Évértékelő - Vadnyugattól Távol-Keletig

2016. december 21. 21:15 - Géczi Zoltán

Megcsappant étvágy és változó fogyasztási szokások: úgy esett, hogy idén az angol nyelvterület filmgyártása került fókuszba. Bizonyos nézőpontból szemlélve kommersz, unalmas és merőben felesleges lista következik; nincs itt semmi látnivaló, nyugodtan lehet ugorni – az Év Legeslegjobb Filmje úgyis csak a cikk végén kerül megnevezésre. 

Az angolszász filmgyártás területén az év legemlékezetesebb pillanatait egy folyton-folyvást temetett, mégis elpusztíthatatlan zsáner szolgáltatta: a lista tetején három western foglal helyet.

01.jpg

Az év legjobbja címet különösebb aggályoskodás nélkül merem kiutalni egy underdog rendező, David Mackenzie filmjének, mivelhogy a Hell or High Water című neo-westernnél keményebb, feszesebb és letisztultabb mozit számottevő erőfeszítéseim ellenére sem sikerült kipecázni a globális zavarosból. Taylor Sheridan forgatókönyve totálisan all-american történet, a legcsekélyebb túlzás nélkül állítható, hogy előző munkájához (Sicario, rend.: Denis Villeneuve, 2015) hasonlóan ez a script sem marad el a kortárs amerikai széppróza csúcsteljesítményeitől, holott a kortárs amerikai széppróza éppen irigylésre méltó színvonalon, teljes dicsfényében pompázik. A hasonló szerepekben szinte rutinszerűen remeklő Jeff Bridges mellett két olyan fiatal színész is sokkolóan nagyot játszik, kiket ritkán szokás a műkritikai igénnyel fogant recenziókban nevesíteni, mégpedig: Chris Pine és Ben Foster. Fene se gondolta volna róluk, hogy.

Ti West íróként és rendezőként jegyzi az In a Valley of Violence-t, ezt a szerzői mozit, amelyet ki-ki belátása szerint értelmezhet a műfaj dekonstrukciójaként vagy rekonstrukciójaként. Formailag a western-hagyományok kvintesszenciája, storytelling terén csontvázig lepucolt narratíva, amely tág teret ad a zseniális operatőrnek (Eric Robbins) és a főszereplőknek. Felettébb valószerűtlennek hat, hogy az alulambicionált filmprojektekben hosszú évek óta csak a szükséges szakmai minimumot nyújtó Ethan Hawke és John Travolta ebben a low budget produkcióban villantja meg a klasszist, mégis így történt (Travolta kiváltképpen zseniális), Taissa Farmiga pedig simán benyújthatja igényét az év színésznője díjra. Ez a végtelenül nihilista és földhözragadt és szikár western minden további nélkül párhuzamba állítható a legnagyobb klasszikusokkal (nagyon adja magát a High Noon!). Szintén szerzői darab, de már a zsánerből való kikacsintás igényét mutatja a Bone Tomahawk, ez a kissé bizarr western-horror crossover, amely irdatlanul nehéz körülmények közepette született meg, de az író-rendező S. Craig Zahler lankadatlan kitartása végül véres-mocskos diadalt eredményezett.

Bárcsak másképpen volna, de horror terén sok jót mondani nem igazán tudok (szörnyen lehangoló, hogy az amerikai mainstream filmgyártásban még mindig szupervonzó produceri kategória a szinte biztos megtérüléssel kecsegtető, ugyanakkor szívtelen és lelketlen kommersz horror), de akadtak olyan high concept horror- vagy horror-közeli filmek, amelyek valóban működőképesnek bizonyultak.

02.jpg

Mindenekelőtt a The Witch kerüljön említésre; Robert Eggers író-rendező első nagyjátékfilmje legfőképpen stílus és intellektus terén vert oda, de kegyetlenül, a teljes mezőnynek. Hasonló erényekkel kecsegtet a Green Room (írta és rendezte: Jeremy Saulnier), ez a szupererőszakos káosz-trip, amely a 95 perces játékidőt faltól-falig tölti ki mindazzal a feszült borzalommal, amely csakis a legkiválóbb horrorok sajátja. Kifejezetten szerethető darabnak bizonyult a hazai forgalmazásban is érdeklődéssel fogadott Don’t Breath (írta és rendezte: Fede Alvarez), illetve a The Shallows (rend.: Jaume Collet-Serra), amely a játékidő utolsó negyedórájában ugyan csúnyán megbotlott, de általában véve nagyon is megérte jegyet váltani rá, ami az elmúlt 40 év cápás filmjeiről nem feltétlen jelenthető ki. Kiváltképpen szimpatikus fejlemény, hogy a rendező a főszereppel járó kötelmeket nem a túlfejlett sósvízi ragadozóra, hanem Blake Livelyra bízta, aki nagyszerű one woman showt varázsolt a vászonra, bizonyítva, hogy akár két kategóriával feljebb is helyt tudna állni, ha méltóztatnának rendes szerepajánlatokkal is felkeresni az őt képviselő színészügynökséget.

