugati lelkészek által „feslett” erkölcsű, új Babilonként lefestett Európában. Nem csoda, hogy sokáig tabunak számított a fekete-fehér szerelmi kapcsolat.  A mozi szemérmessége azért is nehezen érthető (látszólag), mert a szépirodalomban már régen utat tört magának a más bőrszínű hősszerelmes, gondoljunk a fekete Othellók, mulatt Horatiók és indián Uncasok sorára.

star_trek.jpg

A „fajilag” kevert családfa inkább egzotikusnak számított a romantika író- és költőkultuszában: az ünnepelt Puskin és az idősebb meg ifjabb Alexandre Dumas fekete ősökkel rendelkeztek, de ezt nem kellett takargatniuk. Sőt, a szalonokban ettől csak még érdekesebbé váltak. Puskin novellát is szentelt etióp származású anyai dédapjának, Nagy Péter szerecsene címen. Igaz, az alkotók nem léphettek át egy határt: James Fenimore Cooper például úgy szőtte az Utolsó mohikán cselekményét, hogy Uncas, a bátor, önfeláldozó indián legény, aki Munro ezredes lányait védelmezi a vad rengetegben, véletlenül sem az angolszász típusnak jobban megfelelő, azaz szőke Alice, hanem féltestvére, a fekete hajú, és félvér Cora iránt táplál hamvas érzéseket. Mindazonáltal a felvilágosodás az ember veleszületett morális és jogi egyenlőségének tételezésével, a romantika pedig az egzotikum iránti vonzódással, az elvágyódás hangulatával sokat tett azért, hogy lassan megrendült a Nyugat-centrikus világkép. A filmművészet a vizualitás élményével betetőzte ezt a folyamatot, amennyiben láthatóvá tett bizonyos csoportokat a filmen (pl. melegek), illetve olyan témákat, amelyeket addig a polgári közönség elfojtott (pl. különböző bőrszínű emberek közötti testi szerelem).

A meleg szerelem témája

Az első meleg szerelem 1916-ban jelent meg a filmvásznon, a Vingarne című svéd filmben, amelyben egy meleg szobrász és leszbikus modellje is szerepel. Nem is telt el olyan hosszú idő az első csókjelenet óta! 1924-ben ezt követte a német Mikaël című film. Mindkét alkotás a svéd Herman Bang regénye alapján készült. Az Egyesült Államokban az 1969-es New York-i Stonewall-lázadás után került az afroamerikai, indián polgárjogi mozgalmak és a diákmozgalmak után napirendre a LMBTQ közösségek emancipációs mozgalma. A rendőri erőszak ellen tiltakozó több száz meleg férfi és nő a „meleg hatalom” jelszót skandálva rontott a Stonewall melegbár közönségét önkényesen vegzáló detektívekre és a rohamrendőrökre, átvéve a fekete radikálisok „fekete hatalom” jelszavát. A jelszóból aztán a „meleg büszkeség” lett.

brokeback-mountain.jpg

A lázadás után az amerikai filmművészet is intenzíven reagált a meleg témára. Talán az jelzi szimbolikusan a melegek befogadását az amerikai társadalomba, hogy 2005-ben olyan film került a mozikba (Túl a barátságon), amely a tradicionális amerikai népi figura, a cowboy világában mutatta be a gyengéd meleg érzelmet. Az amerikai férfiasság szimbóluma, a cowboy, a vidéki „kemény pasi” prototípusa sem maradt érintetlen tehát Hollywood új trendjétől. Mindemellett a film szép tablója egy letűnő világnak, ahol az ember még a vad természettel harmóniában él, és a barátság meg hűség értékét még nem kezdte ki a nyereségvágy. A Túl a barátságon sikeresen egyesítette Amerika megkopott westernmítoszát a meleg szerelem emancipálásával.

1931-ben már leszbikus csókot (mi több tanár-diák leszbikus csókot!) is láthattak a nézők. A Lányok az intézetben című német film 1931-ben, a gazdasági válság közepén született, amikor már horogkeresztes zászlók alatt masíroztak a német városok utcáin a barnaingesek, de az átlag német nagyvárosi polgár még mindig fülledt erotikával és kabaréhangulattal kívánta túltenni magát a nehézségeken. A film rendezője és a forgatókönyv alapjául szolgáló regény szerzője is nő: az előbbi Leontine Sagan, az utóbbi pedig Christa Winsloe, aki egyébként a jelentős mecénás, lapszerkesztő és író, Hatvany Lajos báró felesége volt. Winsloe hamar rájött, hogy férje, Ady Endre barátja és támogatója, a Nyugat egyik alapítója nem csak a modernista irodalomnak, hanem a szoknyának is rajongója. A válás után az ambiciózus írónő Berlinbe költözött. Regénye, amelyet saját nevelőintézeti évei ihlettek, jól illett a weimari köztársaság szabad szellemű kulturális közegébe, és nem kerülhette el, hogy filmet készítsenek belőle.

Az 1931-es Lányok az intézetben volt az első példa a weimari köztársaság idején a leszbikus szerelem ábrázolására. A legrosszabbkor, hiszen már az aszfaltokon dübörögtek az SA- és SS-legények csizmái. Az új rezsim zsargonja szerint „dekadens”, „fajgyalázó” műveket máglyára vető és bezúzó nácik tüzet okádtak erre a filmre, amely egy bentlakásos tanintézeten belül ábrázolta egy diáklány és a megértő tanítónője szenvedélyes szerelmét. A német nő nem ilyen, harsogták a barnainges erkölcscsőszök. Hanem tiszta, erényes, és feláldozza magát a népének, a Volknak! Sagan egyenesen Nagy-Britanniáig menekült a náci terror elől, Winsloe pedig Franciaországba ment, ahol 1944-ben az ellenállás mártírja lett.

1958-ban ismét filmre vitték a Winsloe-féle történetet, Lányok egyenruhában címmel. Ennek a francia-NSZK koprodukciónak több magyar kapcsolódása is volt, túl a szerző családi kötődésén. A rendező nem kisebb személyiség volt, mint Radványi Géza, Márai Sándor öccse. A főszereplő pedig nem más volt, mint mindannyiunk Erzsébet királynéja, pontosabban a Sisit megformáló Romy Schneider, aki az ábrándos diáklány, Manuela von Meinhardis szerepében csókot adott a szelíd, megértő Bernburg kisasszonyt játszó Lili Palmernek. A két háború között mindinkább látványossá váló leszbikusság tehát szépen lassan meghódította a mozikat is.

A leszbikusság mint téma iránt persze a heteroszexuális férfiközönség is érdeklődött. A kora újkori és újkori társadalmak elnézőbbek voltak a nő-nő, mint a férfi-férfi homoszexuális viszonnyal kapcsolatban. Előbbi típusú kapcsolat könnyebben rejtegethető volt (pl. úrnő-szobalány, úrnő-ápolónő viszonyrendszerben, ahol a másik testének megérintése természetes cselekvés), és egyébként is, a nők között mindig több intimitást, testi érintést fogadtak el, mint az egyenrangú férfiak világában. Ám a film egy szenvedélyes diák-tanár szerelemről is szól, ami még a leszbikusságnál is érzékenyebb tabunak számított. Mellesleg Romy Schneiderről azóta is hiszik is, nem is, hogy a biszexuális szerelemnek hódolt (állítólag egy pszichiáternőnek kijelentette: „Egyszer majd csak nőkkel fogok élni”). Romy Schneider lénye a német közönség számára örök Sisi hercegnővé merevedett. Többek között ezzel a filmmel veszítette el a német közönség konzervatívabb ízlésű, a Heimatkunston felnövekedett részének szimpátiáját.

Magyarországon 1982-ben készült először film a leszbikus szerelemről. Makk Károly Egymásra nézve című alkotása a termelőszövetkezetesítés témáját kötötte össze a leszbikus szerelem nyílt színen történő ábrázolásával. Ez a méltatlanul keveset játszott film tragédiával végződik: a hősnőt, Szalánczky Éva újságírót, aki cikksorozatot írt a téeszesítés erőszakos módszereinek leleplezésére, lelövik a magyar-jugoszláv határon. Az újságíró halála szimbolikusan jelzi a rendszer mozdíthatatlanságát.

Csókkal a szabadság útjain

A különböző bőrszínű emberek közötti csókolózás filmes ábrázolása lakmuszpapírként mutatta be, hol tart a faji emancipáció. Az Egyesült Államokban a szegregáció hívei még az 1950-es években is őrizték hadállásaikat. Egy olyan országról van szó, ahol a 19. század derekán elfogadott volt a rabszolgaság Délen – és ahol elfogadott volt a durva rasszizmus, még Északon is! Nem csoda, hogy az első csókjelenetre fehér-kínai viszonylatban az 1930-as években, fehér-félvér viszonylatban az 1950-es években került sor.