03.jpg

Szerencsére klasszikus filmdráma kategóriában is akadtak izgalmas nevezések. A díjakkal elhalmozott Spotlight erényeit nem méltatnám hosszasan, megtették már mások, ellenben az 1930-as évek amerikai irodalmi robbanásának emléket állító Geniust bátorkodom a nyájas olvasók megtisztelő figyelmébe ajánlani, kiváltképpen annak fényében, hogy elsőfilmes rendező munkájáról beszélünk. Michael Grandage ízig-vérig oldschool drámája csupán a színészi munka miatt is megtekintendő, merthogy jelen mozi tanulsága alapján Colin Firth hülye dadogás és neurotikus bazmegezés nélkül is simán jelölhető az Akadémia presztízsdíjára, Jude Law könnyedén képes átlépni saját árnyékán, Nicole Kidmant nem feltétlenül indokolt kihúzni a legnagyobb kortárs színésznők listájáról, Guy Pearce pedig korántsem az a dögunalmas-egydimenziós manus, mintsem azt egyesek vélelmeznék. Egy rég letűnt korszaknak állít szép mementót ez a mozi, amikor a könyvkiadás még az úriemberek és a zsenik sportja volt, a veretes szépprózának kiemelt helyet biztosítottak a könyvesboltokban, és az irodalom közéleti témává nemesülve virágozhatott.

04.jpg

Távol-Keleten, legalábbis a látottak szerint, a helyzet változatlan. A mainstream kínai produkciókkal szembeni méla undorom korántsem enyhült, mintsem inkább fokozódott a szerény számú megtekintett cím alapján (Feng Shen Bang, The Assassin, Crouching Tiger, Hidden Dragon: Sword of Destiny, Call for Heroes – elképesztően profi, az utolsó vágóképig kimunkált, ám lélektelen és siralmasan érdektelen darabok mindahányan), ellenben a dél-koreai filmipar idén is fékezhetetlen lendülettel robogott tovább a másfél évtizede lefektetett pályán. A zombifilmek újkori apokalipszise a zsáner legnagyobb híveit is alaposan próbára teszi, a dél-koreaiaknak mégis sikerült nagyot alkotni ebben a deprimáló zsánerben: a Train to Busan (rend.: Yeon Sang-ho) évek óta a legeredetibb és legjobban megírt élőhalott-mozi, amely a kritikai elismerés mellett 11,5 millió nézőt vitt be a vetítőtermekbe (magyar viszonyokra vetítve ez hozzávetőlegesen kétmilliós nézettségnek felelne meg). A dél-koreai film ügye mellett oly erélyesen kiálló közönség azonban ennél nagyobb bravúrra is képes volt idén, mivelhogy a 2016-os év abszolút legjobb filmjére közel 6,9 millió jegyet váltottak.

05.jpg

Holott a lentebb nevesítésre kerülő mozi sem az európai, sem a hollywoodi mainstream szempontjai szerint nem nevezhető potenciális közönségfilmnek: műfaji szempontból gátlástalanul mutálódó, a nézőt a játékidő felénél könyörtelenül eltérítő – de önnön narratív logikája szerint mindvégig következetesen fejlődő! – film, amely a racionális elme számára feldolgozhatatlan és kezelhetetlen, pusztító ősenergiákat zúdít rá a közönségre, és a legcsekélyebb tétovázás nélkül sújt le. Transzcendens és kiszámíthatatlan, magától értetődő módon spirituális és aljas, mindenekelőtt pedig olyannyira intenzív, zsigeri szinten ható, megzabolázhatatlan befogadói élményt kínál a The Wailing (írta és rendezte: Na Hong-jin), amely példa nélkül áll a mögöttünk álló év katalógusában, s a filmtörténelem egészében véve is igen ritka.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr4512066389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.