Mikor történt filmen az első fehér-fekete csók? Ezt nem is olyan könnyű eldönteni. Ha a fizikai aktusról leválasztjuk a szándékosságot, akkor, bármilyen meglepő, Edwin S. Porter 1903-as filmjét tarthatjuk aranyérmesnek. A film jelenetében egy vonaton ülő fiatal férfi teszi a szépet a vele együtt utazó hölgynek, aki megunva az úriember ostromlását, egy sötét alagútban helyet cserél a fekete szolgálóval. A fehér férfi így a fehér hölgy helyett annak szolgálóját csókolja meg lopva. A helyzetkomikum finoman utal a feketék társadalmi állása és a fehérek világa közötti mély szakadékra. Minden mozinéző tudta, hogy normális esetben egy fehér férfi, ha úriember, nem csókol meg egy fekete nőt, aki nálánál alacsonyabb társadalmi státusszal rendelkezik. A film tehát pontosan bemutatja a maga naiv, humoros együgyűségével, hogy 1903-ban elképzelni sem tudtak fekete és fehér csókváltást másként, mint a puszta véletlen (és/vagy, ami itt nem jelenik meg, az erőszak) eredményeként.

feketefeher.jpg

Az amerikai képernyőn az első „igazi”, tehát mindkét fél által kívánt filmes fekete-fehér csókra (amely nem összedörgölődzés volt, nem is erőszak vagy véletlen eredménye) egy évvel a nevezetes, Lyndon B. Johnson által aláírt 1964-es emancipációs törvény elfogadása után került sor. Sokan ugyan azt hiszik, hogy a Star Trek című sci-fi sorozat egyik, 1968-as epizódja volt az első film, amelyben szándékosan és kitakarás nélkül csókot válthatott egymással a fekete és fehér bőrű szereplő (nem mellesleg jól jelzi a korszakot, hogy számos déli államban a helyi televíziós csatornák nem voltak hajlandók levetíteni ezt az epizódot). Ám Kirk kapitány és Uhura hadnagy csókváltása előtt már egy 1965-ös filmben, Guy Green Fekete-fehér című alkotásában egy vak fehér lány csókolózik egy afroamerikai fiúval. Igaz, a rendező ebben az esetben azzal tompította a fekete-fehér kapcsolat ábrázolását, hogy mégiscsak egy fizikai állapota miatt kiszolgáltatott lányra osztotta a faji előítéleten túllépő heroina karakterét. Hosszú időbe telt, amíg markánsan angolszász, nordikus külsejű, minden tekintetben egészséges lány vagy nő testi kapcsolatba léphetett fekete férfi partnerrel.

Szeresd az ellenséget!

szajonara.jpgA film segítséget nyújthat a régi ellenségek kibékítési folyamatában. A japánokkal szemben sokáig élő ellenszenv lassan oldódott az Egyesült Államokban. 1957-ben már eljutott oda az amerikai film, hogy a Marlon Brando által alakított Gruver őrnagy szerelmes csókot válthatott egy japán lánnyal a Szajonara című filmben. Ráadásul ebben az esetben az amerikai szereplő Japánban állomásozó katonatiszt volt, míg japán szerelmese táncosnő, ami szimbolikusan az alá-fölérendeltségi (katona-civil) viszonyt jelezte.

Hosszú ideig kényes témának számított a német-francia vagy német-belga viszony a II. világháborús német megszállás következtében. Ismeretes, hogy a háború után kollaboráns nők tízezreit nyírták kopaszra az ellenállók, mert német katonával folytattak nemi viszonyt. 2015-ben brit-francia-belga-kanadai koprodukcióban tévéfilm készült Iréne Némirovsky Francia szvit című regényéből, amely egy francia asszony, Lucile Angellier és egy német katonatiszt, Bruno von Falk szerelmét mutatja be. A regény érdekessége, hogy az eredetileg öt kötetre tervezett mű soha nem készülhetett el, mert az ukrajnai zsidó születésű Iréne Némirovskyt a németek Auschwitzba hurcolták és meggyilkolták. Még 2015-ben sem kis bátorságra vall tárgyszerűen, előítéletek nélkül nyúlni a francia nők és német katonák kapcsolatának tárgyához. Csak remélni lehet, hogy ezt az alkotást mielőbb eljut a magyar nézőkhöz is, hiszen a megszállás és a kollaboráció története ma is fehér, jobbár tabusított kérdés. Az alkotás érzékenyen ábrázolja a két ellenséges oldalon álló ember, Lucile és Bruno viszonyát. A francia család először ellenségesen fogadja a német tisztet, aki azzal lepi meg a háziakat, hogy nem az a barbár, akit várnak, ellenkezőleg, udvarias, kulturált, és zongorázni is tud. Lucile fokozatosan leveti ellenkezését. Mindeközben persze az asszony választás elé kerül, hiszen szűkebb ismerősi körét is sújtja a német megszállás.

Mint látható, a nyugati filmekben már régóta nem számít tabunak a másság bemutatása, akár testi szerelem formájában. Az esendő emberi sorsok és a remek történetek együttesen hozzájárultak a nézők empátiára neveléséhez.

Paár Ádám

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr8912156455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.